Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
Del* Amerika második legnagyobb állama Argentína, a világ nyolcadik legnagyobb területű, am Magyarországnál csak háromszor népesebb országa. A marhahús-, bőr- és gabonaexportjáról híres állam — noha kevés magyar jut el oda — már évtizedek óta gyümölcsöző gazdasági kapcsolatokat tart fenn hazánkkal: már felszabadulásunk előtt is magyar vasúti szerelvények rótták sínpárjait. Székely Tamás — aki az IBUSZ révén már beutazta a világot — a Népújság számára készített képriportjaiból az elsőben e távoli ország tízmilliós fővárosát, Buenos Airést a Chiléből ide látszó Andok lábánál települt l'shuaiát, a Föld legrégebbi kisvárosát, az Iguazu vízesést; a Tüz- föld fókáit és a Nemzeti Park legszebb tavát, az Escondido tavat mutatják be. I a sírsz, elárulod magad. Aki a ‘ könnyeid látja, megvet vagy vi- ' gasztal, de biztosan tudja, hogy zsákutcába kerültél. Sorompó előtt vesztegelsz, s a villanó piros fénye jelzi: e pillanatban nincs tovább. Nincs más, csak a sírás . . . Legutóbb buta voltál, kár volt sírnod. Igaz, öt percet késett a vonat, s amikor leszálltál, a peronon nem várt senki. Tudom, arra vágytál, hogy átlépve az első vágány talpfáit, ott ölellek én — mint a sláger vissza-visszatéró refrénjében — az út végén. De nem voltam ott, s hogy nem állhattam az állomás füstös névtáblája alatt, a_zsibongó resti ajtaja előtt, mint máskor, engem is felzaklatott. Miattam nem szabad sírni... ! Csak sarkon fordulni, és azt mondani: „Hogy mekkora link alak, az nem igaz!” Ha a szemembe mondanád, azt hiszem, nehéz perceim lennének. De, hát ilyen vagyok, s a perceim — miközben írom e sorokat v— most iszonyatosan elviselhetetlenek. Azután, hogy végleg elkéstem a pályaudvarról, belekeveredtem az éjszakába. Találkoztam Olajoskannával, a bátyussal, aki két nappal idősebb nálam, s erre mindig büszkén emlékeztet mindenkit, akivel csak összefutunk. Furcsa a neve, ugye? Hát ennék története van. Hideg tél volt — s ahogy a hanyag kifejezéssel mondani szokták — röpködtek a mínuszok. Te, akivel akkoriban futottam, felhajtottál egy szobát, amelynek a sarkában csendesen fagyoskodott égy olajkályha. — Van gyufád? — kérdeztem. A táskádba nyúltál, és mint egy kézilabdát, odadobtad a félig üres dobozt. — Na, Jónás — így neveztem el az aggastyán készüléket —, most mutasd meg, hogy hideg-e a szerelmed vagy me- Aeg! S ekkor derült ki. hogy nincs benne egy csepp olaj sem, nem fogadott a kegyeibe minket. Agyonfagyva szerettük egymást. Másnap kérdeztem a barátomat. — Nem tudsz valahol szerezni egy olajoskannát? Természetesen tudott, így Jónás legköma—1., de az egereket nemigen zavarta Máté Péter, amikor Elvis Presley stílusában bömbölte, hogv ..Te ott állsz az út végén... Da-da-da-dam ... ” Akkor még nem gondoltam, hogy eljön az út vége. A „da-da-da-dam...” Azt a kaI rHakia... 1 • x I L ___________:____ ^ ... ~ 1 . - . ____- ______I z elebb nem maradt „munka” nélkül. Mi meg, ha jókat beszélgettünk, s szóba jött a barátom, csak azt mondtuk: „Tudod, az Olajoskanna...” A nyár már szebb volt. csak néha hiányzott, hogy nem látom a repedezett plafonon a tűztáncot, amelynek rendezője a kályha lyukas teteje volt A félig leeresztett redőnyön át besurrant a napfény, s odakúszott a vékony takaróra, amit hanyagul dobtam magamra, amíg fürödtél. Élmény volt látni, amint kilépsz a tus alól, s a fejed köré tekered a színes törülközőt, mint egy előkelő keleti turbánt. Lustán heverésztem, de amikor fölém hajoltál, ott csókoltalak meg, ahol a barna bőrödön legördült egy vízcsepp. Tudod, titokban kellett találkoznunk, barna bőrű családod nem viselt volna el, az enyém meg téged kifogásolt volna. Az öreg ház padlásán éjszakánként futóversenyt rendeztek az egerek. Nevetve meséltem el a szakállas viccet az elefántról, az egérről és a hídról. — Ugye, hogy dübörgünk...? Bekapcsoltam a magnót, hátha a kazettáról áradó zenére abbamarad a Forzettát soha többé nem hallgattam meg. Valahogy úgy voltam vele, hogy egy útnak soha sincs vége. Csak kereszteződései vannak, ahonnan új irányba lehet indulni. Hát, mi egyiknél sem kereszteztük egymást. Pedig még el szerettem volna mondani valamit. Hogy írtam egy bárgyú verset, együtt jót röhögtünk volna rajta. Aztán ki-ki tovább a maga útján. — Ja, a vers ...? No, hallgasd! „Szempillám még megsimogat Arcod bútánc rügye fakad Karcolj a homlokomra három betűt Egy arany-, egy kék-, s egy szemedszinűt” Mert szép szemed volt, tudod-e? Mondtam is Olajoskannának egy részeg éjszakán, hogy egy olajkútért sem adnám oda. És mégis elveszítettem, mert amikor utoljára találkoztunk, s megcsókoltam a gördülő vízcsepp helyét, odébb húzódtál, és azt mondtad: — Nem jövök el többé ...! Akkor éreztem először keserűnek a sampon illatát. • — Most el kell utaznom, mindkettőnk érdekében ... — Látlak még valaha is? — Majd jelentkezem. Kapsz egy képeslapot, az a szó lesz rajta csupán, hogy „Bahia”, meg a dátum, amikor érkezem. Aha. a Quantanamera! De sokat hallgattuk együtt, órákon át forgott a tekercs. És Kubába akartunk utazni . .. Nem tudom, hogyan csináltad, de a lap egyszer csak megérkezett — Kubából, Tündöklőit rajta a pálmafás tengerpart, ragyogtak a karibi színek, s amikor gondosan vizsgálgattam, kénytelen voltam elhinni, hogy a postabélyegző is eredeti. Alatta pedig az a .bizonyos dátum, május egyik szép napjára. — Akkor késtem el, Bahia .. . Tudom, hogy sírtál, mert Olajoskanna is ott volt a vasútállomáson — ő is rám várt egy piszlicsáré ügyben, mert oda adtam neki randit —, és elmondta, hogy könnyezve toporogtál. Én meg közben otthon ültem a szobámban, s csak az járt a fejemben, amit egykor mondtál, barna bőrű: „Nem jövök el többé...! Nem jövők el többé ...! Nem jövök el többé ...” S mire felfogtam, hogy itt vagy, s felpréseltem magam a helyi járatra az utolsó ajtónál, már késő volt. Felemelkedett a visszainduló vonat áramszedője, s a forgalmista a hóna alá vágva az indítótárcsáját, befelé ballagott a szolgálati helyére. A függönytelen ablakon át láttam, amint leteszi a piros tetejű tányérsapkáját, s odaszól a rendelkező forgalmistának. — No, a nyolc-húszas is elment...! Olajoskanna meg odajött hozzám, és azt mondta: — Csokibarna volt és szép, és sírt. Te meg mekkora link alak vagy, az nem igaz... Szilvás István ■■■■■■■ BBHBHHU
