Népújság, 1987. február (38. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-14 / 38. szám
A ranyéletük volt az öregeknek. Naphosszat ott ültek az önkiszolgáló étterem márványasztalánál, s amikor kiürült a vizeskancsó, a leszedőasszony máris másikat tett eléjük. Naponta egyszer főzeléket ettek szafttal, az ínyencek olykor még egy adag gránátoskockát is megengedtek maguknak. Eszegettek hát, kortyolták a vizet, beszélgettek; szemezték napjaikat. A legszebb öregasszonyt Mariankának hívták. Bár nagyon öreg vélt már, de a ráncos bőr alatt a csontozat egykor finom metszésű arcról, tartása arányos termetről árulkodott. S belül sem ronthatta meg az öregség és a magány, hiszen többször kijelentette, hogy igazán harmonikus családi életet él a férjével, aki egyébként jónevű állatorvos,'^no és a lányával, meg az unokáival. — Akkor pediglen miért nincs azzal a népes családjával, ha szabad érdeklődnöm? — bökte felé sebhelyes, sárgászöld árnyalatokban játszó állát Sárdi tata, az örök kötekedő. Sárdi tata sérülését saját bevallása szerint a lakásában szerezte, mikor kilépeti a fürdőkádból, és a hirtelen vérnyomásváltozástól el vágódott. A rossznyelvek viszont azt rebesgették, hogy a saját fia ütötte meg egy szóváltás során, minek előtte az öreg kölcsönért folyamodott hozzá; utóbbit látszik igazolni, hogy Sárdi tatának, elrnon- jdásával ellentétben nem volt lakása, következésképpen fürdőkádja sem lehetett. — A férjem rendkívül elfoglalt, ha tudni akarja — húzta ki magát egy kicsit Mari- anka. — A lányom dolgozik, az unokáim pedig óvodában vannak. — Mariankának tökéletesen igaza van — jegyezte meg Pálos úr, egy halk szavú, finom modorú férfiú. — A szabadidejét mindenki ott tölti el, ahol kedve tartja. — Magától sem kérdezi senki, miért nincs a drága fiacskája mellett — hallatszott az asztal másik feléről. — A fiamat kitagadtam — közölte Sárdi tata, amivel nyíltan beismerte vereségét. —• Aztán miből tagadta ki? — évődött a narancssárga mellénves utcaseprő, aki csak húszpercekre ült le az öregek asztalához; igaz, azt sűrűn megtette — Miből, miből, hát a vagyonomból! — vágott vissza Sárdi tata. — Vagyonából? — kérdezett vissza fölényes ábrázattal az utcaseprő. — Legfeljebb a bolháiból... Sárdi tata megvető pillantást küldött az utcaseprő szorosra gombolt, kétes tisztaságú ingére, melynek gallérja mint két kicsiny szarv meredt előre. — Jobban teszi, ha tartja a száját — vetette oda. — Maga a parkban hál, a pádon. TARDI GÁBOR: Az öregek egyszerre bólintottak, mint gyertyák lángjának sara, ha szellő éri. Az önkiszolgáló éttermet váratlanul bezárták, átalakították, és magánkézbe került. Sára asszony, a tulajdonos sajátkezúleg hordta ki az asztalokhoz az egytálételeket, s miközben a tálcával a vendégek fölé hajolt, elnehezedett keble sürgetően meg-megdöfködte az étkezni vágyót. Marianka volt az élső visszatérő a régiek közül. Beóvakodott a7 üvegajtón, körülnézett: a fényesre dörzsölt asztalok mellett cÁ lm ezer rejtelem • mm — Honnan veszi ezt az arcpiritó hazugságot? — kiáltotta az utcaseprő. — Láttam. — Aztán mikor látta? — Az egyik éjszaka. — Mit keresett volna maga éjszaka a parkban ? — A menyasszonyommal sétáltam, ha olyan kíváncsi... — Méghogy menyasszonya! — Az utcaseprő hátravetette a fejét, és felnevetett; hangja csikorgó lánc kerék zörejéhez hasonlított. A nevetés hörgésbe fulladt, majd egy kis csönd telepedett az asztal köré. — Habókos vénember .. . — Ne bántsuk egymást kérem, — szólt közbe Pálos úr, s megigazította kopottas kézelőjét. — Sárdi tata talán nem is az úttisztító urat látta abban a parkban aludni, miközben üres padot keresett magának . — Oly lényegtelen az egész — bólintott Marianka. _ Magának könnyű, szép otthona van — m ondta az utcaseprő. — Fűtött szobája. — Ágyban alszik, ha úgy akarja ... — toldotta meg Sárdi tata. A leszedőasszony hófellég-köpenye suhant mögöttük, ,egy pillanatra elnémultak, megvárták, amíg néhány gyors mozdulattal .tisztára törli előttük az asztalt. — A múló idő változást hozhat, biztosan sok szép vár még mindannyiunkra — mondta Marianka. — A sors ezer rejtelem ... — fűzte hozzá finom mosollyal. rendben sorakoztak a székek, csillogott a pult is, mely mögött katonásan álltak a különböző nagyságú tányérok. Szokása szerint kissé felszegett fejjel, büszke tartással tipegett a helyére. Főzeléket rendelt, és kivételesen egy szelet sültet is kért hozzá. Lassanként aztán visszaszivárogtak a többiek is, egy héttel a nyitás után már valamennyien ott ültek a hosszú asztalnál. Sára asszony először nem szólt, csak a pult mellől pillogott feléjük súlyosakat. Később hozzájuk lépett, s fennhangon tudakolta, hogy szolgálhát-e még valamivel; Sárdi tatának az üres tökfőzelék után desz- szertet ajánlott, az utcaseprőnek egy jó erős feketekávét tejszínnel, míg Pálos úrnak primőr gyümölcsöt. Az öregek lesütött szemmel rázták a fejüket. Ezek után más módszerrel próbálkozott: — A főzelék elfogyott — jelentette ki. — Ajánlhatom helyette a bélszínszéletet tükörtojással, vagy a rántott borjúlábat...- — A fogak, asszonyság ... — nyögte Sárdi tata kínban. — Baj van a fogakkal. — Akkor miért nem csináltatják meg a fogaikat! — csattant fel Sára asszony. — Vagy vegyenek maguknak protézist! — Ennek elsősorban anyagi akadálya van — mondta halkan Pálos úr, és megigazította vékony nyakkendőjét. — Mégiscsak hallatlan ... — dohogta Sára asszony, s ahogy megpördült, keblével kistáján lesodorta ae utcaseprő fejéről a svájcisapkát. A pulthoz kacsázott, félhangosan beszólt a tálalóablakon: — Itt ülnek naphosszat, és nem zabáinak . .. Következtek az egész helyiséget betöltő kifakadások: — Nem forog a placc! Foglalják a helyet a fogyasztó vendégek elől! Azután a vizeskancsók tűntek el az asztalukról, mit tehettek, tanácstalanul tapogatták, forgatták az üres poharakat, míg Sára asszony föl nem kapkodta előlük, mint száradófélben lévő virágok közüli a gyomot Marianka bizonytalanul felemelte mutatóujját. — Mit akar? — förmedt rá Sára asszony, miközben nyakán ki dagadt egy ér. — Egy gránátoskockát, ha szabad kérnem — mondta Marianka. — A krumplistészta elfogyott! — De hiszen a szomszéd asztalnál. .. — Nincs! — A pulton .is ... A kistányérokon ... — Nincs ! ! ! Marianka az ordításra még kissé hátrább húzódott, majd az arcán ellazultak az izmok, feje oldalra csuklott — annyi történt, nem több. Pálos úr hajolt fölé először, felemelte a tehetetlen csuklót, várt néhány másodpercet, azután kijelentette; — Nincs többé... — Szegényke... — .sóhajtotta valaki. — így végezzük valamennyien ... — hallatszott másfelől. — Neki legalább szép temetése lesz — jegyezte meg egy harmadik. — Az .állam fogja eltemetni — mondta Pálos úr, és végignézett az asztaltársaságon. — Magányos volt, mint valamennyiünk. Megérkezett az orvos, s rövid vizsgálat után tehetetlenül széttárta a kezét. Sára asszony nyomakodott előre. — Egyik pillanatról a másikra történt —• magyarázta. — Éppen a rendelést vettem volna fel, amikor váratlanul bevégeztetett. — A többiek felé vetett egy lapos pillantást. — Maguk is láthatták .. . Az öregek nem szóltak, félrenéztek. A tetemet elszállították, Sára asszony ki- széllőztetett, aztán bekiáltott a tálalóabla- kon: — Az összes gránátoskocka rendel! üti Miközben a legtöbb üzem és vállalat a hazai és a ViUar külgazdasági nehézségekre hivatkozva magyarázz* QlllQl ■* a szerényebb „bizonyítványt”, addig az apcí Qualität munkáskollektívája évi tervét is lényegesen I ' I megemelve növeli a tőkés exportját. Arról a napi KflVfll »I1K helytállásról, amelynek még asszonyok is résztve- * ilUwUll vői, szól Szántó György képriportja.
