Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-14 / 38. szám

NÉPÚJSÁG, 1987. február 14., szombat

9

Demeter Zsuzsa: Kortársaim sorozat 1.

(Delezsák László felvételei — KS)

Magvas életmű

Szinte hihetetlen, hogy már tizennégy éve hatott. Élete egybeforrt a huszadik századi magyar politikai és irodalmi közélettel. Ameny- nyire író volt, annyira politikus is, és mindent, amit tett, népéért tette a jobbágyok utódja, „Dumitrás”, a szegénységből kitörő népfi, a parasztgyerekből tanítónak menő ifjú. Sokáig példa volt és zászló, a hűség és elkötelezettség írója, a Móricz halála után eszmélő nemzedék példaképe. Őrá tekintett a felszabadulás utáni első generációs értelmiségi, a szegénységiből, a semmiből kiváló. Az ő példája: ha a sors pofozza is az embert, a feladat a szegényekért okosan harcolni. Az ő bölcsessége intette csakazértis- munkára az embert, és ha százszor is belébukott, hát százszor felkelt, mert Darvas József életpéldája arra biztatta. Amikor nagy tisztségeket viselt, sokszor voltunk igazságtalanok hozzá. Hogy miért nem a fontosat csinálja, hogy miért nem teszi dolgát, hiszen politikus lehet mindenki, de azt az írói hagyományt folytatni, amit neki kell, más nem tudhatja.

Több mint ötven éve, 1932-ben jelent meg első kötete, versekkel kezdte ő is, de már akkor is novellái, cikkei, riportjai voltak az izgalmasak. Amit az is mutat, hogy a kor társadalmának nem is legérzékenyebb barométere, a rendőrség is rögtön felfigyelt rá. A gyerekkori élmények olyany- nyira meghatározták írói világát, hogy mindig minden sorával azokra emlékeztetett, akik az irodalomba küldték. Élete első alkotói korszaka a műfajilag nehezen meghatározható „falule. író” -művek jegyében telik, ám ezek nem objektív szociográfiák, hanem szépprózai szépségű, személyes, indulat-nyelvű tanulmányok, amelyek a harmincas évekbeli országjárásának élményeit rögzítik, és amelyek a munkanélküliek minden rétegéről híven beszámolnak. Ezek a riportok, az 1934-ben megjelenő Országúton, városon, majd az ugyanebben az évben napvilágot látott regénye, a Fekete kenyér az állástalan fiatal tanítónak meghozzák az ismertséget, a közfigyelmet. a magyar irodalom legjobbjainak barátságát.

Már első írásai is szükségszerűen a népi írók közé helyezik. A sajátos és mégis közös élmény összeköti a falukutatókkal, és maga is

ihletet kapva tőlük, soraikba áll. Ennek' kiemelkedő jelentőségű bizonyítéka az 1937-ben megjelenő A legnagyobb magyar falu, amely szülőföldjének krónikáját tartalmazza egyrészt levéltárak és régi újságok nyomán, másrészt, saját élményei alapján. Itt a jelenről szóló helyzetkép olyan tudósalaposságú alátámasztást kap, amely szokatlan volt a kor színvonalas szociográfiái között js. Darvas József ekkor már valóban népi író, e korszakát a nehéz sorsú szegény-paraszti világ határozza meg, és 1939-ben megjelent Egy parasztcsalád történetében a Puszták népéhez hasonlítható színvonalú, döbbenetes erejű művet alkot. Noha ez a mű sokkal szubjektivebb korábbi ilyen írásainál, hiszen saját családja történetét követi nyomon, ameddig erre lehetőség van vissza az időben. Az egész írás izzó szenvedély egy nem létező, még megírásra váró paraszteposz előjelzése.

Amikor ez a mű megjelenik, Darvasnak már sok kapcsolata van a munkás- mozgalommal. A kommunistákkal való kapcsolat óvja meg sok buktatótól. Sajátos helyzetére pontos ez a meghatározás: „A népiek táborában ő vállalta legteljesebben a marxizmust, és a kommunisták között legértőbben a népi-nemzeti hagyományt”. Ahogy a Vízkereszttől Szilveszterig című regénye, amely még 1934-ben jelent meg, is ezt bizonyítja, hiszen az nemcsak egy szolgaévét első személyben elmesélő béreslegényt, egy helyzetével elégedetlen gondolkodó ifjú lelkivilágát ábrázolja, de mindazt, ami a falu népi hagyományai közül még élő valóság. Darvas Józsefnek a harmincas években szinte évente jelenik meg egy regénye, 1935-ben az Állomás. 1937- ben a Falak mögött, 1940- ben, a Máról holnapra, ebből készül a Szakadék című dráma, és ebben az évben az Elindult szeptemberben, amely talán legsikerültebb regénye. Az életrajzi ihletésű könyv egy tanítóképzős parasztfiú öntudatra ébredését ábrázolja, pontról pontra mutatva be mindazokat a társadalmi hatásokat, amelyek a szegénységből kiemelkedni vágyó tehetséges fiatalt akkoriban értek. S ennek a hatásmechanizmusnak szükségszerűen az az eredménye, hogy a fiú a magány után újra visszatalál családjához, ahonnan jött, a faluhoz.

Ha végigtekintünk ezeknek a regényeknek a témáján, teljesen nyilvánvaló, hogy a szerző egy nagyon fontos társadalmi réteg, a népből kiemelkedő értelmiségi szószólójának tekinti magát, és ez magyarázza Darvas megkülönböztetően előkelő helyét a felszabadulás utáni magyar politikai életben, hiszen sorsunkhoz tőle kaphattunk példát, amikor hősei és ő maga, a magányos elszigeteltségbe kerülő fiatal értelmiségi

megtalálja helyét, és kialakul bennük a megbonthatatlan kötődés azokhoz,

akik küldték. Az elkötelezettség regénye ez a mű — magas művészi szinten. Kemény harcosa ő a felszabadulás előtti irodalmi életnek. Bántó és bántható. Ahogy sokszor elmondta,

egy életen át szégyellte, hogy fiatalos hévvel bírálta Nagy Lajos Kiskunhalomját, és sokáig sebzett volt Németh László kicsinylő bírálata miatt.

A háború alatt sokadmagával a népi baloldal álláspontját képviseli, a Márciusi Front egyik alapítója, a népfrontos politika szószólója, és mint ilyennek a bujkálás az életformája. Amikor letelik az a történelmi korszak, melyet „ezredévesnek” szoktak mondani, a „történelmi osztályok” helyett a munkásosztály és parasztság új világa kezdődik. Darvas első műve, az 1945- ös Város az ingoványon, ennek a bujkáló múltnak állít emléket. Leszámolás ez a mű mindazzal, ami volt és az újrakezdés áhítatának himnusza. A város, amiről szó van, természetesen Budapest, vagyis az ott sűrűsödő magyar szellemi és politikai közélet, az ingovány pedig a magyar történelem. Ez a mű a nyitánya második írói korszakának, a felszabadulás utáninak. „Ez nem regény, nem riport, nem napló, nem is történelmi dokumentum. Mindegyikből van benne — de ... leginkább egy szenvedélyes hangú felszólaláshoz hasonlítanám — mondja Darvas —, valami nagy történelmi perben, amelynek magam is résztvevője voltam. Vádlottként vagy vádlóként? Mint tanú vagy bíró? Kicsit ez is, és az is: népem író fiaként...”

Az ezután következő korszaknak legnagyobb hatású műve — egészen biztosan — a már korábban megírt, de ekkorra megérő A törökve- rő című történelmi regény,

Hunyadi személyéről és koráról. A mű a háború kitörésének előestéjén, 1938- ban jelent meg, és figyelmeztette az országot az uralkodó osztályok züllöttségére, és arra, hogy csak a dolgozó osztályok összefogása lehet a nemzeti lét, a függetlenség alapja. Az ő Hunyadija alacsony sorból fel- emelkedő népi hős, aki életét a haza szolgáltában, a belső árulókkal, külső hódítókkal vívott csatákban tölti. S a halálba is abban a hitben megy, hogy a győzelem eredményeképpen a nép lesz a nemzet: a nép — az „ides” ország.

Az a fokozott közéleti tevékenység, amely a felszabadulás után osztályrésze lett — gyakorlatilag — a nagyobb lélegzetű alkotások születését megakadályozta. Kötetei cikkgyűjteményeik: az Űj népért, új kultúráért című a művelődéspolitikai írásait tartalmazzák, a Végig a magyar Szaharán riportjainak, Az író vizsgája irodalmi tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye. Szépirodalmi művei közül a Szakadék filmváltozata említésre méltó. Első nagyobb lélegzetű írása az 1963-ban megjelent Részeg eső című regény. Ebben ugyanannak a népből jött értelmiségnek személyes konfliktusait és társadalmi sorsát kíséri egybefonva ábrázolni ; annak az egykori fiatalnak a felnőtt irodalmi mását teremtik meg, akit megismertünk már korai re. gényeiben. önvizsgálat és önkritika — írták le már sokszor a regényről, de művészi ereje nem éri el a korábbiak szintjét.

Elsősorban drámaírói

munkássága vált jelentőssé, a Kormos ég (1959), a Hajnali tűz (1961), valamint a Részeg esőből (1964) készült számos bemutatója színházi esemény volt. E művek mindegyikében a társadalom és a személyiségfejlődés ösz- szeütközéseit próbálja felrajzolni. Ugyanez a metódus történelmi drámáiban. Az 1967-as Zrínyiben, az 1973- as Hunyadi ban olyan helyzetet vizsgál, amelyben a hős, mint erkölcsi, morális példakép már-már elbukik, de aztán mégis hű marad önmagához. Egyetlen

vígjátéka a Pitypang egy rosszul menő, a csőd szélére jutott termelőszövetkezet témájának ürügyén a mai falusi élet groteszk jelenségeit mutatja fel.

Darvas József korai halála miatt sok terve maradt megíratlan. De életműve ez. zel együtt sem torzó, hű képe annak az életútnak, amit egy ötgyerekes orosházi özvegyasszony legkisebb fia megtett.

Szalontay Mihály

Iád története

előtt ismerte el a falu hozzája tartozó résznek; postás jár már erre és kisbíró kíséri sűrű útjain a végrehajtót,— azel- imertetés előtt pedig a határt járó botos mezőőr végezte el ezeket a tiszteletreméltó föladatokat. Igaz, hogy akkor már reggel nyolc óra után megkapták itt a leveleket azok néhányan, akik egyáltalán kapni szoktak nagyritkán, most meg csak tizenkét óra felé ér ide a postás és az is igaz. hogy a végrehajtó kisbírói segédlettel is szigorúan behajtja rajtuk az adót, — dehát mégis csak falusiak.

Harminc esztendővel ezelőtt, mikor a parasztbirtokok szilárd frontját ezen a leggyöngébb ponton áttörte a falusi szegények egy kicsiny, de elszánt csapata: cseléd emberek, meg más kétkezi munkások, maga az elbocsátó falu sem hitt a vállalkozás eredményességében és teljesen magukra hagyta őket, hogy vesszenek hát, ha nincs bennük semmi a félelem alázatosságából... S egy negyedszázaddal későbben, mint győzelmes fiakat fogadta őket keblére. Pedig a címzetes tanyai változás nem esett ezen a részen: a házsor egy lépésnyivel sem terjeszkedett tovább.

Valójában azonban alaposan megváltozott itt minden. Abban az időben, amikor ez a település fölépült, az utolsó ház tövében futó dűlőúton túl, egy majdnem kétszázholdas zsírosparaszti birtok terült el. A velünk egy partra vetődött emberek jó része innen szerezte meg az évi kenyerét: itt kaptak részes aratást, harmados kukoricaföldet, azután napszámos munkáért téli tüzelőre szalmát, szárizéket, tavasszal tuskószedést a búzavetésien. Apám is innen, szinte a kasza melltől vonult be tizennégyben, s hogy többet vissza sem tért, anyám is innen kosarazgatta esztendőkön keresztül igyekvő munkájáért az életet, fölnevelni bennünket, négy apró gyerekét. Jó ember volt a birtok gazdája, még a régi patriarchális szellemű zsíirosparasztok között is a legemberségesebbek egyike. Igaz: tele volt feudális hajlandóságokkal, nem nézte jószemmel, ha az „emberei” közül valamelyik bármilyen vonatkozásban is többre törekedett, mint szerinte „illett” volna, s anyám iránt is igen

megcsappant a segítő hajlandósága, mikor az minden kapacitálása ellenére sem szánt engem apám kétkezi sorsára, hanem polgári iskolába adott, — de a tiltakozó szavak nem a sajátjai voltak: úgy mondta őket szinte egyazon hangsúllyal, ahogyan osztálya gondolkodása diktálta. Úgy érezte, hogy neki joga van beleszólni azoknak az embereknek az életébe, akik az ő kamrájából eszik a kenyeret, s még akkor sem mulasztotta el rosszalló szavait fölemelni, mikor a bátyáim húszéves korukban sokesztendős béreskedés után mesterségre adták a fejüket, és inasnak mentek. Akik viszont vágyaikban és szándékaikban nem léptek túl azon a határon, amelyet számukra a „kenyéradó ‘gazda” szimbólumában megrögzített gazdag paraszti feudális fölfogás megszabott, azok mellett kitartott még akkor is, amikor a rideg üzletesség már javában bontogatta a patriarchális építményeket.

Érdemes megemlíteni, mert jéllemző szín, a háború előtti agrárszocialista mozgalmak társadalmi képéhez: egyik

legjobb és legkedvesebb munkása vezető szerepet vitt a helybeli mozgalomban, — de ő ezt soha nem nehezményezte. Talán a földesúr ellen közösen vívott harcok emlékeiben gyökerező osztályélmény diktálta ezt neki, tálán az, hogy egyes emberek szavakkal való lázadozásai mögött nem érezte meg egy vastörvényszerűséggel kiformálódó réteg föltörekvő akaratát, — de tény az, hogy csak akkor ébredt föl benne az ösztönös tiltakozás, ha a hozzája közel álló egyesek próbálgatták az egyéni emelkedés kapaszkodóit.

Mikor a húszas évek végén meghalt, a terjedelmes birtok tizenöt-húsz holdas darabokra hullott szét, mért ő nem volt az egyke híve és hosszú élete folyamán mintegy tíz gyereket nemzett. S a birtok szélén lapuló házsor a szép szomszédságban eltöltött esztendők alatt mintha csak ezt a pillanatot leste volna hunyorgó ablakszemeivel; megvetette lábát a frissen nyíló mesgyék közein, s kiharapott néhány pár-holdas darabot az új tulajdonosok parcelláiból. Igaz: a földvásárlók nem az első telepesek csapatából, s nem is azök leszármazottaiból kerültek ki. Azok, mintha öröklött átok súlya húzná őket, megmaradtak mind a régi, s másmás színekkel megújuló szegénységben: néhányan még a házuktól is kénytelenek voltak megválni, kiszorultak újra a tanyák közé, cselédsorra és új emberek ültek be a helyükre. Új emberek, afféle „világhajtós”, apró, de szívós ravaszkodásokkal gyarapító kisparasztok, akik nemrégen még ágrólszakadt szegények voltak maguk is, de arra tették föl az életüket, hogy akár csak egy hold földet is, de szerezzenek maguknak. Nem szülnek gyereket, a falatot is megvonják a szájuktól, kupeckednek, nyerészkednek, az összeszerzett pénzt vagy padláson eldugott gabonát uzsora- kamatra kölcsönzik a megszorult szomszédoknak, hogy gyarapíthassanak. Ök csúsztatták oda csöndesen a lábukat a friss mesgyék közé, mint ügyes és ravasz támadók a kinyílt ajtó nyílásába, és most lassan, de biztosan tágítják a rést...