Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-24 / 302. szám

Három a kislány Gyöngyösön

NÉPÚJSÁG, 1986. december 24., szerda

Már nők. állapíthattam meg az első kérdés után amely így hangzott:

— Ugye, már tizenöt évesek vagytok?

Szinte kórusban felelték:

— Még nem, mert csak februárban töltjük be a tizenötöt.

Bizony, hogy is mertem őket öregíteni? Hát ezért kellett rádöbbennem, hogy a gyöngyösi hármas ikrek, a Balogh lányok már felcseperedtek. Pedig mintha tegnap lett volna, amikor a nagy járókában ott húzták- vonták magukat, szuszogtak, játszottak és ellenkeztek egymással. Andi és Bea állandóan egymás kezéből akart kivenni mindent, Éva pedig külön ült a sarokban, és elmélyülten tanulmányozott egy kis babát.

— Én mindig így mondom: Andi—Bea. mert ők ketten annyira egyformák mindenben. Kérdezték is az iskolában tőlem: Miért

egyszerre mondom ki a két testvérem nevét? Miért nem beszélek róluk külön-külön-’

Andi szólalna meg. de ránéz Beára, aki szintén már nyitotta a száját. Elnevetik magukat, aztán Bea kegyesen engedékeny lesz:

— Jól van, mondjad te

Andi bólint.

— Évi mindig más, mint mi. ketten, ö szeret külön lenni, másként gondolkozni, másként cselekedni.

Évi bólint, és egyetértőén mosolyog. Mintha ezzel is hangsúlyozni akarná „más”- ságát.

Aztán már mondják is a részleteket. Andi—Bea főként a számítástechnikát és a matematikát szereti. Évi a biológiát és a kémiát. Andi—Bea a rajz és a zene iránt érdeklődik. Évi sportol. De egy sor egyező tulajdonságuk is van. Szeretnek úszni, és a gyalogtúrát is nagyon kedvelik.

— A nyáron anyuékkal kilométereket úsztunk a Balatonban. ilyenkor pedig a Mátrába megyünk fel, és akkor ugyancsak kilométereket gyalogolunk. Ez nagyon jó dolog — hallom Anditől, aki mintha kisajátította volna magának a szóvivő szerepét .

— Mindnyájan szeretjük az édességet is. főként a csokóládét. De Évi a spenótért is odavan.

Ez utóbbit olyan lesújtóan mondja, mintha valami főbenjáró bűnt emlegetne. Mondanom sem kell. a spenótrajongó hangosan felnevet, és úgy néz a két testvérére, mintha valami nagyszerű cselekedetet hajtott, volna végre, amiért illik elismeréssel tekinteni fel rá

Amikor egymásról beszélnek, el nem mulasztják, hogy megállapítsák kölcsönösen a „másik kettőről”, hogy jószívű, segítőkész, rendes „tesó”.

— Miután Évi szereti a biológiát és a kémiát, nekünk könnyű — közli Andi — Ha valamit nem értünk.

ő szépen megmagyarázza.

Innen már csak egy „lépés”. hogy egy kicsit visz- szanézzünk a múltba is. Abba az utóbbi tíz esztendőbe, amiről már ők is emlékeket őriznek: így beszél Bea:

— Nekem a legkedvesebb emlékem a csehszlovákiai kirándulásunkhoz fűződik. Csodálatos volt a lanovkázás a Lomnici-csúcsra. Ahogy ott álltunk a hegyek között, a sziklák tetején . . , azt nem lehet elfelejteni.

Andi szinte szégyenlősen elmosolyodik, amikor szóba hozza a saját „nagy élményét”.

— Én egy fekete kockát találtam egyszer a Balaton partján. Nem volt abban

semmi különös, olyan volt. mint a többi, legfeljebb valamivel nagyobb a társainál. De nekem éveken át az volt a legkedvesebb játékszerem Ha újból odamegyünk a partra, mindig megnézem azt a helyet, hátha találok ott megint egy kockát.

Évi sem marad le a két testvér mögött, sőt. .. ! ö ismét valami „mást” emleget.

— Nekem volt egy felfújható babám, amit Vilma- babának hívtam. Ebből nem is egy volt, hanem kettő. Az elsőt elpukkasztottam, és akkor kellett nekem egy másik Vilma-baba.

Jártak táncolni is a Vid- róczki együttesbe

— Már nem lehet, most már tanulni kell. Azt szokták mondani a tanárok ,a szülői értekezleten, hogy az egyes tantárgyakra legalább másfél órát kell fordítani. Mindegyik a magáéra mondja. De naponta hat tárgy, az kilenc óra. Ki képes ennyit ülni a könyv előtt?

Nem kell őket félteni, mert jut idejük másra is. Igaz, nem csupa jeles a bizonyítványuk, egy-két négyes is becsúszik. De szeretik a zenét. zongorán játszanak, és az egyikük gitározik is, aztán a sportolást is kedvelik. Ekkor eljutunk a szórakozáshoz is. No, és a fiúkhoz.

— Nem komoly ez — jegyzi meg Bea. — Volt két ikerfiú. akikkel leveleztünk. Aztán két testvér is foglalkozott velünk, illetve az egyikük átengedte a „terepet” a másiknak. Évi ... ? Ö ebben is más. ö nem tartott velünk.

Andi—Bea tehát együtt szórakozik, levelez, beszélget az éppen kedvelt partnerral, de Évi .. . ! Ö már csak nem áll be a „nyájba” ... ! Marad magának.

Ezek után az sem meglepő. ha arra a kérdésre, ki milyen pályát választ magának. ha megnő, mindnyájan a pedagógus szót mondják ki, illetve . Évi megjegyzi :

— Én alig merem-említeni. de . . . orvos szeretnék lenni. Tudom, ehhez jobban kell tanulnom. De van még időm a felvételiig.

Végül eljutottunk á karácsonyhoz. Először is, ami az egész család életében a legnagyobb esemény: az új lakás. amelyben a lányok kü- lön-külön szobát vehettek birtokba. Aztán az ajándékok. Megjegyzik egyetértőén, hogy a költözködés ugyancsak megesappantotta a családi kasszát, ezért a mostani ünnep szerényebb. Ck egy olyan fejhallgatós. lejátszó magnót várnak. A szülők ruhafélét kapnak a lányoktól, ez a „közös” ajándék. ami mellé mindenki odahelyezi még a maga kis csomagocskáját.

— Hogy miből vesszük meg? — kérdi Andi. — Van zsebpénzünk, abból teszünk félre ajándékra.

Így van ez rendjén. Az ajándék csak akkor ajándék, há azért legalább a spórolás erejéig „meg kell szenvedni”.

így jön el a karácsony a Balogh családba, ahol a pedagógus szülök mellett a három kislány állja körül a feldíszített fát. amely alatt ott húzódnak az ajándékok A fekete kocka és a Vilma- baba már csak az emlékek között sejlik fel. ahogy a múló évekkel a „kis" Andi. Bea és Évi is nagylánnyá cseperedett.

Ahogy hallgattam, elnéztem őket, egyre csak az járt az eszemben: ők igazán boldogok, meglátszik rajtuk, mosolyukon, beszédükön, az egész magatartásukon, hogy szeretetben nőttek fel. Ezért is olyan jókedvűek.

Maradjanak azok egy egész életen át.

G. Molnár Ferenc

MOSZKVÁTÓL JEREVÁNIG

n Szovjetunió az idegenvezető szemével

Nyugodtan mondhatni, egy-egy moszkvai vagy ieningrádi vagy éppen csebok- szári út neki olyan, mintha hazajárna. Második számú foglalkozásánál fogva helyismerete legalábbis vetekszik az ottani állampolgárságúakéval. Zay Zoltán, az egri Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakközépiskola kollégiumi nevelőtanára pontosan másfél évtizede utazott először a Szovjetunióba.

— Akkor 1971-ben turi.s- taúton voltam Moszkvában — meséli —. tulajdonképpen 1975-től segítek rendszeresen az oda látogató csoportok tagjainak. Az IBUSZ- szal van szerződésem, ennek alapján itthon és külföldön egyaránt idegenvezető vagyok, orosz és francia nyelven kísérem a vendégeket.

— Honnan a nyelvtudás?

— Orosz—történelem szakos tanári diplomám van. Továbbképzésen is részt vehettem Moszkvában, a Puskin Egyetemen. Az idén eg.v hónapos kurzust tartottak az 1980-as olimpia városában. a szocialista országok idegenvezetőinek. Magyarországról tizenketten voltunk. No. persze az is sokat számít, hogy rövidebb- hosszabb ideig több mint száz alkalommal fordultam már meg ebben az országban.

Harmadik útlevelét mutatja. Kettőnek már teljesen beteltek a lapjai. Külön betétlapon található a többszöri szolgálati kiutazási engedély, amely valóban nem túl gyakori hazánkban,

— Milyen jellegű-típusú utak szerepeltek az eddigiek között?

— Természetesen nagyon sokféle. Volt egynapos bevásárló Urígváron, háromnapos kirándulás Munkácson, illetve Lvovban. De akadt kéthetes hajóút a Feketetengeren, vagy körutazás a Kaukázusban. Ugyanakkor nemegyszer kísértem például Csuvasiába Heves megyeieket barátságvonaton.

— Turistáink viselkedése?

— Általában mindenki magától értetődőnek tartja, hogy amikor külhoni úton van, egy állam képviselője, s ennek megfelelően bizonyos kötelezettségei is vannak. Például sziinte valamennyien becsületbeli teendőjüknek tekintik, hogy felkeressék Moszkvában a Lenin Mauzóleumot, még ha igen hosszadalmas is a sorban állás Leningrádban ilyen hely a Piszkarjevói temető, ahol a II. világháborús blokád -alatt elhunytak nyugszanak. Mindenkire igen nagy hatással van az. amit itt látni. Szokták mondani, a magyar embert a gyomrán keresztül lehet megfogni. Bizony egy-két napig sokan panaszkodnak, furcsának találják az . ételeket. Két-három nap is eltelik, mire megszokják, alkalmazkodnak hozzá.

— Egy jellegzetes menü?

— Előételnek mondjuk vörös kaviár főtt tojással. Levesnek szoljanka, ami némileg hasonlít a nálunk ismert frankfurtihoz. Második fogásnak saslikot, azáz bárányból készített rablóhúst ajánlok. burgonyakörettel Desszertnek tortaszelet lesz a jó, majd az elmaradhatatlan fagylalt, a marozsenno- je, amit az oroszok télen- nyáron esznek.

— Volt hát alkalom többféle összevetésre is. például

I

a magyar viszonyokkal, illetve a Szovjetunió másfél évtizeddel ezelőtti és a jelen légi körülményei között . .

— Azoknak is, akiket kísérek, folyton mondogatom, hiba összehasonlítani a mi hazánkat a Szovjetunióvá!. Teljesen eltérőek az adottságok, a lehetőségek. Kint például csak a kalinyini járás akkora, mint maga Magyarország. A távolságokat érzékelteti az is, hogy amíg Kazahsztánban érik a diny- nye, ugyanakkor északon hógolyóznak a gyerekek. Azért mégis egyikét érdekesség: biztos, hogy az átlag szovjet állampolgár sokkal többet költ színházra, mozira. múzeumra vagy netán cirkuszra, mint a magyar. Az is tény. ottani barátaink rendkívül fegyelmezettek, bár az is igaz, hogy ez mindenekelőtt nevelés kérdése.

— Kereset, vásárlási lehetőségek, közlekedés?

— A havi átlagkereset napjainkban 180 rubel körül mozog, 1971-hez képest húsz- harminc rubellel emelkedett. Rendkívül olcsó a villamos energia, havonta 2—3 rubelbe kerül, a lakbér is igen csekély, a miénkhez képest sokkal olcsóbb: egy- egy hónapra átlagban 15 rubel, s ebben benne van a telefon. a víz, a gáz stb. Az építkezéseik lenyűgözpek, nagyon sokat adnak a lakáspolitikára. Moszkvát például a daruk városának is nevezik. A helyi közlekedés

megint csak olcsóbb, mint nálunk, például a metrón öt kopejkát, kell fizetni, s nem kell külön pénzt adni az átszállásokért. Húsz-harminc kilométert is lehet utazni egy jeggyel. Éppen az ország méretei miatt, fontos szerepe van a polgári repülésnek. rengeteg utast, szállítanak az Aeroflot belföldi járataival. De a vasúthálózat is hatalmas távolságokat szel át. Ugyancsak nélkülözhetetlen a folyami hajózás. A közutakon igen sok Ikarus buszt látni, de az is igaz. hogy még a régi — nálunk már nem használt — farmotorosokat is bevetik a tömegközlekedésbe.

— Az idegenek fogadására miként készültek fel?

— Bátran mondhatom, világszínvonalúak a szállodáik, amelyeket egyébként igen gyorsan adnak át rendeltetésüknek. Az elmúlt tizenöt év alatt sokat fejlődtek, a múlt évtized elején még a Bukarest II. és a Rosszija két moszkvai létesítmény számított igazán impozánsnak. Utóbbi például egyszerre 6 ezer vendéget képes fogadni. A 80-as olimpia nagyot lendített az idegenforgalmon. Ekkorra legalább egy tucat szálloda épült fel, például a Belgrád II., a Kozmosz, a

Mologyozsnaja. A szervezésük is mintaszerű, az olimpia alatt történt meg: egy turistánk elkeveredett a Lenin stadionból kijövet. Tudni kell ehhez, oda csaknem száztízezren férnek be Amikor a buszban kiderült, hogy hiányzik, a rendőrök segítségével három perc alatt sikerült megtalálni a hatalmas tömegben. Azt is el kell mondanom, az utolsó egy évben óriásit haladt előre az élelmiszer-ellátás, gazdagabb a piacok áruválasztéka a déligyümölcsöktől a virágokig mindenben. Korábban nem így volt, ez annak is köszönhető, hogy mindinkább előtérbe helyezik a háztáji gazdaságokat A technikai részre is jellemző : kapható bőségesen video, hordozható színes televízió vagy sétálómagnó.

— S a jelenlegi reform- helyzet milyen hatással van a szovjet emberekre?

— Kétségtelenül Mihail Gorbacsov politikája az emberek gondolkodásában is változást hozott. Bizakodóbbak, utcai elbeszélgetésekből tudom, a nyíltság, a szókimondás jellemzi mindjobban őket, valóban e politika mellé állnak.

Szaiay Zoltán

j

Évi, Bea és Andi (Fotó: Perl Márton)

(Perl Marton felvételei)