Népújság, 1987. március (38. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-17 / 64. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1987. március 17., kedd HÁZIMUZSIKA AZ MMK-BAN Szépség, rend, szellemi fegyelem 1848—49 emlékei a Magyar Nemzeti Múzeumban Az első felelős magyar minisztérium ülőbútorai (MTI-fotó: Cser István — KS) SZÍNHÁZI PILLANATOK Bánffy György Széchenyije <Az Egri Szimfonikus Ze­nekar tagjaiból álló kama­razenekar, a Megyei Mű­velődési Központ épületé­nek átalakítása miatti kényszerű szünet után feb­ruárban ismét megkezdte házimuzsika sorozatát. Ha­vonta egy-egy alkalommal, rendszerint az egri mű­vésztanárok fellépésével tarkítva, barokk műveket visz a közönség elé. Kétszeresen is aktuálisnak érezzük a XVIII. századi Európának ezt a szellemi megidézését. Fel kell fedez­nünk ismét ennek a hallat­lanul sokrétű zenének a modernségét. S ha most ép­pen Albinoni Adagio-jára hivatkozunk, tesszük ezt azért, mert két esztendeje az Egerben járt Kirov Balett remek koreográfiájával hang­súlyozta ennek a muzsiká­nak a korszerűségét. Kemény hangzásokat ked­velő, vagy inkább eltűrő ko­runkban a vitatható értékű divatok idején mércét je­lenthetnek Vivaldi, Bach, Händel művei a hallgató­nak. Nem azért, hogy élfe­ledtessük. mi történt zené­ben a XIX. és a XX. szá­zad folyamán, hanem azért, hogy a sok-sok formapróba, bontás, zsákutca, elmélet és képtelenség után végül is a mát, a mai embert kifejez­ni tudó és akaró zeneszer­zők megtalálhassák a ma harmóniáját, azt a képet az emberről, amely méltó nyo­mata lesz e kor szellemi, lel­ki valóságának. Ilyesféle gondolatok éb­redtek bennünk, amikor a februári, első házimuzsika után a déli harangszóra a zenészek befejezték a kon­certet. A második alkalommal az elmúlt vasárnap is örültünk a találkozásnak, mert tud­tuk, hogy újból a szépség, a rend. a szellemi fegyelem ügyében vagyunk érdekeltek. művészek és befogadók ad­nak találkozót egymásnak. A kamaraegyüttest most is Farkas István vezényelte, a két szólista azonban a meg­hitt ünnepélyességen felül és kívül a művészi összetarto­zásnak rendkívül rokonszen­ves példáját is adta: Kocsis Albert, aki az NSZK-ban csak úgy mellesleg — a vi­lágjáró hegedűsi foglalatos­sága mellett — még egyete­mi tanár, professzor is. ide­hozta a friss kasseli diplo­májával kitűnő tanítványát. Szoboszlay Etelkát. hogy együtt eljátsszák J. S. Bach d-moll kettősversenyét. Túl azon, hogy a Liszt-díjas he­gedűművész a barokk mu­zsikában felülmúlhatatlan, azt is nemes eleganciával ol­dotta meg, ahogyan a fia­tal hegedűművész-tanítvány eddigi sorsának, pályaindítá­sának részleteit értő szere­tettel. ha pár mondatban is. a baráti közönség elé tárta. (Lehettünk vagy kétszázan.) És hogy a lámpalázas Szo­boszlay Etelka remekül helytállt professzora mel­lett. ahhoz a tudáson kívül az is kellett, hogy Kocsis Albert biztató szavai mellé még két versenyművet, Bach E-dúr és Haydn G-dúr hang­versenyét is eljátssza. Ezt se mindenki kapja meg mento­rától. Erről a hangverseny­ről, légköréről meghatott el­fogultság nélkül a krónikás sem tud nyilatkozni, mert a művészeten túl itt az erköl­csi értékek szintje is magas­ba emelkedett. Visszakanyarodva a feb­ruári műsorhoz, az abban szereplőkhöz: o felvállalt program nagyon tisztességes és lelkiismeretes megszólal- tatóihoz, elsősorban azt hang­súlyozzuk: mércét adnak, lelkesítik egymást, magukat és főleg a közönséget. Mert az együttes zenélés mégis csak akkor igazán öröm. ha a zenebarátok tapssal jutal­mazzák az önzetlen fáradt­ságot. Ez az amatőr művész jutalma, lttesné Nyeste Er­zsébet, Gulyásáé Székely Éva, Marik Erzsébet, Radnó­ti Tibor, Kiss József Vival­dit, Albinonit jól szolgálták hangszereikkel. Ebből a feb­ruári koncertből mégis ki­emelnénk J. S. Bach Bran­denburgi versenyének. a D-dúrnak (BWV. 1050.) az előadását, mert Wiltner Ag­nes (fuvola) és Radnóti Ti­bor (hegedű) mellett Kal­már Gyula játéka (csemba­ló) teremtett forró hangula­tot; a Bach által oly meste­rien, zenei anyagában is vir­tuózán megszerkesztett ka- dencia a mű első tételének végén valóban lelkesítőén hatott. Szinte megelőlegezte a további házimuzsika alaphangulatát. (farkas) A nézőtéren különös fi­gyelem feszül. Egy óra hosz- száig pisszenés sem hallat­szik, a következő félórában is csak azok köhhenése tör elő, akik végképp nem tud­ják elfojtani a torokban ka­paró ingert. A színpadon egyétlen ember harcol, ön­magával számol le, öngyil­kosságának pillanatai előtt. Nem akárki a nagyok sorá­ban. A legnagyobb magyar: Széchenyi István. A törté­netíró oknyomozásnak neve­zi a tettek mozgató rugóit kutató tudományt, a köz­nyelv élveboncolásnak. Csak a drámaírók számára meg­engedett és lehetséges a lé­lek, a szellem nyersanyagát ízekre metszeni a boncasz­talon. Ezt teszi most Bánffy György is a színpadon. A darabban egyetlen mon­dat sincs, amelyet n-e Szé­chenyi mondott, vagy írt volna. Ezek a mondatok vil­lantják fel azokat az ese­ményeket, amelyek fel rém- lenek az őrület felé sodródó elmében. Az emlékek kísér­tet járása ez. Egy mozdulat: találkozás Metternichhel. Másik mozdulat: Kossuthtal vitázik. Mit is mondott fe­lesége? Az asztal alá kú­szik, mert figyelik, kémek­kel vették körül, s ott talál­ja meg, oda rejtette az asz- szony leveleit, lerogy, fel­áll tántorogva, végigbolyong­ja a szobát, közben a visz- szatérő önvád, hogy a Hitel és a Tudományos Akadémia tényeivel ő indította el a reform ügyét, amelyből a következő pillanatokban fe­jére tegye lángszín selyem cilinderét, és az ifjúi indu­latok ormáról tekintsen le élete romjaira. Színészi bra­vúr ez mindenképpen. És amit hangban hozzáad a játékhoz Bánffy, az egé­szen egyedi, egyszeri tüne­mény. Belülről végigé'.i, meg. hallja, milyen hangnak kell most megszólalnia és hang­szalagjának, torkának, fizi­ológiai képességeinek en­gedelmességével meg is szólaltatja a tébolygó szel­lem egész lázas partitúráját. A belső hang a művészet maga, a külső a kifejezés, együtt a megnyilatkozás, a varázslat. Ez a varázslat lenyűgöz, megbénít. A közönség csak a függöny összecsapódásá- nak hangjára tér magához, hogy a következő pillanat­ban felcsattanjon a tapsvi­har és újra és megint és új­ra és megint .. . (kapor) IIT. C gyszercsak csönd lett ^ a kórteremben. Min­denki elfeküdt az ágyán, és hallgat. A nagyon sovány asszony még nem jött vissza a vizsgálatról, ebédje érin­tetlenül áll a szekrényén. Passzírozott karalábéfőze­lék, a tetején egy darabka egybesült sertéshús, szál­irányban szeletelve, el tu­dom képzelni, bár innen csak a vastag fajansztál látszik. A nagy ablak mögött meg csak egy egynemű szürke ég, valahol a felhők mögött ott kínlódik a nap, de ma már aligha süt ki. Egy kis csend — az ember lecsukhatja a szemét. De ekkor horkolni kezd a sírós öregasszony. Aki nem akar hazamenni. A viziteken nem fogy ki a panaszból: bénul a keze, az ujjait már hajlítani se tudja, a fejében mintha megpattant volna va­lami, és tartalma a fülébe ömlött volna. Beöntést kö­vetel, nem kapta meg a rá­adás zsömlét a reggelihez. Éjjel meg sír, vagy csak si­ránkozik, a sötétben nem lát­ni, könnyezik-e. vagy sem. Egyik éjszaka az övé mellé még egy síró hang csatlako­zott, nem tudom, kié. Ma hajnalban viszont valaki rá­förmedt: most már elég le­gyen. s attól fogva az öreg­asszony ágya felől csak halk szipákolás hallatszott. Most meg horkol. • A Központi Sajtószolgálat 1986. évi pályázatának III. díjas alkotása tárcakategö- riában. A többi ágyról mocorgás. sóhajok indulnak el. — Nappal kialussza ma­gát, éjjel meg nem hagyta az embert pihenni — mond­ja végül a falusi asszony, akinek az ágya mellett ott áll a mankó. — Föl kéne ébreszteni — mondja zordul a százhúsz kilós fiatalasszony. A tanácsi nő, aki egész édességtárat tart az éjjeli­szekrényében, már húzza is a fiókot, és zörgeti a selyem­papírt. — Föl kéne. bizony — he­lyesel. De nem csinálnak semmit, csak hallgatják a horkolást. Hallgatjuk. Erőszakos, re­kedt hang, kíméletlenség, sőt. valami szégyentelen bu- gyog benne, bugyog, fortyog: besűrűsödött mérges anyag egy üstben. Pedig az öreg­asszony kicsi, soványka, tes­te akár egy nyolcéves gyer­meké. De éppen érkezik a na­gyon sovány asszony. Rette­netes zöld pongyolájában be- imboloyog, mint egy nem is emberi jelenség. Mint egy borsóhüvely. — Na, mi volt? Ott az ebédje, már biztos kihűlt. — Még mindig nem tu­dom, megcsinálják-e azt a májvizsgálatot, vagy nem csinálják meg. Kicsípnek be­lőle egy darabot. Mi az ebéd? Zörög a fajansztál teteje. És indulnak a hullámok — a szélcsendnek immár vé­ge. — Kicsípnek egy darabot a májából? Hogyhogy? — kérdezi a tanácsi nő, felül, és térdére teríti a szalvétát. — Csinálták már nekem ezt is. Nincs olyan, amit ne­kem ne csináltak volna. Há­rom éve idejárok. A gyerek, a kisebbik, most ment gim­náziumba. a szobafestők meg már le voltak beszélve, hát gondolhatják . . . — Én is harmadszor va­gyok itt — közli a százhúsz kilós fiatalasszony. — A hús kemény, nincs rendesen meg­sütve. ugye? — Elég rágós. Próbálkoz­nak ezzel, azzal, de néha olyan, mintha nem tudnák, mit csinálnak. — Bízza csak rájuk, azért orvosok, hogy tudják — mondja a tanácsi nő meg­győződés nélkül. Egy piskó­tatekercset majszol, leteker­te, mint egy vastag sárga rugót, és a belső végét kezd­te el csipkedni. A horkolás elhalkult, mint­ha jelentőségét veszítve ön­ként háttérbe húzódott vol­na, s a kórtermet a jól is­mert zajegyveleg tölti be: kanálcsörgés, léptek, takaró- paskolás. papírzizegés, a vas­ágyak eresztékeinek reccse- nései. no és a beszélgetés mo­raja, amely állandóságával olyan, mint mondjuk egy tenger, hullámcsapódásaira olykor felkapjuk a fejünket, máskor viszont elfeledkezünk jelenlétéről. — Negyven disznót adtunk le tavaly is. kettőt mindig magunknak ölünk, így egész évre megvan a csomagolni- való . . . — A kisebbik lányomnak meg egészen világosszőke, mindenki csak csodálkozik, honnan örökölhette, de ne­kem a nagyanyám . . . — Karajból pörköltet? Na­hát, én ezt meg nem ten­ném . . . — Tavaly kipusztult egy almafánk, nagyon jó fajta alma volt pedig, az a nagy téli alma . . . — Az uram meg mindig azt mondja: nem baj. fiam, csak te eriggyél a kórházba, aszt gyógyulj meg. Tud főz­ni, még ez a szerencse. De hát azért ... — Szép dupla petúniáim vannak, tavaly a sógornőm­nek is adtam magot, az idén a ház elé is ültetek, van ott egy kis keskeny rész . . . — Nem beszélve arról, hogy a mosás! Jó, hogy van mosógép, de mikor haza­megyek, győzzem rendbe- tenni a ruhákat. . . (Folytatjuk) A három évtizedből az utóbbi húsz év valamennyi számát érdeklődéssel olvas­tam. Egyre inkább azok kö­zé a hetilapok közé tarto­zik az Elet és Irodalom, amelynek megjelenését vár­ják állandó olvasóik. Ez már önmagában kritika, még akkor is, ha voltak — van­nak — periódusok, amikor erősebben kritizálható a lap. Közönségét így is megtartot­ta, sőt példányszáma napja­inkra 60 ezerre emelkedett. Alapító főszerkesztője 1959- ig — haláláig — Bölöni György volt — mai főszer­kesztője Bata Imre. De köz­ben sok minden történt. A rádió kulturális hetilapja egy órán belül kétszer is meg­szólaltatta a főszerkesztőket. Szabolcsi Miklós 1959-től — akkor még az írószövetség lapjaként — volt felelős e két évig. Szavaiból kiderült, hogy a két év a konszolidá­ció folyamatának befejezése volt. Tovább kellett szélesí­teni az ÉS munkatársi kö­rét. sokszínűbb anyaggal kell megjelenni. Ebben az idő­ben publikál a lapban Csák Gyula Galgóczi, Moldova, Németh László és Illyés Gyula is ekkor szólal meg hosszú és érdekes előtörté­net után. 1961-től Dobozy Imre jegyzi a lapot, de már akkor is Nemes György vég­zi a valódi szerkesztői mun­kát. hogy azután 1963-tól hi­vatalosan is hosszú időre első számú felelőse legyen. Ekkor már megújulási len­dület jellemezte a magyar politikát. A kedvezőbb kö­rülmények között olyan iro­dalmi orgánum létrehozása volt a cél, amely a leghatá­sosabban veszi fel a harcot a még itt-ott jelentkező el­lenséges ideológiai megnyi­latkozásokkal. Az írók lap­ja legyen, de ne az íróknak készüljön. Jovánovics Mik­lós 1974-től 82-ig volt a lap főszerkesztője. Ez idő alatt kellett 'kikristályosodni, hogy kikhez akarnak szólni és mi­lyen példányszámot tudnak elérni. Veres Péter figyel­meztetése — „brancsbéli lap' — is hozzájárult a további programok kidolgozásához. Az egyes értelmiség réte­geket — számuk egyre nőtt — vitákkal provokálta a lap. A közegekhez emléke­zetes írásokban szóltak hoz­zá. (Kesudió, Taní-tani, Ilyen gazdagok vagyunk.) Kívánjuk a lap felelős ve­zetőinek. íróinak, hogy mun­kájukkal, szerezzenek egyre több kellemes hétvégét ol­vasóiknak. Lövei Gyula FÓRUM A MISKOLCI RÁDIÓBAN II munka és a munkahely A Magyar Rádió Miskolc körzeti stúdiója 1987. már­cius 30-án, hétfőn 17 óra 35 perctől fórumműsort sugároz A munka és a munkahely címmel. A 40 perces előadásban szó lesz az ipari szerkezet- váltással és szerkezetkorsze­rűsítéssel kapcsolatos át­szervezések okozta emberi tényezőkről, így például az átképzésekről, az áthelyezé­sekről, új munkalehetőségek megteremtéséről, a törzsgár- datagság rangjáról, a hiány­szakmákról. a teljes és ha­tékony foglalkoztatásról, va­lamint ezzel összefüggésben a jövedelmekről és az ösz­tönzésről, továbbá különféle állami támogatásokról, a te­rületi és nemzetközi munka erő-gazdálkodásról és mun­kaerőcseréről. az érdekekről és az érdekvédelemről, vé­gül az infrastrukturális igé­nyek kielégítéséről. Ilyen és hasonló témákkal foglalko­zik a műsor. A hallgatók le­veleit március 28-ig várjuk Címünk: Magyar Rádió Kör­zeti és Nemzetiségi Szerkesz­tősége, Miskolc, Bajcsv-Zs u. 15., 3527. Az adás időpontjában ez­úttal is telefonügyeletet tar­tunk, hallgatóink kérdéseit Miskolcon a 35-510-es tele­fonon várjuk. Azokra a kér­désekre, amelyekre az adás­időben nem kapnak választ a hallgatók, a későbbiekben visszatérnek a napilapok Harminc év Történelmi rémdráma gatott színészek átlagon fe­lüli teljesítményszintiére. A próbálkozás — bár nem volt hiába — mégsem járt sikerrel. Néhány képet, va­lóban szép hasonlatot egyér­telműen nagyra becsültünk, s emlékezetünkbe vésődött több hatásos jelenet is. Ezután viszont csak az el­lenérzések sorjáztak. A konf­liktusok csak ritkán izzct- tak, annak se örvendeztünk, hogy a történet többször mellékösvényekre siklott, s indokolatlan kitérők után té­vedt vissza a „főútra”. Mind­nyájunkat zavart a jellemek végletessége, az egyre növek­vő hullahegy. Így aztán nem csoda, hogy az annyira várt kívánt katarzis is elmaradt. Azt mondják: Homérosz is szundikált néha. Voltakép­pen ez tértént kései utódá­val is, aki számára kemény fába vágta a fejszéjét. A lí­rikus hevületével igyekezett rendet teremteni a meglehe­tősen szövevényes anyagban. s közben elsikkadt a korá­nak szóló mondandó, az a lendület, amely költeményei­nek minden sorát szülte. A mostani kísérlet még­is figyelmeztet. A literatúra ínyencei bizonyára nem ven­nék rossz néven, ha színpa­don is találkoznának ezzel a darabbal. Ott a látvány lehetne a mentőöv. A szerző és a né­zők számára egyaránt. Pécsi István Petőji — s ezt senki sem vitatja — kétségkívül a vi­lágirodalom egyik markáns arcélű poétájává nőtt. Ver­seiért nem mindenki rajong, de azok értékeit senki sem kérdőjelezi meg. Rövid életében — érthe­tően — más műfajokkal is próbálkozott. Prózája ma is vonzó, drámái viszont alig­ha nyerték el a nagyközön­ség tetszését. Vasárnap este — a Kos­suth adón — a Tigris és hié­na rádiószínházi bemutató­ját hallhattuk. Tisztes szándék vezérelte Csizmadia Tibor rendezőt, amikor — elődei példáját kö­vetve — a mű újbóli köz­kinccsé tételére vállalkozott. A romantikus töltésű mun­kát gondosan áttanulmá­nyozva érzékelhette a nehéz­ségeket. Mégsem torpant meg, hiszen felfedezte azo­kat az erényeket is. amelye­ket kár lenne elfeledni. A nemes cél érdekében nem riadt vissza a túlságo­san bonyolult,' az igen szer­teágazó cselekmény tömörí­tésétől. a szereplők létszá­mának csökkentésétől, vagy­is az alaposabb átdolgozás­tól sem. Ebben segédkezett Márton László, akit drama­turgként hasonló buzgalom vezérelt. Mindketten szá­míthattak Melis László ki­fejező erejű zenéjére, s a zömében helyesen megváló-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom