Népújság, 1987. április (38. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-25 / 97. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. április 25., szombat 7 EGY SZÍNHÁZI ARCÉL Az irodalom „ívédöügyivédje” Ahogy újabb és újabb lépések történnek az önálló egri társulat újjáalakítása felé, úgy élénkül meg iránta a közön, ség érdeklődése. Eddig Eger kész előadásokat kapott, csupán haszonélvezője volt a műhelymunkának, nem tudott a „belső küzdelmekről”, az előadás megszületésének előzményeiről. Pedig ezek gyakran legalább olyan fontosak, mint maga a teljesítmény, a színpadon megjelenő látvány. A háttérben, a rivaldafényen kívül tevékenykedő színházi szakemberek közül az egyik legfontosabb a dramaturg. Ahogy Balogh Tibor, az alakuló egri társulat ebben a beosztásban tevékenykedő munkatársa mondja: az irodalom „védőügyvédje” posztja szerint. Kezében megelevenedik a kézirat, szövegkönyvvé változik. De hogyan Is vállalkozik valaki erre a nem mindennapi hivatásra? Erről kérdeztük beszélgető- társunkat. — Amikor 1977-ben elvégeztem a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemet — tér vissza a kezdetekhez —, akkor vezették be a pályázati rendszert az elhelyezkedésben. Mint társaim közül annyian, én is a cívisvárosban szerettem volna maradni. Ennek az volt a lehetséges útja, ha három olyan pályázatot adok be, amelyet elutasítanak, aztán már kötetlenül kereshettem volna helyet. Két esetben be is jött a várakozásom, a harmadikat „pechemre" elfogadták. Százötven jelentkező közül engem szemeltek ki a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársának. Nagyon jó iskola volt számomra. Nem köny- nyű tért szorítani magának annak aki újonc. A kollégákban azonban kitűnő embereket is ismertem meg. Bő két évet ‘töltöttem ott, az első közleményeim akkor jelentek meg a Napjaink, az Al~ föld, a Vigilia és a Magyar Nemzet hasábjain. írtam filmekről, színházi előadásokról, s közben kutattam a Nyugat második, harmadik nemzedékét. S egyre inkább a Színház című folyóirat vonzásába kerültem. —■ Ha ennyire sikerült már az első időkben eredményeket elérni, miért módosított pályát? — A vonzódásom gyermekkorból származik. Minden előadásra elvittek, ami csak számomra nézhető volt. A gimnáziumban az osztály- főnököm, az akkori debreceni főrendező Gvricz Mátyás felesége is erre a világra hangolt bennünket. Azután a hatvanas években sorra megjelentek a rám nagy hatást gyakorló modern nyugati drámák, így kötődött egyre szorosabbá a kapcsolat. — Végül egy személyes ismeretség -révén csöppentem bele a színházi életbe: hívtak, hogy vállalja^ el valamilyen hivatalt. A Színházművészeti Szövetség szak- referensi állása tűnt a legkevésbé bürokratikus munkakörnek. Ezért ott kötöttem ki. — Tehát „külső emberként” csöppent ebbe ,a sajátos életbe. így valószínűleg igen élesen észlelte törvényszerűségeit. Milyen tapasztalatokat szerzett? — A szövetségben koncentrált formában valamennyi társulat az összes problémájával és mendemondájával jelen van. Óhatatlanul hamar meg kellett tanulni a játékszabályokat és elválasztani a túlzást a valóságtól. Külön anyanyelvvel rendelkezik a színházi világ, csupán úgy ezer- ezerkétszázan alkotják. így szinte mindenki mindenkiről tud. Kis létszámú maga az a szervezet is, amelynek tagja voltam, ezért úgyszólván mindennel foglalkozni kellett. — S jött az újabb fordulat az életében. Ez tudatos lépés volt, vagy a körülmények miatt állt odébb egy házzal? — Már az elején kikötöttem, hogy csak három esztendőt töltök íróasztal mellett. Ügy éreztem, le kell horgonyoznom egy társulatnál. A kecskeméti volt a legrokonszenvesebb, oda Szőnyi G. Sándor hívott. De az is hozzá tartozik e világ szabályaihoz, hogy mire megérkeztem, már megváltozott minden. Csak Szőke István rendező mellett tölthettem néhány hónapot. Aztán megjelent az a trió, amelyről azóta is sokszor hallani : Jancsó Miklós. Hernádi Gyula és Gyurkó László. Színházszerető városba léptek. Akkoriban tizenhárom- ezer bérlő volt. összehasonlításul a lényegesen nagyobb Debrecenben csupán tizenegyezren váltanak bérletet. — Sokan és sokféleképpen nyilatkoztak már erről a kecskeméti periódusról Mit szűrt le önmaga számára ebből? — Három olyan alkotóról van szó. akiknek az értékítélete annyira különböző. hogy egy társulat kicsi számukra. Már az előkészületkor megvalósíthatatlan- nak tartottam szakmailag műsortervüket. Félelmem be is igazolódott, még ami megszületett, az sem volt igazán jó. A szerződésem még egy évre szólt, így hát kivártam a végét. Jancsó egyébként nagyon nyitottan érkezett. ha mertem és akartam volna, teljesen a „csapathoz'* szegődöm. De ezeknek a vezetőknek hamarosan dicstelenül távozniuk kellett. Én pedig hazamentem Debrecenbe. — Most szülővárosától is megvált. Mi vonzotta az egri társulatba? — Voltaképpen' Galt László igazgatóval kerültem az egri Gárdonyi Géza Színházba. Még főállásban július 31-ig a Csokonai Színház tagja vagyok, bár a munkám jellegéből adódóan régóta idetartozom. A dramaturg ugyanis az előkészületekben vállal oroszlán- részt. akkor dolgozik, mikor a színészek nyári szabadságukat töltik. A személyes kapcsolaton túl a színháztörténeti jellegű vállalkozás. a társulaialapí- tás vonzott. Az „élső part- raszállók” egyikének tarthatom magam. — Mi tulajdonképen a dramaturg feladata, hogyan készíti elő az évadot? — Ez társulatonként különbözik, az igazgatótól függ. Én úgy tartom, hogy a dramaturg az irodalom értékeit képviseli. részt kell vennie a műsorterv kialakításában, Keresnie kell a színészekre szabott darabokat. csiszolva a szövegkönyv nyelvezetét, esetleg összevonva szerepeket. Ezért aztán úgy kell ismernie a lehetőségeket, hogy biztosan válasszon. — A közvéleményt erősen foglalkoztatják az . egri elképzelések. Sok ellentmondó nyilatkozatot lehetett hallani régebben. Hogyan látja a jelenlegi helyzetet? — Az előző igazgató. Szikora János egy dolgot értett félre. A színház ugyan valóban társadalmi szükséglet. de önmagától nem jön létre, ki kell harcolni, nem születik meg enélkül Sok fáradsággal jár. de mi úgy érezzük: megéri. Sok nemrégen , indult társulat példáján okulhatunk, s szilárd alapokra helyezhetjük a Gárdonyi Színházat. Mi most ezért dolgozunk. Gábor László A kő alól Ratkó József versei Ratkó József kemény szavú költő. Keserűség és fájdalom, máskor aggódás szól verseiből, majd a felelősségtudat, amelv a költői lét igazi értelmét adja. A forma, amelyet a keserű valóság megkíván, a mí- vesség, a veretesség jegyeivel gazdag. Mindez így együtt alkotja azt a vonzerőt, amely parancsolóan váltja ki az olvasó rokon- szenvét. A befogadó aligha szabadul e komornak tetsző, ám mégsem a lemondás felé hajló, ellenkezőleg: az emelt fővel járás, az etikai tisztaság igényét megfogalmazó költői világtól! Régi olvasói jól tudják: hol keresendők a szavakbe- li keménység, a keserűség, a fájdalom forrásai. A gyermekkor sanyarúságai, a nevelőintézet, az „apátián külvárosi nyomorúság”, a hányattatás a legkorábbi stációk, de úgy tetszik: a felnőttkor sem dédelgette túlságosan, „férfiharcai" is stációkká lettek. A költő persze mindezt építőkövekké transzponálja, s Ratkó költészetének elsődleges titka épp az, hogy a megélt valóság építőköveit rusztikus szépségként formálja verssé. Már korábbi köteteiben szembetűnő volt a formai tisztaság s az egyszerűség, az a tisztaság, amely már a magyar líra évezred előtti állapotát is jellemezhette, s amely iránt Ratkó József oly hallatlanul fogékony. Nem hódolt s hódol divatoknak, mégis modern volt és maradt. Volt ki(k)től tanulnia. Ady és József Attila. Illyés Gyula és Nagy László éppúgy mesterei, mint Fábry Zoltán az etikai tartásban s Veres Péter a népben—nemzetben gondolkodásában, s a hna- gyarságszemléletbén. Azt meg filológusok dolga lesz kimutatni, hogyan teremtette tulajdon költészete esztétikai értékeivé régi litera- túránk kép- és fogalom- készletét. „Fiodum aki voltál, egy-halottammá holtál" — írja megrendítöen szép, Fiam é. versének egy strófájában az Ómagyar Mária-siralom ércesen szólaló képeit-hangulatát reci- piálva . . . Most. hogy a hatvani Ady Endre Városi Könyvtár közreműködésével napvilágra került A kő alól c., válogatott Ratkó-verseket tartalmazó kötet, különös szépségében ragyog fel ez a költészet. A költő maga válogatta g. versszövegeket és — ahogy az Előszót író Bíró Zoltán mondja — „bizonnyal a legjellemzőbbeket". Mi tesszük hozzá: feltehetően a számára legkedvesebbeket, s feltehetően azzal a tudattal, hogy általuk legsajátabb költő-önmagát mutatja meg. Komor a kép. A múltat idézik a versek, s a múlttól a máig vezető utat, mely golgotái érvényűnek tetszik és stációi szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal tarkítottak. Ratkó József mégis vállalja újból végigjárni ezt az utat. Nagy Lászlóval s Ily- lyés Gyulával vallja: „Jön velünk, jön a jövendővel s ekképp szüntelenül történik a múlt”, de — miként Ily- lyés mondja — „a múltat is teremteni kell”, mert — s ezt már Ratkó fogalmazza így — „a múlt életműve egy népnek. S nem bánhatunk vele úgy, mint egy írói életművel. Nincs válogatott múlt. S nem is írható át." S hogy milyennek látja Ratkó e múltat, arról beszédesen tanúskodnak a kötet versei. Az egyes ember múltja a nemzet históriájává tágul,, az meg a tágabb haza: Kelet- Közép-Európa múltjává, amelyben a „Duna-környék szétszóródott, éhes népei” egyaránt élték meg a múltban „Magyarország teme- tőföld”-élmény voltát, s bár a költői szó nem egy ízben figyelmeztetett az együvé tartozás tényére, e régió lakói mintha máig sem okultak volna belőle kellőképpen .. . Aggódás és költői felelősségtudat jellemzi ezt a költészetet — írtuk bevezetőképpen. A most közreadott, s a költő tulajdon kézírásában olvasható versek tanúsíthatják ez a felelősség- tudatot. S azt az etikai tartást is, amely ,,a történelem részévé, részesévé” (Bíró Zoltán) teszi-avatja Ratkó líráját. Mert akár Illyés Gyula, akár Nagy László, avagy épp Veres Péter emlékét idézi, ott munkál a versekben az étosz. mint. ahogy jelen van a történelmi tragédiát idéző Rokonaim, a Czine Mihálynak ajánlott Jó hazát c. költeményekben, a történelmi számvetésként is felfogható, Fábry Zoltánnak ajánlott Tánc c. versben, avagy épp a Segítsd a királyt! e. dráma részleteiben. A kő alól — olvassuk a kötet címét adó versben — majd azt is, hogy onnét sírás szakad fel, s e sírás — mely körüllengi a költő múltját és jelenét — a jövendő céljaiért tör fel „szó alól*', „fény mögül", „házak gyökere alól". „halottak háta mögül”, „kerék alól”, „sín alól”, „a város; kútjai alól”, „férgek lánctalpa alól”. Ez a sírás az elődök, az ősök sírása is. kiket tanúságtevőkként idéz verseiben a költő — s teszi ezt konok következetességgel, azzal a szent meggyőződéssel, hogy példájuk által tehető szebbé a jövendő... A Ratkó-líra mívességé- ről, veretességéről is szóltunk már. Nos, ha e mí- vesség példáit e kötetben kívánja fellelni az olvasó, úgy lapozza fel a címadó vers mellett a Zsoltárt, a Szatmárcsekét. a Sebesült kardot — mint a formateremtés igazi remekeit. A kő alól síró szavak versében miként egy gótikus építmény elemei épülnek egymásbíf a képek, a Zsoltár a biblikus műforma áhíta- tos zengését kínálja, a Szatmárcseke két sornyi szövege egy régió néphagyományának esztétikai értékeit párosítja azt itt sohasem könnyű népsors jelzésével, míg a Sebesült kard történelmi múltat s költői tradíciót ötvözve teremt esztétikai minőségeket, és sejtet meg elodázhatatlan etikai feladatokat. S mindezt tudva, vajon kételkedhetünk-e e szomorú szavakból, képekből s élményekből építkező költészet jövő-érdek Őségében? Aligha. Hisz Ratkó József — kötete végén — egy Göröm- bei Andrásnak adott, prózai ars poeticaként is felfogható interjúban fogalmazza meg: küldetéses, versben cselekvő költőnek tudja-vallja magát s ebből fakadóan a szó legtisztább értelmében közösségi poétának: „Egy-egy kor... költészetéhez való viszony . . . tulajdonképpen utal az' igazsághoz való...” viszonyra is. „Az a közösség, amelyben élek, még nem tekinti cselekvésértékűnek a verset. Itt a társadalmi megrendelés nem szóban kifejezett, hanem a konkrétumokban megnyilvánuló emberségre szól. Lakni a versben nem lehet. Tanúnak sem idézhető meg megalázott, jogukat kereső emberek igaza mellé. S arra a bioáramkörre, amely végül is működteti, nem kapcsolható még csak egy 15 wattos égő sem, hogv világítson a tanyasiaknak. .. . Azért élek, írok, szájaink, ugrálok, ok- vetetlenkedek ... hogy legalább a körülöttem levő embereknek kenyerük és igazuk legyen.” Lőkös István A múlt emlékei Berkenyén 'Berkenye valaha Nógrád várához tartozott, ma a Nógrádi Községi Közös Tanács irányítása alatt éli napjait a faluközösség. Nógrád község — Nógrád megye névadója — a vár megye központja volt az Árpád-korban. A falu feletti hegyen, az öregtorony egyik sarkának háromemeletnyi romja hirdeti a hajdanvolt dicsőséget. Berkenyén talán legszebb példája a szülőfaluhoz való kötődésnek az á helytörténeti gyűjtemény, amely Szegner Jánosék portáján vár ja a betérőket. A szobafestő vő, Schmidt József ötlete volt, hogy a megüresedett nagyszülői házrészbe mentsék régvolt idők tárgyait. Berkenye német nemzetiségi község — társa Nógrád megyében Szendehely —, s e tenyérnyi múlt őrzésével is arra a kérdésre próbál választ adni, :kik voltak, honnan is jöttek egykoron az ősök? Szöveg: Tuza Katalin (Fotó: Rigó Tibor) Nyelvhasználati bizonytalanságaink A nyelvet használó ember gyakran kerül olyan helyzetbe, hogy kétségek merülnek fel egy-egy nyelvi forma kiejtését, leírását és szövegbeli felhasználását illetően. A nyelvhasználati elbizonytalanodás típuspéldáit állítjuk most előtérbe. A televízió Nézzük együtt adásában elhangzott ez a szóalak: titulusz. s ezzel a hangalakkal, kiejtési formával sok hallgatóban nyelvhasználati bizonytalanságot keltett az előadó hiszen az általános nyelvhasználati gyakorlattal ellenkezik a szóalaknak ilyen kiejtése. Bár a latin titulus szót valóban sz-ező kiejtéssel hangoztatjuk, de mi a magyarországi középkori s-ezö ejtést tartjuk helyesnek. s így illeszkedik bele szavunk ebbe a latin nyelvből átvett s-ező ejtésű szósorba: titulus, virtus, juss. sors, iskola, passió, fundus, fiskális. agilis. humánus, statikus, habitus, ipse stb. Éppen napjainkban egyre inkább elharapózik az a nyelvhasználati gyakorlat, hogy a hazai s-ező ejtés helyett a klasszikus latin sz ejtésben hangoztatják pl. ezeket a nyelvi formákat: ipsze, sztátusz, luxusz.' ri- cinusz, ámbitusz stb. Gyakran halljuk ezeket az ej- tésváltozatokat is: Spartakus—íjzpartákusz, sparta- kiád—szpartakiád, statikus—sztatikus, skála—szká- la stb. Egyre többen bizonytalankodnak a tátin eredetű summa szó kiejtésében és leírásában. A latinul tanulók ismerik ezt a latin nyelvi szókapcsolatot is: summa summarum löszszegek összege, mindent összevéve). Mind a summa (összeg, összegzés, összefoglalás), mind a summa summarum a klasszikus latin ejtésben az sz-ező hangoztatással ejtődik. De a summa, mint jövevényszó magyar szóvá az s-ező formában vált általánossá. Ma is így kell ejtenünk. Tinódi verssorát is így kell hangoztatnunk: Summáját írom Eger várának. Ismertem olyan kórusvezetőt, aki viszszalatinosította sz-ező ejtésű hangoztatásra a Tinódi idézetet. A summa summarum latin nyelvű szókapcsolatot ejthetjük latinos sz-szel. de a hazai latin ejtésnek megfelelő s-sel való ejtés sem hibás. Ma már Egerben is elbizonytalanodnak sokan. hogyan kell ejteni ezeket a szóalakokat: szervita—servita. A régies ejtés és írás s-ező formájú. Egerben a nép ajkán még ma is ez az ejtés általános: servita rend. Servita kolostor. Servita köz. Servita utca. servita cseppek (gyomorcsep- pek). Gárdonyi tehát nem véletlenül vetette papírra ezeket a sorokat: „Egerben egy utca neve Servita utca. Nincs Egerben ember, aki a Szervita utcát ismerné" (Magyarul, így! 157.). A lapunk hasábjain megjelent, és Kracker János Lukács emlékét idéző cikkben is stílusosnak tartjuk a régies, az egries ejtésformát: „Utolsó egri alkotását a servita rendház ebédlőjében készítette el” (Népújság, 1987. márc. 5.). A nyelvhasználati elbizonytalanodás szülte azt, hogy ebben a szövegrészletben a poszthumusz hibás nyelvi forma kapott szerepet: „A világhírű cseh zeneszerző B. Martinu poszthumusz operája, a Görög passió nem kevésbé ismert" (Élet és irodalom, 1987. febr. 20.). A helyes nyelvi változat: posztumusz. A legutolsó, a legkésőbbi. a szerző halála után közreadott használati értéket megnevező latin szó a postumus általánosan a klasszikus sz-ező ejtéssel hangzik, s ezt írásunkban is így jelöljük: posztumusz. De ezen a területen hincs teljes megegyezés. Vannak, akik az s-ező ejtést és írást helyezik előtérbe, és gyakorolják. 'Ezt teszi pl. Abody Béla is ebben a szövegrészletben: „A postumus Déry barátok kimaradtak szíves invitációjából” (Hevesi Szemle, 1985, 5 sz.). Dr. Bakos József
