Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-11 / 86. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. április 11., szombat 7. A költészet napján Ma huszonnegyedik alkalommal ünnepeljük a költészet napját. Összeállításunk líránk legjavá bál ad ízelítőt. Fényszálait rendezgeti a kora tavaszi napsütés. Éppoly kacér, mint tavaly, éppoly esetlen, mint bármely esztendőben. Közeledik a költészet napja — gondolom. Elfordulok az ablaktól, és kisleányom mellé telepszem a szőnyegre. „Pici baba” — mondja és felém nyújt egy körülbelül tíz centiméteres műanyag figurát, amit nemrég vettem neki a játékboltban. „Apáé” — teszi hozzá határozottan, mintha attól tartana, nem akarom elfogadni. A baba sétál néhány percig az építőkockák között, azután közös erővel lefektetjük, betakarjuk. hiszen szüksége van a pihenésre. Lányom az íróasztalhoz totyog, csöpp tenyerével kettőt paskol a székre. Nincs mit tennem, helyet foglalok, mire ő azonnal az ölembe kéredzkedik. „Mi ez?” — mutat az írógépre. „írógép” — válaszolom. „Eszteré”? — hangzik a következő kérdés. Az előre befűzött papír máir hetek óta ijesztően üres. „Eszteré” — felelem nagy nyugalommal, mert olykor bizony csakugyan szívesen elcserélném írógépemet egy játékbabára, Nincs azonban időnk nosztalgikus ábrándozásra, ugrálni kezd a fekete szalag, s a papíron megjelenik az első szó: yyyxxxcc. Lányomnak igaza van: a billentyűket ütni kell. Ütni kell a billentyűket, pedig a betűnek nincs már igazi rangja. Roskadoznak a polcaink — súgják a statisztikák. Nem olvasunk — láttatja be a közvetlen tapasztalat. S mintha beszélőszerveinket is valami titokzatos kór támadta volna meg, egyre kevesebb szó kimondására vagyunk képesek. Addig-addig gazdagodtunk, hogy közben elszegényedett az anyanyelvűnk; összekuporgatott szókincsünk szétszivárog a személyiség résein át. Az átlagember egyre kevesebb érzelmi tartalom kifejezésére képes, szégyenül szépsége, kiürül a lelke. Nyelvi tevékenysége szinte csak arra korlátozódik, hogy megszervezze legegyszerűbb szükségleteinek kielégítését. Tíz deka felvágott, fél deci pálinka, buszjegy, meccsjegy, lefekvés. „Ehess, ihass, ölelhess, al- hass.” A következő verssort elfelejtettük. Iskolába jártunk ugyan, nem is mind- egyikőnk volt rossz tanuló, többnyire szorgalmasan üldögéltünk a magyar nyelv és irodalom nevezetű tantárgy óráin. Manapság azonban mégis az irodalom erkölcsi hitelvesztésének lehetünk tanúi és áldozatai egy személyben. Pedig hajdani magyartanárom, Szabó Gábor bácsi szerint gyógyító ereje is van a szónak. Pedig sokunk emlékezetében ott jár-kel a tábla előtt egy- egy Szabó Gábor-formátumú bácsi. Csakhogy fölösleges és nevetséges dolog bármiféle szellemi termék közéleti ambícióit és lehetőségeit firtatnunk mindaddig, amíg az alkotás társadalmi presztízse folyamatosan csökken, mi több tendenciózusan csökkenthető. Irwin Shaw soraira gondolok: tízezer polcnyi könyv sem képes föltartóztatni egy könnyűpáncélost. „Máskor is fölveszlek, ha meglátlak integetni az országút szélén” — biztat egykori iskolatársam, akit talán már ötödikben meg kellett volna buktatni magyarból és történelemből. Matekból is gyenge volt, most mégis gyorsan kiszámítja, hogy háromszor any- nyit keres, mint utasa, ki pedig leendő tanítónőket oktat egy főiskolán. Fejet hajtok, százhússzal hasítunk át a tájon. A kesztyűtartóban videokazetták. Háttal áll a szőke nő a képen, most kapcsolja ki a melltartóját. „Édes démon csókolgat” — fordítom le az egyik angol címet. Lányomnak igaza van: yyyxxxcc. Ütni kell a billentyűket, indulni kell a pályázatokon. Ügyesen bekanalazta ebédre kislányorh is a főzeléket, játéknyulat szorít arcához, úgy alszik azóta a másik szobában. Szombat délután van, hamarosan kifutnak a csapatok a pályára. Föltárnád a költészet is egy-egy nézőtéri rigmus erejéig. Mák- szemnyi betűk a géppapíron: yyyxxxcc. Büszke vagyok Szokolay Eszterre, szép álmokat kívánok neki, hiszen ő most az egyetlen kultúra- közvetítő valahol. Szokolay Zoltán ARANY JÁNOS A vigasztaló Mi a tűzhely rideg háznak, Mi a fészek kis madárnak, Mi a harmat szomjú gyepre, Mi a balzsam égő sebre; Mi a lámpa sötét éjben, Mi az árnyék forró délben,... S mire nincs szó, nincsen képzet, Az vagy nekem, oh, költészet! Ha az élet útja zordon, Fáradalmit fájva hordom, Képemen kell búbarázda, Főmön a tél zúzmarája: Néhol egy-egy kis virág nyit, Az is enyhít egy parányit: A virágban téged lellek, Öröme a kikeletnek! Ha szívemet társi szomja Emberekhez vonja-vonja, De majd, mint beteg az ágyba, Vissza vágyik a magányba: Te adsz neki púba párnát. Te virrasztód éji álmát, S álmaiban a valóság Tövisei gyenge rózsák. Jókedvem te fűszerezed, Bánatomat elleplezed. Káröröm hogy meg ne lássa, Mint vérzik a seb nyílása; Te játszol szivárványszinben Sűrű harmatkönnyeimben, S a panasz, midőn bevallom, Nemesebb lesz, ha kidallom. Verseimben van-e érdem: Sohse’ bánom, sose kérdem; Házi mécsem szelíd fénye Nem hajósok létreménye, Nem a tenger lámpatornya, Mely felé küzd száz vitorla, Mely sugarát hintse távol __ E lég, ha nekem világot. (1853) Makay Ida Körmöd holdja Ha kialudtak mind a lámpák, ha körülvett a félelem, Te hajolj föléin nyugtatóan Tanítsd a halál kémiáját; Ütját szivárgó patakoknak Áprilishajnalt. Zöld-ezüst fénnyel keringj a virradatban Mutasd: a föld vak, éjféli delében konok Nap: körmöd holdja süt. Ágh István Csillagvilágos Csillagvilágos ablakok csillag és bolygórendszerek nem a téléji hidegek szomszédaim e lentiek szívmelegben keringenek nem az észvesztő űrbe fenn a szétszáguldó éjszakát még az Isten sem éri át mindenható kezeivel nem az a megnevezhető gyűrűs jeges kénhólyagos kitörő és zsugorodó alulról méricskélt titok csillagvilágos ablakok fölakadt függönye mögött látom a nőt amint haját mosván gyöngyében gőzölög Bella István Miért a vers? Verseim nem arra valók, hogy díszzsebkendők legyenek holmi múltba öltözött jelenek csikkzsebében; — nem dekorációk, s nem is jelszavak, melyeket, mint a szentek szájából vöröslő írást, nem másolnak többé a falakra, se a szivekre. — Nem is templomi zászlók, amiket kiosztanak minden Nagyszombat este lobogtatni a húsvéti körmenetben; — nem hallelujázok, a baldachint nem viszem. Vagyok, aki voltam: egy a tizenegy közül, a tanú, aki tudja: a szívek sziklaüregében fekszik a megfeszített jövő. Még nem támada föl a Föld. Istóhevits Kálmán képei A Hatvani Galériában tekinthető meg Is- tókovits Kálmánnak, a realista témák mesterének legújabb kiállítása. A reprodukciókat Kőhidi Imre készítette. A repülés kezdete Akt Magyar képzőművészek a Szovjetunióban 1986-ban a Szovjetunióban járt művészek munkáiból rendezett kiállítást a Szabadfoglalkozású Képző- és Iparművészek Pártalapszervezete, és a Magyar—Szovjet Baráti Társaság a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában Budapesten, a Semmelweis utcában. Képünkön Pató Róza Felszabadulás című szobra látható (Fotó: Hauer Lajos — KS)- ..................................................... r Mindennapi nyelvünk Közéleti nyelvhasználatunk kelepcéi Nap mint nap kerülgetjük azokat a nyelvhasználati kelepcéket, amelyeket olykor szándékosan, néha azonban akaratlanul is fel- állítgatunk szóbeli és írásbeli megnyilatkozásainkban. Sokan ma már azt sem érzékelik, hogy beleestek, benne vannak ezekben a nyelv- használati kelepcékben. Most éppen a „legmaibb” közéleti nyelvhasználati kelepcékről kell szólnunk, annál is inkább, mert ma már sokan önként vállalt kényelmességből ódzkodnak a személyes jellegű és tartalmas gondolatoktól éppen úgy, mint a nyelvi leleményekben is gazdag, de ugyanakkor a fegyelmezett fogalmazás gyakorlásától. A személyes felelősségvállalást sem tükrözi a mai közéleti nyelvhasználat akkor, amikor nyelvhasználatunkat elárasztják az általánosságok, az egyre személytelenebbé váló nyelvi formák. A személyes felelősséget elhárító nyelvi kifejezésekből gazdag példatárt állíthatnánk össze. Csak jelzésül néhányat, elrettentő példának: „A hiba elkövetésére került sor; súlyos kritika fogalmazódott meg a vezetőség felé; majd kija- vítódik a költségtényezők (?) ütemeztetésében jelentkező hibaforrás; nem jól mentünk rá (?) az exporttervek teljesítésére” stb. Tisztelet a kivételnek, elég gyakran a személyes felelősségvállalást még az általános alany használatával sem érzékeltetik, s annál inkább elszaporodnak nyelvhasználatunkban a többes számmal szerkesztett nyelvi formák, megnyilatkozások. Különösen akkor, ha tévedéseinkről kell egyértelműen és felelősséggel beszélni. Nagyon szellemes és ugyanakkor nagyon találó kiváló nyelvtudósunk, Bérezi Géza észrevétele közéleti nyelvhasználatunk e sajátos jelenségéről, a többes szám elburjánzásáról: „Tévedni mindig többes számban szoktunk”. Egyre szaporodnak közéleti nyelvhasználatunkban a lényeget elkendőző, kö- rülményeskedő, bonyolult nyelvi formák, különösen akkor, ha az „illetékeseknek” kell számot adni a felvetett problémákkal kapcsolatban: A létesítmény kialakítása azért nem sikerült időben és a megfelelő minőségben, mert kevés volt a feltétel- rendszerünk hozzá (?); a kurrens cikkek áreltérítése az üzletvezetés törványszab- ta lehetőségeit is behatárolta (?) stb. Szinte felesleges is utalnunk arra, hogy hozzászólásainkban mennyire elszaporodnak a körülményeskedő és nem egyértelmű kritikai megjegyzések, az érdektelenségbe vesző szószaporítások: „Én a magam részéről hozzátenném azt a meggyőződésemet, hogy a kritika felvetése jogos, de az „ellenjavait (?) intézkedések jogosultsága megérzésem (?) szerint kihívás (?) a tagság becsületes része ez ellen” stb. Nem tartjuk véletlennek azt sem, hogy egyre gyakrabban írnak a közéleti nyelvhasználat, a köznyelvi stílus „soha nem látott” romlásáról (Magyar Hírlap, 1987. feör. 7.). Az idei magyar nyelv heti előadások tematikája is felhívja erre az előadók figyelmét. l)r. Bakos József Betűvetés önarckép A Margit híd építése
