Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. november 7., péntek esetre jó volna sokkal több tornaterem. szabadtér, uszo­da, s plusz speciális ás- ványvizfogyasztás. 'Ez vol­na az igazi! De amint tud­juk, pontosan az egészséget védő és megőrző intézmé­nyek igen szűkösek. Nem elég azt modani egy em­bernek. hogy ne igyon sze­szes italt, hanem meg -kell mutatni azt is, hogy mit igyon. De térjünk vissza Darádra. Mi történt az el­múlt évtizedekben? A kör­nyezeti ártalmak hatására elszennyeződött a világ egyik legjelentősebb és leg­finomabb forrásvíz lelőhe­lye, a Szent István-kút, az Ilona-völgyben. A mátraalji Tarna-völgyéből pedig má­sodik Bükfürdő lehétne. De mi kellene ehhez? Most már komoly beruházás. El kell vezetni a 104-es kút 'vizét, s fel kell támasztani a Szent István-forrást! Ahhoz, hogy exportképes kiváló minőségű gyógyásványvizet hozzunk a felszínre, már 500 méterre kell lefúrni. Nem akarok pánikot kelte­ni, de a legtöbb városban a csapi ivóvizek sem a leg­tisztábbak, nem véletlen, a sok szájiiregbeli. torokbeli Az a bizonyos diagram fertőzés, daganat. Am az igazi ásványanyagokat tar­talmazó víz bizony drágább jelenleg a világpiacon mint a tömény szeszes ital. A főorvos dolgozószobá­jának polcain igen tetszetős, a legmárkásabb italos üve­gekre emlékeztető palackok sorakoznak. Egy közeljövő­ben megnyíló ásványvíz­múzeum bemutatandó re­likviái. Ezek közül emel le most néhányat. — Az ásványvizek kirá­lya a Perrier — ebből egy palack az USA-ban négy és fél dollár. A királynő pedig az Appolinaris és a harma­Dr. Tóth Sándor, a kutató főorvos E gy képletben summáz­ható az egész — kez­di a beszámolóját — nem kell hozzá más, mint komputertechnika, kórélet­tani kutatások és élettani ismeretek. Azaz fele víz. fe­le szellemi tőke. — Ez így túl egyszerűnek tűnik, kérem, fejtse ki bő­vebben. — Nem kell messze men­ni a példával. Nézzen ki az ablakon. A híres Erzsébet Szálló roskadozik. Nem ápol­tak az épületek, csak hasz­náltak. Ugyanilyen az em­ber is. Egy csomó tilalom­fát állítunk elé anélkül, hogy kiutat mutatnánk, itnert nemcsak az épület om­lik össze, hanem amint er­re magyarországi halálozási adatok mutatnak, az ember is, ha nem „restaurálják’ időben. — S ennek egyik módja c gyógyfiirdőzés és a gyógy­víz, ha nem tévedek? — így igaz. csak nem mindegy, hogy milyen gyógy­víz. Tudniillik eddig a világ .Tündén részén fel volt tün­tetve a palackok címkéjére, hogy milyen ásványi anya­gokat tartalmaznak. Sok­fajta rendezési elv szüle­tett, mi most kimondottan egy keringési betegségekre alkalmas gyógyvizet keres­tünk. Ehhez kellett a szá­mítógép. amelynek adattárá­ba minden létező ásványvíz adatát beprogramoztuk. így egy diagramot kapunk, s az a jó vív amelyik esetében a diagramot rajzoló szá­mítógép minél kevesebb nátriumot, azaz piros színt fest ki. A szívelégtelenség­ben szenvedőknek igen hasz­nos többek között a káli­um. — Anélkül, hogy bagateli- zálnánk az eredményeket, meg kell kérdeznünk, a gyógyvizet fogyasztót elke­rülik a keringési betegsé­gek is? — Na. nem egészen. De a kutatások azt bizonyítják, hogy sokkal egészségesebbek az úgynevezett nagy ás­ványvízfogyasztó országok lakosai, mint mi. Minden­Magyarország ásványvíz-nagyhatalom? A recept: Fele víz, fele szellemi tőke A „mátrai ékszerdobozként" ismert Párád. Állami Gyógyintéze­tének dolgozószobájához, annak is ablakához jött az ősz, a beta­karítás. a beérés évszaka. De nemcsak a bólogató lombos fák készülnek a nagy átváltozásra, hanem változást hozott ez az évszak dr. Tóth Sándor laboratóriumi szakorvosnak tudományos életében is. A Kanadában élő dr. Sellye János világhírű élettan­kutató Mátraalján tevékenykedő tanítványa nemcsak megcson­tosodott, évről évre tragikusabbá váló életmódi szokásainkat, hanem államunk gazdasági barométerének fellendülését is „or­vosolja" gyógyvizkutatásaival. Sőt mi több, munkássága alapján elképzelhető, hogy hazánk az ásványvízexportban világnagyha- tálom lehet. De erről és másról beszéljen a szakember. Ottlé­tünkkor kértünk tájékoztatást ígéretes eredményeiről. Minta a kollekcióból (Fotó: Tóth Gizella) dik St. Paulo pedig a jelen­legi pápa asztali ivóvize. — A jelenlegi magyaror­szági kedvezőtlen helyzet ellenére úgy gondolja, hogy be tudunk törni szerény ki­vitelű, kevésbé szűrt ásvány­vizeinkkel a piacra? — Nem gondolom, hanem biztos vagyok benne. Ugyan­is már tárgyaltam ez ügy­ben Rubik Ernő amerikai menedzserével. Óriási az érdeklődés, na persze ehhez be is kell ruházni. Jelenleg három vizünk exportképes. A Parádi, a Kékkúti és a Mohai Ágnes, jelenleg vi­szont nátriummentes vi­zünk nincs. Pedig erre vol­na igény. A kikísérletezett diagram arra is jó. hogy első nézésre megállapítható belőle az, hogy mit tartal­maz a palack. Mivel mi. magyarok ahogy már em­lítettük oz infarktusosok ha­zája lettünk, számunkra a halványkék rajzolatú víz volna a legideálisabb. Min­ket. magyarokat Európá­ban csak az olaszok előzné­nek meg exportban, ugyanis nálunk már nincsenek mű­ködő vulkánok. Ez a föld alatti mozgás jótékonyan hat az ásványvízre. Megfe­lelő színvonalú palackozás­sal. no és persze nátrium- mentesítéssel gyógyvizex- portáló nagyhatalom lehet­ne —. sőt reális esélyeink vannak ahhoz, hogy lesz is Párád és Magyarország. Be akarunk törni a vízszegény ázsiai, közel-keleti és ten­gerentúli területekre. — No és mi lesz a nát­rium mai? — Nézze, ez maradjon a könyvem megjelenéséig, il­letve a tárgyalásom befeje­zéséig az én titkom, de annyit mondhatok, leszűrhe­tő! Dr. Tóth Sándor kutatá­sai többek, mint üzleti vál­lalkozás. Egy egészségtelen kor önpusztító embereinek kiutat kínál, egy egészsége­sebb élet felé. Búcsúzáskoi önkéntelenül is az újság­író eszébe jut az a 900 falu, ahol zacskóban árul­ják pénzért a nátrium mi­att no, nem az ásvány-, ha­nem a szimpla ivóvizet egy olyan országban, —, amely a főorvos kutatásai szerint — ásváriiyvíztengeren úszik .. . Soós Tamás A kiérdemesült libapásztort olvasásra fogták. Aztán a tanyai iskolából bekerült a városba, merthogy az agárlábú ta­nító úr szerint ott a helye. Beret- va az esze, kár lenne elkallódnia. Segített a gimnáziumi felvételnél is! Addig járt a református elnök­lelkész nyakára, míg az is vallat­ni kezdte a tízesztendős sihedert, majd beszerezte az egyházi isko­lába. Még ételre, italra, szállásra sem kellett gondolnia, Pétert be­fogadta a tanyai tanulók otthona, amely egy íróember és egy meg­szállott tanár ügybuzgalmából szü­letett a különben elkallódó sze- génylegénykék javára. — Végül is minő pályát válasz­tanál fiam — kérdezte később, immár a maturandussá érő egyko­ri libapásztortól az elnöklelkész. — Tanár, az szeretnék lenni. Merthogy anpyi még a hozzám fogható, akiket mind ki kellene emelni a tudatlanságból, s felmu­tatni nekik a szellemi javak gyö­nyörűségét, hasznát... De nemsokára háború tombolt. Kelet felől vörös csillagos katona­ezrek és százezrek hömpölyögtek a haza határai felé. némelyütt át is törve már nagy szélességben a a frontvonalakat. A tavasszal még maturandus Péternek pedig nem­csak a fölnevelő gimnáziumot, nemcsak testvéreit, szüleinek roz­zant béreslakását kellett odahagy­nia. hanem a szándékát is. Mi­ként tanulhatott volna tovább? És hol volt már Horatius, Tacitus, akiktől oly szívesen, művesen for­dított, hogy latin tanára mindany- nyiszor kérdőn megjegyezte: — Fiam, remélem, nyomdokaim­ba lépsz egyszer, itt, az öreg al­ma mater katedráján ... ? Aztán nagy hirtelen egybeterel­ték a város diákfiataljait, 's egy nyár eleji reggelen útnak indítot­ták őket. Kevéske motyóval. ta­nári kísérettel, akikből Kecskemé­ten egy-egy század parancsnoka is kitelt. — Mi célból,1 kiknek a javára? — fordult harmadik estén, immár a reptértől alig két kilométernyi­re épített sátorban Baracska Gyu­la százados úrhoz a frissen matu­rált. — Látástól vakulásig csak a kubikolás ... Az „öreg’’ leszegte a fejét, el­nézett a város tompa fényei felé, aztán csak sóhajtott. Baracska Gyula egyébként napszítta, vékony, nagy szemű férfi volt. Ugyancsak Tacitus írásművészetének csodáló- ja. merthogy őt meg a kecskeméti gimnázium tanári karából emel­ték ki, póttartalékosként a diákok munkatáborát szolgálandó. De hát inkább csak a nyelvi fordulatok, a latin kultúra izgatta itt is, mint­sem a reá bízottakat hajszolja. — Sornyi kiégett Gigant'-roncs. Meg amelyek olykor a levegőbe tudnak emelkedni. Érdemes eze­kért kockáztatnunk? A kérdés elröppent, halk virág­sóhajként szinte. És mintha csak e szavakra formáznának valakik, valahol feleletet, előbb donogni kezdett az ég alja Szolnok irányá­ból. a donogás kisvártatva moraj­lásba csapott, de úgy, hogy Péte­rék alatt is rengeni kezdett a föld. S ők ketten. Baracska Gyula szá­zados úr. civilben latin—magyar szakos tanár, meg az egykori li­bapásztor csak ültek a táborszélen elfutó árok partján. Hunyorogtak az égbolt fényeiben, majd resz­kettek, reszkettek, reszkettek^ pil­lantásukat olykor a messzeségre vetve. Péter egyszer, lopva, a csont-bőr arcú századosra tekin­tett, aki sose öltött egyenruhát, s a szivébe markolt valami. Baracs­ka Gyula szeméből lassan szivá­rogni kezdett a könny, majd szin­te záporként ömlött alá megviselt ingére, cibált vászonzakójára. — Tanár úr sír? — Ahol mennydörög a föld, az Szolnok, édes fiam... És talán azok a zümmögő gépcsodák szór­ják rá embert, életet ölő-pusztító bombáikat, amelyek itt húztak el tegnap, tegnapelőtt felettünk. Ak­kor és az imént is minket meg­kíméltek. ezt a repteret ők már leírták ... De Szolnoknak nem ju­tott a kegyelemből. A rádió esti hírei őt igazolták. Szűkszavúan bár, s lelkesen erő­sítve. hogy a szövetséges elhárítás milyen rendet vágott a halállal közelgő, ellenséges égimadarak röptében. Baracska Gyula százados úr akkor is az árokparton ült, te­nyerébe hajtott fejjel, és egyre csak hajtogatta maga elé: — Egyszer legyen már vége, csak egyszer . . . Péter azon az éjszakán szökött meg a táborból. És most, bő negy­ven év múltán, megkopaszodva, derűsen itt ül a Fekete Sas terí­tett asztalánál, velem, az egykori diáktárssal szemközt. Véletlenül bukkantunk egymásra, a véletlen ültetett bennünket a közös diák­köri élményekben gazdag város ká­véházának asztalához. Negyven év. úristen! És sose találkoztunk. Né­zem az arcát, kemény vonásait, eres kezét, egyszerű, testre szabott öltönyét. — Hol, merre bolyongtál a vi­lágban annyi időkön átal . . . ? Kicsi hallgatás után kezd a szó­ba. — Amerre te nem . . . Anyámé- kat elsöpörte a háború, a latint Tacitusszal együtt sutba vágtam, majd fegyverrel próbáltam szol­gálni azt, amit te talán pennával igyekszel... Persze, már nyugdí­jas vagyok. Nálunk van korked­vezmény. De az egyenruha azért gyakorta fölkerül rám. És olykor, például egy-egy katonai eskütétel ünnepélyes pillanataiban, nagyon felforrósul a szívem... A dolgozó népet szolgálom, harsogja száz meg száz ifjú ember. Az élet ka­pujában. a jövendő letéteménye­seként. És ugye. milyen más ez, mint amikor Szolnok felől sát­rainkra hömpölygött az angol és amerikai bombák eget-földet egy­beszakító mennydörgése ... ? Lá­tom. csodálkozol. Ugye? Hogy én. a filosz, kimegyek a szovjetbe, de nem nyelvet tanulni csupán, és nem irodalmat, hanem valami egészen mást.. . De nagyon készültem va­lamire. Keményen, hosszú éveken át. Hogy szükség rá sose legyen, de azt védelmezhessem, amiből szüleimnek még nem jutott. A földet, folyóival. A fölserdülő ge­nerációkat. sok kis boldogságuk­kal Szóval: ami a szocialista forradalommal, annyi évtizede egünkre rajzolódott . . . Ö römödet lelted benne...? Netán voltak kételye­id ... ? — Soha sem kételkedtem, s min­den kemény szolgálatomban csak örömöm telt. Poharaink összecsendültek. Moldvay Győző

Next

/
Oldalképek
Tartalom