Népújság, 1987. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
NÉPÚJSÁG, 1987. január 3., szombat 9 Kő Pál és tanítványai Kő Pál és tanítványai voltak a város vendégei egy héten át a hevesi alkotótáborban. A nyári vendégeskedést KŐ Pál, Szőnyi Endre, Vanyur István, Szte- fanu Sztefulisz, Seres János, Szórádi Zsig- mond, Simorka Sándor eg.V igen színvonalas kamarakiállítással ellentételezte, amelynek anyagából válogattunk. A reprodukciókat Kő- hidi Imre készítette. nek is csinosodását szolgálják. Ez ismét kitágulása volt a magyar létnek. A tragikus helyzet azzal állott be, hogy a magyarság teljesen visszatérve anyanyelve használatára, elkorlátozta magát szükségszerűen attól, ami ugyanakkor Európa volt. Mert akár van sors, akár nincs sors — a sors létezésének kérdése másodrendű amellett, hogy a sors feltevése megvilágításhoz, erőszakosság nélkül is tiszta vonalak látásához segít —, a sors szó, amely latin eredetű, s talán a legantikabb magyar szavunk, kitágítható annyira, högy beszélhetünk Európa sorsáról, sőt az ember sorsáról is. És már itt felmerül az a gondolat, hogy vajon csak a „két haza” kérdésével állunk-e szemben, vagy pedig van — „Népek hazája, nagy világ!” — egy harmadik „haza” is a kettő fölött, amelyet választhatunk? A magyar nyelv át- szövődöttsége az európai lét szavaival a magyarság részvételét jelenti Európa sorsában. S ez a sors nemcsak politikai-történeti sors, amelyben országhatárok vannak változásnak alávetve, hanem egészen elsőrangúan szellemi sors is, mert mindig az volt, amit a magyar sorson és a magyar léten láttunk: kitágulás. A szellem története nem egyéb, mint a kitágulás története. Az ókori pogányság után a kereszténység kitágulást jelentett — ha úgy tetszik, befelé és megszűkü- léssel kifelé. Ez az emberi természet törvénye: ha egy- felé kiterjed, másfelé szűkül, de nem a szellemé, ameddig saját történelme, megőrzött hagyományok formájában, rendelkezésére áll. A kitágító új a hagyományhoz járul hozzá, s az újító szempontjából néha fölöslegessé is teszi. Krisztus tanítása a példa erre. A szellemtörténet a kereszténységgel gazdagodott, gazdagodott a kereszténységen belül a protestantizmussal is, bár az ember benne ismét tágult és szűkült is. Az egészre tekintve, főképp a humanizmus óta, egy állandó tágulásról beszélhetünk Európa valamennyi nemzeténél. De voltak és vannak a föld színén olyan népek is, amelyeknek a sorsához nem a fokozatos tágulás tartozik, hanem hébe-hóba egy-egy ugrás Európán s az európai eredetű nemzeteken kívül mindenütt ugyanez a kép. Ezt nem kell értékelve, csak jellemezve mondanom. A magyar történelem mindenek fölött, minden más természetű fejleményen és visszafejlődésen kívül szakadatlanul a magyar lét kitágulásának története, szellemtörténet, amellyel a magyarság Európába való. Európa és a magyarság leg- bensőbb kapcsolata számunkra. magyarok számára nemcsak azért kétségtelen, mert ismerjük irodalomtörténetünket, hanem azért is, mert csodálatosan összetett nyelvünket beszéljük. De ki beszéli rajtunk kívül? Abban a pillanatban, amelyben a magyarság lemondott la- tinságáról, amikor nem vette fel a német nyelvet, amint a franciát sem vette fel, jóllehet annak a veszedelmei kisebbek voltak — abban a pillanatban' Magyarország visszaesett saját nyelvébe, mint egy ideális, de szinte a túlvilágra elkülönítő közegbe. Attól kezdve nemcsak egy tartalmában tágasabb magyar irodalom van, hanem egy formailag differenciáltságában is gazdagabb. A kölcsönhatás, amely nyelv és lét között ugyanúgy fennáll, mint lét és sors között, negatívan is kifejezhető: amely nemzet differenciált nyelvre nem képes, annak a léte is leegyszerűsödik azokra az alapformákra, amelyek még mindig emberiek. LÖKKOS ANTAL KÖLTEMÉNYEI Levél egy barátnak Az Eiffel toronyból faludba láttál — Por szállt és csípte a szemed, Trágyás szekerek nehézkes zökkenéssel Lengették fanyar szaguk. A por lassan eltakarta falud — Agg márkinőnél próbálgatod szerencséd És svéd utcalánnyal szeretkezel, öledbe hullott Európa, barátom, A Ponte Vecchion az Arnóba köphetsz. Nyelvkészséged bámulatra méltó. Bizonyítja a sok kaland; Angolnak is néztek — meséled, S magyarul beszélni vétek, Hisz a francia sokkal elegánsabb, Exotikumnak meg itt van a flamand. Mit is kezdenénk együtt, barátom? Én túl maradi vagyok, S az a szekér ha a szívemre zökken. Elfelejtem a Pantheont. Dehogy haragszom rád! Megcsodálom még legújabb kocsid, A lóerőit s hogy keveset fogyaszt; A magnetofont, öthangszórós rádiódat, Fényképezőgéped s töltőtolladat. Vedd is birtokba az egész világot Barátom, és Isten veled! Kézcsókom a svéd utcalánynak, A márkinőnek meg tisztelet. Lassan elapadnak a versek B vitamint tartalmazó táplálkozási alapanyag lett a kenyér s már nem keressük rajta anyánk kezének meleg görbületét. Papírtasakban vesszük a tejet vagy megfejjük az automatát: a kedves hang elszállt melyre zubogva döntötte habzó tejét a csendesen kérődző tehén Részeire bomlott a világ s ha néha megpillantjuk az egészet makogva mutogatunk mint a Neánder-völgy fenekén. A részeket műagyak darabolják tovább még apróbb részeikre és így tovább. Lassan elapadnak a versek Okos, megmért lépéseinket zavarja a füttyszó — tudósaink már kiszámították hogy csak így ütemesen lépve az útfélen soha le nem ülve érhetjük el a csillagokat. Anyanyelv Vas Istvánnak nyelv húsz év óta cipellek oxigénpalack a hátamon szavak kilói táplálva görnyeszti k kedélyem Göcsej hangkutaiiból létembe sűrített anyag betűk lélegzése agyam áramritmusában nyelv húsz év óta cipellek szópalack a lelkemen alászálló kíváncsiság éltető burka nyomásvédőként felbukó csodálkozás nyelv húsz év óta cipellek idegen vizek csodacsillantó mélyein létem légző billentyűit fojtja szívemet gyakran légszomjban a feledés édes anyanyelv nélküled a felejtés feledés MAJOR-ZALA LAJOS Imátlan ima Mindennap hajnalba felkel a napocska egyszer csak hajnalba nem kel fel a napocska x-milliomodik napocska akkor majd hajnalban faggyá forrt hajnalban nem lesz több pitymallat derengés szavakban a kihűlt szavakban megdermedt igékkel nem mondja senki sem nem tudja senki sem hogy mindennap hajnalba felkelt a napocska a legszebb napocska de többé hajnalba’ nem kel fel a napocska x-milliomodík az egyetlen napocska de amelyek már egy halász- vadásznép szellemi lehetőségeit sem érik el, még ha az új primitív dinamittal is fogja a halat. A magyarság magára vállalta, megvalósította és gyakorolta európaiságát anélkül, hogy a többi európaiak erről tudomást vehettek volna... A magyarság európaisága, nyelve meg nem szűnt bontakozásában fejlődik tovább. Ez tragikus helyzet: európainak lenni anélkül, hogy Európa erről tudomást vehetne, Európát fölvenni anélkül, hogy Európának valamit adni tudnánk. Amit mi adhatunk, az szellemünk nyelvünkben kifejezett differenciáltsága, s ebben rejlik az is, ami sajátos magas műveltségi fokunk. Mert a szellem ilyen kibontakozásában nem lehet többé arról szó, hogy az egyik nemzet a másikkal szemben általános „kultúr- fölényben” van, amely lemérhető. Ez a kitágulás nem ciális. Itt nem mennyiségek állanak egymással szemben, hanem kifejtett sokféleségek, különböző minőségek. A magyarságnak nem kell attól tartania, hogy valamilyen „kultúrfölényt” joggal állíthatnak vele szembe, de neki is tudnia kell, hogy a nyelvi kifejezésben elért nagy differenciáltságával ösz- szehasonlításon kívül áll, mert a magas fok kizárólag e nyelv igazán tudóinak körére szorítkozik. S itt kell visszatérnünk a „két haza” kérdésére. Nem kell-e minden magyarnak, akit a sors kivetett hazulról Európába, Amerikába vagy bármely más világrészbe, fölületes kétnyelvűség helyett egy második nyelvi hazát is vállalnia? Annak az országnak, amelynek a sorsát vállalta, nyelvét tökéletesen elsajátítania? Ez a kettős sors, amely a kétnyelvűség sorsa is — amint legalább kétnyelvűek a művelt svájciak —, summázva még mindig könnyebb, mint Európa sorsát ugyanilyen konkréten magunkra venni! Nem ez-e a kiút a magyarság tragikus nyelvi helyzetéből? Nem így támadnak-e azok a tolmácsaink, akik Európát azzal is gazdagítják, ami magyar? Amit reális módon tehetünk, ez: tökéletes kétnyelvűséggel, a magyar nyelv el nem felejtésével, s egy másik hozzátanulásával tágítani a magyar létet, s vele alapját, a magyar sorsot, amelyhez a bujdosó sorsa régtől fogva hozzátartozik. Ezzel visszük át történelmünket egy új korszakába. Ebből a folyamatból nem szabad kiállani. Ez a folyamat az. amely arrafelé vezet, amerre Vörösmarty mutat, amikor a „Hazádnak rendületlenül” mellett a „népek hazáját" prédikálja. A „harmadik haza”, az Ember hazája a cél, de csinált vagy leegyszerűsített világnyelvvel csak megszervezett- ség lehet, tiszta elvontság, amelyben tulajdonképpen senki sem „lakik”. Most vannak először itt Európában olyanok, akik legalábbis feléje haladnak, amikor két hazát, két pátriát választottak. De amikor „pátriát” mondok, nincs ebben máris korlátozottság, valami szőkébbre, mint a „haza”? A nyelvek bölcsek, ha igazi és nem csinált, vagy leegyszerűsített nyelvek, bölcs a magyar nyelv is. Patriotizmus lehetséges és szükséges, de szűk. A nacionalizmus korlátolt, amikor erőszakosságában túl messze látja korlátáit. A pátria, az „én pátriám”, amikor magyarul vagy latinul ejtettem ki — vagy latin-magyarul —. olyan, hogy látom és érzem a határait. Hányán választottak már a múltban is, jó magyarok, egy második „pátriát” —* Párizsban vagy Firenzében? Egy pátria szinte nem is elég, kell még egy második is! És nem elég a második sem, ha előttem lebeg „népek hazája, nagy világ”! De feladatnak elég. S ha vállaljuk ezt a feladatot, nem vonul be akkor az európai szellemtörténetbe . valami egészen új, ami még nem is volt?
