Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-05 / 54. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1987. március 5., csütörtök A nagykövet hatvani estéje Kracker János Lukács emlékezete Nem kis meglepetésünkre váratlan, de annál kedvesebb vendége van ezen a tárlatnyitáson a Hatvani Galériának. A halk szavú, szerény megjelenésű Lizandro Chavez Alvaro, a Nicaraguái Köztársaság budapesti nagykövete, akit rendkívül szép, minden iránt érdeklődő felesége, valamint tolmácsa is elkísért e kora esti kirándulásra. Már lezajlott az ünnepi program, a vendégek hosszan elnézelődtek a műtárgyak között, am'kor interjút kértem a magas rangú vendégtől, aki szíves közvetlenséggel válaszolt a különböző kérdésekre. — Először is: minek köszönhetjük a megtisztelő látogatást? Mit nyújtott önnek az itteni látvány? — Gyakran hallgatom a magyar rádió spanyol adását, ábhan hallottam először e kiállításukról. Majd maga, a művész, a teheráni születésű Kazanlár Emil Amin is invitált. Vele többször találkoztam már, s mivel a perzsa kultúra, mítoszvilág, amely tetten érhető az ő művészetében, eleddig kevéssé fért a közelembe, rászántam magam az útra. Bevallom, mélyen megragadott a tárlat. Témában, fogalmazásban elüt mindattól, amit életemben eddig ismertem. Gondolok például Siqueirosra, aki monumentalitásával hatott rám. Vagy említhetem Picassót és fő művét, a Guernicát, amelynek mondandója számunkra otthon fájdalmasan időszerű. Hiszen mint tudja, hazám és népe ma is állandó háborús fenyegetettségben él. — ön személy szerint minek készült? Illetve hogyan találkozott a politikával, a diplomáciával? — Mi, értelmiségiek, köztük én is, aki tanárként indultam, majd írásból éltem, a kihasznált nicaraguai munkásokkal, parasztokkal együtt lelkűnkben gyűlöletet tápláltunk a Somosa-dikta- túrával szemben. És ki-ki a maga módján küzdött ellene! Ilyenformán több, akkoriban megjelent munkám miatt nekem is menekülnöm kellett hazámból. Mexikóban, aztán Costaricában éltem, majd a kibontakozó gerillaharcok, illetve a rezsim bukása idején tértem vissza szülőföldemre. Magam nem fegyverrel küzdöttem, hanem szerzett tudásomat, politikai tapasztalataimat az államépítésben, formálódó új társadalmunk egyik ideológusaként igyekezett hasznosítani a Daniel Ortega által irányított sandinista mozgalom. Közel egy éve ugyanilyen megfontolásból küldtek Budapestre. — Irodalom és politika. Művészet és fegyverropogás. Hogyan fér e kettő egymás mellett a mai Nicaraguában, hogyan fér meg Lizandro Chavez Alvaro mindennapjaiban. És az irodalom milyen műfajában alkot, ha egyáltalán jut most erre ideje, ereje? — Előbb magamról: verseskötettel jelentkeztem először, egészen fiatal éveimben. De igazi területem a széppróza, a novella. Az, amelyben társadalmi viszonyaink mélységei, illetve az előre mutató tendenciák jutnak kifejezésre. Persze a jelen nem kedvez nálunk a művészeteknek. Háborúban hallgatnak a múzsák! Ami rám épp úgy vonatkozik, engem épp úgy befolyásol, mint az otthon élő toliforgatókat. Őszintén meg kell mondjam, költészetünk például olyannyira beszűkült utóbb, hogy mindössze mozgósító, forradalmasító dalokra futja erejéből. Vagy úgy is mondhatom: otthon most ez a fontos. Ez kell! Erre kényszerít az állandó háborús feszültség és fenyegetettség. — Nem régen él közöttünk: mennyire ismeri hazánkat, teljesítményeinket? És mint Ortega bizalmasa, a sandinista mozgalom egyik felelős képviselője, milyen jelentőséget tulajdonít a szocialista országok Nicaragua iránti szolidaritásának? — Igaz, hogy egy esztendő rövid idő. De ha érdekli az embert az új környezet, amelybe került, s tanulni akar, akkor rengeteget tapasztalhat. Én ilyen vagyok, ezért is vállaltam a küldetést. Így a belső, szorosan vett diplomáciai ügyködés mellett sokat, sokfelé utaztam hazájukban, Sop- ' rontól Debrecenig. Ismerkedtem településrendszerükkel, az infrastruktúrával, ismerkedtem az iparrral, a gazdasággal, illetve annak új törekvéseivel. És e tapasztalatok pozitív tényezői hasznosulni is fognak a mi életünkben, miként hasznosulnak a kultúra területén szerzett impressziók, ön a Szovjetunió és a többi szocialista ország irántunk tanúsított szolidaritása, annak hatékonysága felől érdeklődött. Nézze, személyes meggyőződésem, s ez érvényes a sandinista mozgalomra, a vele tartó nép döntő többségére: ha nem áll olyan szilárdan mellettünk a szocialista világrendszer, az USA már régen fegyveres beavatkozásra adja a fejét, aminek beláthatatlan következményei lehetnének. Többek között ez a tudat is munkál minden hazám fiában, s általa erősödik a végső rendbe, a nép jólétébe vetett hitünk. ★ Este nyolckor gördül tova a nagykövet gépkocsija. Kicsit rendhagyó volt ez a tárlaínyitás, de talán jó hírét szélesbítette a városnak. Külön köszönet az interjúért Lizandro Chavez Alvaro ... ! Moldvay Győző Eger művészettörténeti múltjának eddigi legkiemelkedőbb személyiségére, a közép-európai barokk művészet egyik jelentős alakjára, Kracker János Lukácsra emlékezünk a mai napon. Kétszázhetven évvel ezelőtt, 1717. március 3-án született Bécsben művész- családban. 1738-ban a bécsi Művészetek Akadémiájának hallgatója lett. 1742-ben már egy grazi templom freskóit készítette el. A művészi pályán gyorsan ívelt fölfelé. Fiatal alkotóként több cseh és morva kolostor, templom díszítését végezte el. Élete korai szakaszának jelentős állomásai voltak: Brünn, Hradisch és Znairn. Az 1760-as év kiemelkedő szerepet töltött be további pályafutásának alakulásában. Ebben az évben hívták meg Prágába, ahol részt vett a Szent Miklós templom díszítésében. A székes- egyház számára 1761-ben elkészítette a Szent Miklós megdicsőülését ábrázoló freskót, amély Csehország legnagyobb méretű ilyen jellegű alkotása volt. Miután prágai megbízatásának eleget tett, magyar- országi meghívást kapott. A jászói premontrei kolostor prépostja arra kérte fel, hogy vegyen részt kolostoruk és templomuk díszítésében. A művész elfogadta a meghívást és 1762-től 1765- ig dolgozott Jászón, ahol kilenc oltárkép és öt meny- nyezetfreskó magas művészi színvonalon hirdeti keze nyomát. Bizonyára addigi kimagasló munkásságának ismeretében még 1764-ben meghívta Egerbe Esterházy Károly püspök korának nagy művészetértő, -pártoló főpapja. Az év őszén megál'lapod- - tak Esterházyval a püspöki palota házi kápolnájának és Rövidesen újabb segítséget kapnak tájékozódásuk-, hoz a megyénkbe érkező turisták és • az itt élők. Megjelenésre vár ugyanis Heves megye szabadidőtérképe. Hőnyi Edétől, a Kartográfiai Vállalat kiadói osztályának vezetőjétől megtudtuk, hogy a próbanyomatok már elkészültek, ,s előre láthatóan a második negyedév végén a Szent Mihály barokk székesegyház kápolnájának kifestésében, amelyet el is végzett. 1768 tavaszán költözött végleg Egerbe, s ettől kezdve majdnem másfél évtizedig élt itt. Életének egri időszaka rendkívül . termékeny volt. Ezt bizonyítják a száraz tények is. 1769—70- ben elkészítette a jezsuiták, a későbbi ciszterciták templomának freskóit. Időközben a püspöki palota falfestményein dolgozott. 1772-ben a püspöki nyári lakban készített freskókat, a következő évben a székesegyház két oltárképe került ki ecsetje alól István és László magyar királyokról. 1774-ben a gyönyörű kispréposti palota „Erény diadala” című freskójának elkészítése bizonyítja rendkívüli munkabírását. Az ezt követő években a minoriták templomának egyik mellékoltárát díszítette, a püspöki galéria, a ferences kolostor prefek- tóriumának faliképéit festette meg. 1778-ban készítette el Zách Józseffel együtt a líceumi könyvtár freskóját. Utolsó egri alkotását a servita renüház ebédlőjében készítette el. Egeren kívül több környékbeli római katolikus templom számára is készített oltárképéket. így Szi- halmon, Egerbaktán, Mező- tárkányban és Kerecsenden. Egri éveinek legjelentősebb alkotása a Líceum (ma Ho Si Minh Tanárképző Főiskola) könyvtártermének mennyezeti freskója. A mű a XVI. század közepén tartott, az ellenreformáció nyitányát jelentő tridenti zsinatot ábrázolja. Kradker János Lukács életének városunkban töltött másfél évtizede alatt ízig- vérig egri polgárrá vált. 1768-ban megvásárolta a vehetik kezükbe a térképet az érdeklődők. Munkájukat a Könyvterjesztő Vállalat felkérésére kezdték egy éve, s tervezik, hogy előbb-utóbb mindegyik megyére sor kerül. Elsőként Pest és Veszprém térképeit teszik közkinccsé, ezután jön a Hajdú-Biharéval egy időben Heves is. A kiadványok 150 ezres mai Bródy Sándor utca 8. szám és az Orgonás tér 4. szám alatti kettős házal. 1776-tól 1779-ig, haláláig ve- jével együtt élt e házban. Szerette a természetet, a barátságot és a bort. Gyakori vendég volt a helybeli szerzetesek asztalánál. Több ízben vállalt az egri polgárok körében keresztapaságol. számtalan lakomán és toron vett részt. Gyakran járt segédeivel, művésztársaival mulatni a Kacsa elnevezésű csapszékre. Ebben az időszakban e nevezetes mulatóhelyen több bécsi és prágai művész is megfordult. Kracker körül valóságos kis művészeti központ alakult ki, az 1760-as és 70-es években. 1779 november közepén miután a serviták rendházának ebédlőjében befejezte munkáját, ágynak esett. Súlyosan megbetegedett, s december 1-én, életének 62. évében meghalt. Földi maradványait a Fájdalmas Szűzről elnevezett temetőben (ma Hatvani temető) hántolták el. Ma is meglévő szép síremlékét a múlt század közepén Bauer György egri szobrász Marco Casagrande egyik helyi tanítványa készítette el. A művészettörténet-írás sem maradt adós iránta. Garas Klára, Szrecsőnyi Miklós, Soós Imre és Voit Pál munkássága alapján elég jól Ismerjük életét és művészetét. A két év híján két évszázada elhunyt Kracker János Lukács művészi öröksége a hazai és a közép- európai barokk festészet nemes hagyománya. Munkásságának még ma is meglévő darabjait gondozni, s az enyészettől megvédeni megtisztelő kötelességünk. Szecskó Károly méretaránnyal készülnek és mindent feltüntetnek rajta, ami az erre utazókat érdekelheti. Tölbbek között leolvasható lesz, hogy hol találhatók könyvtárak, szállodák és más fontos intézmények. A ,,margóra” több nyelvű ismertetőt helyeznek el és a térképtulajdonosok a nevezetesebb épületeket grafikákról is megismerhetik. Jiajnali numcHON 3. I I omlokába omló szőke haja Vizes volt, mintha most zuhanyzott volna. Szürke öltönyt viselt, fehér inggel, kék nyakkendővel. Legalább száz- nyolcvan centi magas volt, és nem lehetett több harmincöt évesnél. Külsejéből ítélve minimum főmérnöki állása lehetett. Hóna alatt újságot szorongatott, s legalább két liter férfikölmit árasztott magából. Megjelenése tekintélyt, magabiztosságot sugárzott. Mártit pillantotta megélő- szőr, amint derekát előre- döntve hajlongott a linóleum felett; köpenye nem tudta eltakarni harisnyanadrágja alatt húzódó bugyijának szélét: ütemesen villantak elő a sejtelmes csipkefodrok. A férfi nem sokat törődött a látvánnyal; újságját zsebébe csúsztatva a földön térdeplő asszonyhoz hajolt. — Jó reggelt, mutter — hangja lágyan csengett, mint a selyem. Az asszony hátrafordult, hunyorogva bámult az előtte táncoló barna szempárba. — Te vagy az, fiam? — kérdezte; a férfi előrenyújtotta karját, az asszony belekapaszkodott, és lassan föl- emelkedett. — Két éve láttalak utoljára — rebegte. — Mutasd magad ... Hiszen te alig változtál. A férfi hagyta, hogy az asszony végigtapogassa kezdődő zsírpárnáit. Benyitottak az egyik irodába. Odakint már világosodott, de az eső még nem állt el. Az ólmos fény sápadtan' világította be a szobát. Az asszony az ablak melletti székre ült, a férfi fenekét a szemben lévő íróasztalhoz támasztotta. Anya és fia szótlanul néz. ték egymást. — Bajban vagy, ugye? — kérdezte sokára az asszony. A férfi nem válaszolt azonnal. Miközben a tisztára mosott linóleumot nézte, szeme alatt néhányszor megrándult a bőr. — Az a helyzet, hogy le vagyok égve — kezdte halk, (külsejéhez egyáltalán nem illő tejszínhabos hangon. — Belemásztam egy üzletbe, de nem sikerült... Az lett a vége, hogy nyolcezer forint mínuszt gyűjtöttem ösz- sze... Ha holnapig nem fizetem ki, följelentenek ... — Szóval ezért jöttél — sóhajtotta az asszony. Lent már elindult a forgalom. Az utca zaja áthatolt a vastag ablakkereteken. Egy autóbusz köhögve húzott el az irodaépület előtt. — Két év alatt mindössze egy karácsonyi képeslapot kaptam tőled . . . — Higgye el. jöttem volna, de ki se látszottam a munkából — vágott közbe a férfi. — Minden filléremet megzabálja a rohadt építke- •zés ... Ezért is fogtam ebbe a rohadt üzletbe... Az eső apró csíkokban szabdalta az üveget. Még nem oltották el az utcai lámpákat, annak ellenére, hogy már teljesen kivilágosodott. Az asszony fázósan ösz- szébbhúzta magán köpenyét. — És miből gondolod, hogy tudnék neked adni ennyi pénzt? — kérdezte minden vádaskodás nélkül. — Hiszen két éve adtam oda neked az utolsó háromezer forintomat... A férfi árnyékba húzta az arcát. Szeme mozdulatlanul hevert gödreiben, nyelvével megnedvesítette alsó ajkát — Tudom, hogy van magának ... Hiszen már évek óta a temetésére gyűjt... A csönd, ami körülvette őket, fojtogatóan áradt szót az-apró helyiségben. Aztán az asszony előre- döntötte törzsét, kezét becsúsztatta köpenye alá. Érezte ahogy tüdeje felforrósodik, zakatolni kezd. Szeme tompán csillogott, mint egy rosszul élezett kés. Lassan fiára emelte tekintetét. — Hétezer forintot gyűjtöttem össze tíz . év alatt, mert azt akartam, hogy legalább az utolsó utamon ne kelljen szégyenkeznem ... Azt akartam, hogy tisztességesen legyek eltemetve ... és most azt kívánod tőlem, hogy adjam oda neked ... — Csak kölcsönbe... Az asszony lassan az ablak felé fordult, arcát tenyerébe temette, és köhögni kezdett: vastag, tűzforró szálakban törtek fel belőle a hangok. Odakint a vödör fogantyúja csörömpölve verődött az oldalához: Márti jelent meg a küszöbön, tétován az asz- szony felé lépett. — Rosszul van, Irmuska? Az asszony abbahagyta a köhögést, megrázta a fejét: — Ha esik az eső, mindig vacakol a tüdőm. — Mosolyával nem tudta leplezni állapotát; szeme ködös volt, testét mintha grafitporral szórták volna be. — Ami azt illeti, elég csúnyán kohol — jegyezte meg a férfi, és beleszagolt a levegőbe: fülledt, savanyú szagot érzett. Az asszony a férfira emelte nedvesen csillogó szemét: — Hétfőn úgyis be kell mennem a kórházba ... Ott majd rendbehoznak. A férfi iménti magabiztossága már romokban hevert. Fél szemmel az ajtót leste, miközben száját kisfiúsán előrecsücsörítette: — Meglátja, olyan egészsé-. ges lesz, akár a makk! — mondta, és elindult az ajtó felé. A lány zavartan morzsol- gatta köpenyének a szélét. — Várj még! — szólt rá az asszony. — A férfi megtorpant. Homlokából hátragereblyézte a haját, és lassan, kényszeredetten hátrafordult; már ezerszer elátkozta azt pillanatot, amikor eszébe jutott, hogy ide kell jönnie. — MÍárti majd lekísér az öltözőbe, és odaadja neked a kulcsot — fáradt, beteges hangja monoton egyhangúsággal áradt szét a szobában. -— A sublótban van a pénz, a fényképek alatt... Biztosan megtalálod. A férfi mondani akart valamit, de az asszony becsukta szemét, és elfordult. Gömyedten ült a székben, a beáramló fény oldalról loccsant rá. Térdei tésztá- san omlottak elő köpenyéből, fehéren világítottak a szűk helyiségben. Aztán vastag, vízszítta ujjai lebegni kezdtek a levegőben, majd visszahullottak az ölébe, akár a llelőtt madarak. (Vége) (Reprók 2 Kazanlár festményről) fFotó: Perl Márton) RÖVIDESEN A BOLTOKBA KERÜL Szabadidőtérkép Heves megyéről
