Népújság, 1987. május (38. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
v J®V v, "°vf x*' '(Peri MárTotQ^pnportja) Megyénkben a szisztematikus erőfeszítések eredménye ként mára csaknem az összes cigánytelepet felszámolták Az egyik utolsó, az egerszóláti képei talán indokolják, hogy erre sem várhat más sors. jM emzetközileg ismert szociológus érke* * zik, fogadását, kalauzolását rám bízzák, abban a reményben, hogy ismerős mellett jobban megnyilatkoznaik majd az emberek. — Három napot szánok erre a falura! — tárja szét sajnálkozva a kezét, sóvárogja a nyugodtan tölthető időt, sorolja az elvégzésre váró egyéb feladatait, miközben az IBUSZ-szobában otthonosan kipakolja az ilyen-olyan magnót, a százezret érő fényképezőgépet. — Ez mind az Akadémia tulajdona. Szobai sátorverése során tudomásomra hozza, hogy holnapra egy másik barátságos szobát is kell szereznem, mert a délelőtti vonattal érkezik Margarett, aki Kém- bridzsben szerzett diplomát, és kapcsolatai révén, most a Magyar Tudományos Akadémia vendégeként egy esztendőt tölt nálunk. Krisztián Ákossal keresztnevünkön szólítjuk egymást, akit jelenleg a falvak problémái érdekelnek leginkább, így a válás, az öregekről való gondoskodás, az alkoholizmus, a túlhajszoltság okai és az azokból származó idegrendszeri bántalmak. — Szóval minden! — biccentek rá és tanácsként javaslom, hogy kutató útjaira ne vigye magával a vagyont érő masináit, de ha lehet, hagyja itthon a papírt, ceruzát is. — Idegenkednek a technikától? — Sőt! Megkérdezik majd, nem eladó-e valamelyik. Az első napon úgy alakul, hogy egyéb dolgaim miatt egyedül 'kell útjára engednem Krisztián Ákost, azzal az ígérettel, hogy házhoz szállítom az angol lányt is a vasúttól, aki meg is érkezik bőrönddel, farmerben, lobogó szőke hajjal. — Hogyan ismert meg? Meglepetésként ér a csaknem hibátlan magyar szó, így némi zavart is észrevehet az arcomon. — Falun könnyű felismerni az idegent! Hosszúkás arcát, határozott fiús vonásait bájossá teszi kedves mosolya, a kék szeme, a vállig érő haja. Délben Krisztián Ákos főhadiszállásán találkozunk, aki nem titkolt rossz kedvvel simogatja Krisztus-sza- kállát és angolul arról panaszkodik Marga_ lettnek, hogy eredménytelenül zárult a fél napja. — Dörzsölt, zárkózott emberek! — szán nekem is magyarul egy mondatot, amire a lány apró, alig észrevehető fintorral vállat von. — Mi az, hogy dörzsölt? — Csőbe futottál, Krisztián barátom! — gondolom magamban, mert Margarett igenis tudni akarja a szó értelmét. A késő estét azzal töltöm, hogy másnapra megszervezek egy hangulatosra tervezett szalonnasütést, a Simonyiék szőlőjében, ■amely ismerkedés és búcsúzás is lehet, mindenesetre alkalom a beszélgetésre. Hatkor már lobog a láng, durrog a száraz venyige a parázson, nyolcán, tízen forgatjuk a nyársat, sütjük a szalonnát, amely uzsonna, vacsora is egyszerre. — Zsíros kenyér hagymával! — lelkendezik Margarett, miközben szőke haja úszik a fényben, pertut iszik a férfiakkal is, puszit kér és kap tőle mindenki, mert ö most boldog és szeret. A sült szalonnára jobban csúszik a bor, tüzesednek a tekintetek, oldódnak a nyelvek. Néhányan — az idősebbjei — a tűz körül ugyan, de mégis külön ülünk a jókora diófarönkön, a félkör közepén Krisztián Ákos. A beszélgetés tulajdonképpen a galambokkal indul, azzal a hírrel, hogy a plébános úr kiadta a templomban, hogy a templomtoronyban élő mintegy kétszáz kóbor galamb gondjával, bajával, piszkával ezentúl törődjenek a hívek. — A galamb a béke szimbóluma! — tartja magasra védőpajzsként a 'poharát a házigazda, mire az állatorvos, aki messzeföl- dön híres galambász és röptető, felteszi a drámai kérdést: — Láttál-e már galambokat verekedni? Gyilkosabb, vérengzőbb madár nincs a galambnál, mert a .fészkéért, a territóriumáért, a párjáért ölni képes. A civakodó galamb olyan, mint a siketfajd; nem lát, nem hall, csak harcol. A homályosodé délutánban fényesedik a láng, kellemesebb a tűz melege és ízlete- sebb a szalonna. A fiatalok nagyokat kacagnak az angol lány nyelvbotlásain, buzdítják, ötször-hatszor is kimondatnak vele egy-egy szót, az idősebbek az idei termést saccolgatják, friss hírekkel szolgál az egyik asszony: — Móré Margitot nem fogadta be az egyház, azért volt társadalmi temetése. Körüljár a rizlinges kancsó, buggyan a bor a lopókban, ki miből kívánja, óhajtás szerint telik a pohár. — Miért ne temetnék el, ha megfizetik? — Azért, mert felakasztotta magát, mint Júdás. Az öngyilkosokat pedig nem temeti el a pap. Krisztián Ákos torkán akad a bor, látom papír, ceruza után kotorászik, de aztán amint tekintetünk találkozik, csak mereszti a szemét. — Ilyesmi maguknál gyakran előfordul? — Három, négy. Évente! — sorolja Kele Rozi és számolja bütykös ujjain a tavaly ily módon életüknek véget vetettek neveit, majd nyomban javasolja, hogy az öngyilkosságok gyakorisága miatt, egyenesen a pápához kellene fordulni a temetések ügyében. — És miért végeznek magukkal? — kutat az alsó bugyorok felé a tudós barátom, de a beálló csendet csak a házigazda töri meg: — Egészségünkre! Ezután szóba kerülnek még a kései fagyosszentek, a májusi esők, amelyek aranyat érnek, ha a napfény és a meleg sem marad el mellőlük, valaki szóba hozza nagy panasszal a nyulakat is, amelyek megrágják a kiültetett friss dinnyepalántákat. — Rágják meg a mákot! — hördül fel valaki a szalonnázók közül. — Mákot az idén már nem termel a tsz! — nyelvel egy menyecske! Ákos a szakállát simogatja. — Miért nem ? — Mert ellopják! Kábítószert csinálnak belőle. Tavaly két fegyveres mezőőrrel őriztette az elnök a húsz hektárt, de mire törni kellett, csak imitt-amott maradt néhány gumó. A tűz körül a torzsás fű között tücskök kezdik el esti koncertjüket, denevérek csapnak el riadtan a láng fölött, a közeli bogVacsoracs Mag lyákon leskelődő baglyok üldögélnek. Nagyot köszön a Nap a világnak és elhúzódik a felhők mögé, a szürkület és a homály lesz úrrá a szőlőhegyen. Kiisztián Ákos jól hallható, csendes beszélgetésbe kezd az utcabeli tanácstaggal, aki szorgalmasan válaszolgat szinte minden feltett kérdésére. — Mennyi az alkoholisták száma? — Hivatalosan négy. de a valóságban lehetnek talán negyvenen is. Az utóbbi időkben a középkorú nők kezében forog gyakran a pohár, de az alkoholizálásukat hét lakat alatt őrzi a család és a munkahely egyaránt. — Mit isznak? — Töményt! — És az új rendelkezések? — Jó, ha nem marad el a példamutatás. A minap az egyik melléküzemág vezetőjét személyesen küldte haza az elnök, és ő maga nézett utána, hogy levonják-e a béréből a napot? — Az öregekről mit tud? — Emelte a nyugdíjukat a tsz! Az öregék klubja olyan, mint az üdülő. Vesszősuhogás,ként hangzanak el a kérdések a hivatalos emberhez, szomorú magyar nóta közben kiált rájuk valaki: — Ne politizáljatok! Krisztián Ákos belebámul a tűzbe, de nem állja meg, hogy halkan meg ne kérdezze Botos Vencelt: — A fiatalságról mit tart a tanács? — Hamar megunják egymást az új párok. Nincs elnézés, nincs megbffcsájtás. A szülők anyagi helyzetétől függenek a fiatalok. akik tehetik azok segítenek, sőkan mennek amerre látnak. Erősödik a nóta, abbamarad a beszéd, Ákossal a vacsoracsi.llag vibráló fényében próbáljuk kutatni új hajlamaink népirtó szokásainak gyökereit, de a csillagfény, mint ahogyan nem melegít, nem is mond semmit, így aztán egy darabig még nézzük a fel-fel csapó lángokat, hallgatjuk a nótát. — Szép, boldog este! — botladozik a nyelve az angol lánynak és könnye csorog egy szomorú népdalra. Krisztián Ákos odahaza váratlanul közli, hogy holnap mégsem utazik el, mert ha valaki élő vizet talál, tovább kell ásnia, mélyítenie a kutat. Nagyot nézek! K i gondolná, hogy a vidámságnak is vannak bilincsei... Szalay István
