Népújság, 1986. december (37. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
É gnek nyúló hegyek, hatalmas őspark közepén, a Bélkő szomszédságában húzódik meg a főváros egyik vidéki nevelőotthona. A mónosbéli ódon kúriára bizonyára már nem ismerne rá hajdani gazdája, hiszen az évtizedek során — új épületekkel gazdagodva — az már teljes valóságában száz budapesti kisgyermek otthonát szolgálja. A négyhektáros park összeölelkezik a Bükk rengetegével, és csupán egy egyszerű, átlátszó drótkerítés választja el a vadont a parktól, a játszótértől. Így télen nem ritkaság, hogy a gesztenyeszemű szarvas- tehenek, riadt tekintetű őzikék bámészkodnak át a kerítésen, miközben a csöppségek feléjük integetnek. — Ne félj tőlünk őzike! Benedek Csabáné és Erdélyi Ervinné úgy beszélnek az otthon lakóiról, mintha egy nagy-nagy család lennének. Százan a gyermekek és harmincán a pe velők. gondozók. Ezek a gyermekek igazi otthonukban látják az erdők vadjait és amikor az óvó néni a rókáról mesél, akkor boldogan felkiáltanak: — Én már láttam a rókakomát! — Harminckét iskolásunk van, a többiek óvodások. A parányi életeket ide-oda vezénylő sors szerencsés véletlene során került össze itt a mónosbéli otthonban két családból pégy- négy testvér. Németék és Sturmék gyermekei ! A csendes nevelői szobában, ahová nem hallatszik be a zaj és csak a nyitott abla. kon át kerülhetne be az idehajló fenyőágak suhogása, a nevelőnők elbeszélése nyomán a kemény szív is összeszorul. — Itt van két család. Apa és anya nélkül! A testvérek összetartanak, vannak közös titkaik, játékaik, bizalmas szavaik egymáshoz. Egy csoportba tartoznak és segítik, védik, támogatják egymást. — A testvérkapcsolatok a legfontosabbak! A gyermekek felének él itt édestestvére. közöttük két-, háromgyermekes család csemetéi is. A Német gyermekek egy nyaralás során véletlenül találták meg negyedik testvérüket, hiszen egynevűek voltak, a nagyobbacska fiú pedig mintha emlékezett volna is testvérére. Az iratok aztán perdöntőek voltak, így a négy testvér egymásra talált, egy nevelőotthonba kerültek. Mesének is beillő valóság mindaz, amit az óvó nénik, a gondozónők beszélnek. Ä kusza emberi sorsakról, a hamar tönkrement házasságokról, az elhagyott és magukra maradt gyermekekről, akikkel nem vagy csak alig törődnek a szüleik. — Itt, az erdő mélyén, mi szépen élünk! Szeretetre vágyó csöppségeink a Mikulást, a karácsonyt, az új évet várják, és a születésnapokat. A kíváncsiskodó tekintet nem marad válasz nélkül, és gyorsan kiderül, hogy itt, a nevelőotthonban éppen úgy, mint odahaza a családban, minden gyermek kap születés- napi tortát. — Tortát, gyertyákkal! Ök gyújtják meg. és fújják el. ők szeletelik föl a tortát, és azokat kínálják meg, akiket akarnák, akiket a legjobban szeretnek Hunyott szemmel magam élé képzelem ezeket a csöppségeket, akik egy jó szóért, egy simogatásért, szinte a felhőkbe röppennek. ök. akik ajtónyitáskor hárman is hozzám futnak, és kézen fogva vezetnek be az óvodába, a játékok közé. A torta- mese nem hagy nyugodni. — Igazán valóság. Az egész faluban aligha sütnek egy esztendő alatt annyi tortát, mint itt, a mónosbéli gyermekótthonban, hiszen a születésnapi torta kijár mind a százuknak. A nevelönő diszkréten, halkan mondja, mintha a falnák is fülei lennének: — Vannak közöttük olyanok, akik, amikor idekerültek, nem értették mi az. hogy puszit adni. Három-, négyéves korukig, nekik még nem adott senki puszit... — Érzelemszegénység! — írja a szakkönyv. — Kegyetlen gonoszság! — diktálja a szív Itt nem szükségeltetik semmilyen képzelőerő az érzelmi telítettséghez, még különösebb lelki fogékonyságra sincs szükség a valóság megsejtéséhez, csak hallgatni és figyelni kell a tolmácsoló szavakra. Hallgatni és elgondolkodni! — Kik azok, akiknek nem kellenek ezek a gyönyörű gyermekek? — És ha nem kell, akkor Nem szükséges ragozni a szaporodó tényeket, felemlegetni, még kevésbé sajnál- gatni a magukra maradt csöppségeket. A beszélgetés során a levelek is előkerülnék. Némelyiket a mama vagy a papa írja. többnyire a börtönből ahol még szent a fogadalom, az elhatározás: Véget vetek az eddigi silány életnek! Ha kiszabadulok, felkeresem enyéimet, otthont teremték, nekik. És mindezeket a fogadkozó szülők meg is írják a kicsiknek, ők pedig még tudnak hinni, reménykedni, hiszen bármilyen jó itt. de az igazi otthon mégis más lenne, A nyolc-, tízéves, nagyobbacska gyermekek gondolkodnak, nemegyszer gyanakodnak is, különösen akkor, ha már előzőleg is becsapták őket. — A leveleket a postás kézbesíti, a gyermekek olvassák, a testvérek egymásnak mutogatják, mit írt apuka, anyuka a mesz- sze távolból. Tervek és álmok szövődnék, de a múló napok elaltatják a reménységeket ... — A valóság kegyetlen! — A börtönkapun kívül újra szabad a világ, egyik-másik Budapestről szent elhatározással csak Egerig jut el. Némelyek tartják magukat egy ideig, hivatalosan elintézik. hogy visszakapják a gyermeküket, csak azért, hogy egy rövid idő múlva újra visszajuttassák hozzánk, ők pedig megint a rács mögé kerüljenek . . . Havat szór a tél az ablak előtt, pelyhek libbennek elegánsan a fenyőfák között, alig vesszük észre érkezésüket, és már el is olvadnak. Itt vannak a fényképek. így kapom meg ajándékba Rác Marciét is, akinek kedvence a breki és aki. — bizonyára nevelőitől hallja — háromévesen így szólítja pajtásait: édes fiam! — Ez a szavajárása. — Ez pedig a fényképe, 1987-es naptárborítóban. Nem sok képzelőerő kell ahhoz, hogy elgondoljam, miként csodálkozik el majd magán tizennyolc évesen Rác Marci e fényképemlék láttán. — így bizony, édes fiam! Az életben vannak meglepetések, jók is. rosszak is, ilyen helyen meg különösen akad közöttük válogatnivaló. Mesélik a nevelők, hogy a napokban beállított egy legény és a főnökasszonyt kereste. Megállt, szétnézett az udvaron, tekintetével végigsímogatta a hatalmas évszázados fenyőket, az erdőt, a bokrokat, a parkot és a meglett férfi komolyságával közölte : — Én kérem, itt nevelkedtem! Itt voltam óvodás... Rác Marci most háromesztendős, alighogy elfogyasztották a születésnapi tortáját, de akik most őt nevelik, gondozzák, akiktől annyi féltő szeretetet kap. bizonyára reménykednek abban, hogy egyszer majd ő is megáll a portán, és felmutatja az akkor már dokumentumként szolgáló intézeti fotográfiát. — Én vagyok Rác Marci! Itt a képem, ilyen voltam háromesztendős koromban A pedagógia alfája a nevelhetőségbe vetett hit, amelynek belső tartalma a szándék, a jobbításra való törekvés. Ez a hit és ez a hivatás tart itt harminc felnőtt embert és annyi sok százat, ezret országszerte, akik előtt' nincs elveszett gyermek, megoldhatatlan helyzet. Ünnepi hangulat üli meg a gyermekotthont, az óvodások játszanak, a nagyobbak most érkeznek a miikófalvt iskolából. Csendesen havazik már. lepkényi pelyhek libbennek a levegőben, és fehérségükkel beborítják a körülöttünk levő csupasz, fekete földet.. Szalay István Zúzmaraköntösben íFotó: Tóth Gizellái
