Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
ó csak senki ne gondoljon halált, ha életet mond — és vért ne. ha bölcsőről beszél Nelly Sachs É rzékeiben az öregasszony sípoló lélegzetével. karjaiban a fekete, lakk börönd s a hajlott test súlyával, ösz- szeszorítja a száját: ma meg kell tudnom, s akarja olyan nagyon, hogy keze ökölbe szorul. — Gott sei dank — hallja a fotel mélyéről. — Minden rendben ment? — A kérdés őt illetné, az öregasszony válaszol a fiának mégis. — Űgv ahogy, kedvesem, isten segedelmével. — Az Író anyjához lép- hosszan figyeli. A lány oldalról látja a sovány, magas férfit. A fotelba omló taft- ruha zuhatagot. az ösztövér hajfonatból a kontykoronát. mely mintha a meséből szökkent volna. A horgas orr s a kampós áll között az ajkak — két egymásra lapult papírszelet. A petyhüdt nyakizmok árul- kodását brossal összetűzött fodrok rejtik, s bőven leomló ruhaujjak a májfoltos tenyérhátakat. — Isten segedelmével, fiam. Nem költözöm soha többé, nem ... — mozdul a hunyt bagolyszem — soha. — De mama — neheztel hitetlenkedve az Író — vissza sem? A lakásunkba? — Mondtam, nem, punktum... — Vége lesz mama. és itt minden átmenet — mutat körbe az író. — Vége lesz? — csattant a tompa hang a lány felé. — Maga is azt mondja? — Minden úgy van, ahogy az író elvtárs állítja — felel mosolyogva. Később, mintha álomban úszna, távolodik a íűzőscipö, csosszanás, a konyha felől tört szavak csapódnak tudatába — ... a szobája igen, mama. kicsi,... a magáé egyedül . . — Mikor a szaggatott lélegzés ismét a fotel felől érkezik, a mélyben már viharzik a csend: s ha ma sem sikerül? Köhintést hall. megfordul, az író szép felesége áll az ajtóban. — Istennek hála. mama. hogy újra együtt lehetünk — dalolja. Felnyitja a fekete bőröndöt, ruhái emel ki, vállfára, majd a szekrény peremére függeszti. Szappantartó, hajkefe, hófehér törölköző, papucs — egyenként viszi a helyére mind. Olykor megáll az öregasszony előtt, ölébe mosolyt hullajt. s teszi tovább a dolgát. A konyhából tállal tér vissza, benne sápadt »Imák. — Mikor is ettünk utoljára, mama? — Az öregasszony németül szól. s e .perctől az asz- szony is mind németül... Oly serényen fonják-szövik az idegen beszéd hálóját, mint a tél elöl menekülő pók. Amikor az öregasszony almáért nyúl, a szép nő felkiált: — ah bitte mama. warten Sie... — Tányérral, ezüstnyelű késsel tér vissza a konyhából. Csípőjét az asztal pereméhez dönti. ujjai közül zöld almahéjcsiga ereszkedik. Miről beszélhetnek? Miért németül? Miért? Olyan mintha váratlan taszították volna ki a télbe-fagyba. Mellén összehúzza gyér kötöttkabátja szárnyát, torkát a csalódás szorítja. Mennem kell. gondolja, de nem mozdul. — Szólt kedvesem? — fordul feléje a szép nő. — Nem, dehogy... — Ügy hallottam — s máris fordul az asszony, s teszi tovább a dolgát. Szeme a zöld almahéjcsigákra tapad, hogy ’ gyűlölöm magát, gondolja. Amiért az író felesége, s akkor beszél vele. amikor- kedve tartja. Amikor akar, bármikor. Kattan a fekete bőrönd zárja, az öregasszony papírszeletszájához emeli az almát, a szép nő kintről kis söprővel, lapáttal tér vissza. Odakinn vízcsobogás, majd hosszú nyakú váza az asszony kezében. hófehér krizantémot helyez bele, s a egészet az asztal közepére. Nem lép. úszik valósággal, amint térül-fordul, bordó köntösének dús redőin lebeg a lúgsza- gú hajópadló felett. Kipp-kopp_kipp —oly_ kor papucsa koppanása — madárcsőr -ütötte zaj csupán az ablaküvegen — kipp- kopp-kipp. Amerre vonul, szórja a tallérfényes mosolyát. Amikor már térdig mosolyban jár, megáll anyósa mellett, pillantásával simogatja ráncait. — Gott sei dank — suttogja a papírvékony száj. — Milyen öröm, mama — mosolyogja a szép nő — itt most béke van, mama. — S lángra lobban köröttük a levegő. — Visz- szafordultunk az időbe... — Talán előre futottunk? Ki tudja, és igazán mindegy, mama.... — kacag, a fejét hátraveti. — Jöjjön közelebb, kedvesem, itt most béke van. Érzi? — A lány karját gyengéden megfogja, mélyen a szemébe néz. — Miért háborúznak, istenem, miért? Ami kóláiig sóhajtásnyi az élet. miért? Amikor a megszületésünk is haláfos ítélet, végül is mind meghal, aki megszületik. A mama. istenem nemrégen ragyogó fiatal nő volt. és most nézzen rá. Miért nem élhet békében az ember? — dalolja a szép nő. Milyen is lehetett egykor, gondolja, s nem veszi le szemét az öregasszonyról. Sudár termetű és szeszélyes, megkövetelte, szeressék. Amint azt most a fiától is elvárja. Az Aggteleki utcai pansio előcsarno-1 kába lépve, hová a költözés idejére helyezték el — felugrott, eléje sietett, miért késett? Dobbantott fűzőscipős lábával, miért? Azt felelte, néhány percet legföljebb, nem rajta múlott. Akkor is, dobbantott újra, s a nyakában függő kis órát felkattintotta. nézze. Kérem, nem vagyunk még a végén, a portás figyel, s mellette az a szemüveges férfi, kérem. Sehová nem megyek, haza akarok, csakis haza. Karon ragadta, vonszolta valósággal: Az utca kövére lépve a gyermekes szeszély vad rémületté változott. A szemközti ház ledőlt fala, a kettészelt emeleti szoba látványa, egyetlen pillanat alatt öreg anyókává változtatta. Bombázás? A tegnap esti, felelte. A sofőr. Sehol nem látta, sokára egy kapu alól bújt elő. A lapátfogú azt mondta. már menni akartam. Megdermedt. Mihez kezdett volna, ha meglép a sofőr? Pestújhely messzebb van ma, mint Amerika. A csillagoknál is távolabb. S a szép nő egyre mosolyog, csodálatos asszony, gondolja. Csakis írónak lehet ilyen felesége. S az író? Szemével keresi, noha tudja, a konyhában gallyakat tördel, s rakja a csikótűzhely szájába, teavizet készít. Emlékezete mélyéről Forbáth Géza hangja érkezik: ......azt mondja nekem az l ró. . . azzal a lánnyal. Verseket vittél hozzá?” Néhányat csupán, felelte. „A nevedet. remélem, nem írtad alá, az író szórakozott és feledékeny, elhagyja valahol. s bajba kerülhetünk . . miattad.” Oh. nem, dehogy — ijedezett. Igenis aláírta, különös örömmel kanyarította a nevét valamennyi vers alá. Mit tud Forbáth a versírásról, mit is? Naponta találkoznak, mégis idegen. Mit arról, hogy a vers gyermek? Az egyik koraszülött, a másikat túlhordta, s talán ez az oka annak, hogy hiába olvassa újra, nem találja, amit beléjük álmodott. „Kispolgári nyavalya, semmi más...” Szófián vette át a csomagot, melyről tudta, benne hamis személyi okmányok vannak, s némi pénz. s másnap az író lakására viszi majd. Mintha a padlásról pottyant volna. az író az ajtóban terem. Kezében tálca, rajta gőzölgő teáskanna, csészék. A szép nő eléje siet, elveszi. Az író az anyjához lép. föléje hajolva németül beszélnek. Aztán a szép nő mellé, átfogja derekát, ajkával gyengéden megérinti a homlokát. Oh. milyen széles a csípője, gondolja a lány. micsoda hatalmas keblek. S az a művi mosolygás meg, mintha színpadon mozogna, teszi magát szüntelen. Még megbocsátana mindent, s látná akár az imént, lebegőjárásúnak, szépmosolyúnak, ha az Író most feléje fordulna — jöjjön, nekünk beszélnünk kell. De nem. a feleségéhez simul, átfogja vállát, suttognak. Ekkor bőgnek fel a légvédelmi szirénák, az író az öregasszony felé hátrál. Az meg rémületével a fiába csimpaszkodik, s oly szorosan rátapad tekintetével, mint fa törzsére a folyondár. — Nem kell nyugtalankodni mama. errefelé nincsenek gyárak. hidak, azaz vasúti célpontok. Kertes házak vannak itt mindenfelé. — Széket fog, anyja mellé telepszik, az ösztövér konty s az író válla közt ujjnyi rés nem marad. Mintha ketten lennének a világban. A szép nő az ablak mellé lép. halottsápadt, kezeit tördeli, s látnivaló, magánya súlyosabb, mint .az ólmos égbolt. Lelkében csendes káröröm éledezik, amiért a szép nőről is megfeledkezik most az lró. — Aludjon nálunk — hallja sokkal később. — Mennem kell — kiáltja. — Ha kell? Maga tudja. Van a házban kerékpár, menjen azzal. Tud kerékpározni? — Hogy tud-e? Éveken át kerékpárral járt a téglagyárba. — Gyalog megyek — sikoltja, s már nincsen szó, amellyel marasztalhatná őt az Író. — Legyen óvatos — hallja, amikor kilép az est homályába. Egész úton forrón kívánja, találja el testét véletlen puskagolyó, gepfegyversorozat, hogy az Író, amíg él, ne szabadulhasson a bűntudattól — miattunk halt meg a szegény . . Amikor eltemették a halottakat, s a ledőlt házfalak romjait elhordták az úttestről. a Körúton a nap néhány órájában már villamosok is jártak — egyik újság hasábjai alatt az Író nevét látta meg. Verőfényes délután, váratlanul nyitott be a régi lakásba. — Fáradjon beljehb — nyújtotta keskeny kezét az író. a csodálkozás vagy meglepetés cseppnyi jelét nem tanúsítva, A lakásban minden olyan volt. mintha háború sosem lett volna. A faragott íróasztal az ablak mellett, körbe-körbe a polcokon a könyvek, ugyanazt az öregasszony-szagot árasztják, mint az első látogatás idején. — Foglaljon helyet. A versek miatt jött... — Kijelentő módban mondja az író, mintha egyszer megbeszélték volna. a háború után jöjjön, várom. A faragott íróasztal fiókjából mintha azóta is ugyanazon helyen lenne, hová annak idején tette — kiemeli a füzetet. Vele pontosan szemben foglal helyet, cigarettára gyújt. A sűrű füst, a délután fényéi, s az író bársonyos tekintetének per- mete mind-mind a füzetre hullik. Maga elé húzza, tenyerét ráteszi — elolvastam — mondja. — Rokonszenves ember írta őket, a világ sorsát a szívén hordozó ember. Nem is egyszer, sokszor olvastam él. — Sokszor? — szökken ajkáról az alázatos hála, s a könyvek felől okos csend indul. — Magát bizonyára az érdekli, milyen versek, kérem szépen. Nem volt időnk ez ideig... — A lány visszafojtja lélegzetét, megállítaná a szive dobogását is. — Nem túl jó versek, kérem szépen, ellenkezően, rossz versek. — ??? — Hiányzik belőlük valami, aminek neve nincsen. Amit a legkitartóbb szorgalom birtokában sem tanulhat meg senki. Világmegváltó szép szavak, de a vershez semmi közük .. . Nem szökik a szavakból izzó láva. hogy megperzselje a szemét, a lelkét annak, aki olvassa. Rossz versek, kérem szépen. — A füzetet a lány elé tolja, könyörtelenül folytatja. — Mit tud maga arról kedvesem. hogy aki írásra adja a fejét, annak meg kell halnia? Másnap feltámadnia, hogy ismét a papír mellé üljön? S így megy ez napról napra, egészen addig, amíg csak él. Maga mindebből mit sem sejt, a versek ezt tanúsítják. . . Még csak nem is biztatom, olvasson klasszikusokat, írjon sokat, nem ... Olyannyira nem látom a tehetség szikráját sem. Most bizonyára neheztel rám az őszinteségért. De nem tehetek másként, nem... — Mint aki végzett, elnéz a lány feje felett az ablakon túlra. — Ne szegje kedvét — mondja sokkal később —, amiért nem lesz híres költő. Ha egy gép mellé áll. íróasztal mögé ül, vagy tanul, talán többet is tehet a költő dolgánál. Nem a költők viszik előre a világot... L etámolygott az utcára. Hátán a világ minden csalódásával úgy érezte, nem érdemes élni ezután. Csongor Rózsa A füzet
