Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-28 / 280. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. november 28., péntek 3. r Érdek és pártszervezet Sokukat foglalkoztatnak tavalyi gazdálkodásunk negatív tapasztalatai. Mint ismeretes, politikusok és iparunk vezetői nemrég riadót is fújtak amiatt, hogy a magyar gazdaság nem a népgazdasági tervben ki jelölt pályán halad. A csökkent teljesítmény ellenére az iparban nem kívánatos bérkiáramlás történt, a konvertibilis export jelentősen elmaradt az előirányzattól. miközben nagyon is nőtt a behozatal. Falusi kereskedők Mint kiderült, a komoly szabályozási fogyatékosságok mellett a vállalatok is felelősek a helyzetért. A teljesítménytől elszakadt béremelések, a nyugati exportfeladatok elhanyagolása, az amortizációs alapok felélése béradónak, mind azt mutatja, zavar támadt az érdekek értékrendjében. Ügy tűnik sok helyütt, hogy a pillanatnyi érdekek elhomályosították a jövő építésének, megalapozásának természetes igényét, a helyi érdek pedig az ország gazdasági egyensúlyának szükségességét, fizetőképességünk megőrzését fedte el. Megkérdezik, hogyan fordulhatott elő ez a pártszervezetek szeme láttára, egyáltalán, mi ma a kommunista közösségek feladata, amikor az új vállalati irányítási forma nagyfokú önállósággal párosul? Milyen érdekek védelmét vállalja föl a pártszervezet? A válasz egyszerű, meg bonyolult is. Egyszerű felelet, de igaz, az üzemekben a pártszervezeteknek a párt gazdaságpolitikáját kell képviselniük. Ez a pojitika az ország és az egész lakosság érdekében fogalmazódott meg a XIII. kongresszuson. Lényege a dinamizálás, külső egyensúlyunk megőrzése, antiinflációs politika. Nem szükséges hosszan bizonygatni, hogy ahol visszaesett a termelés, de jelentős béremelést adtak, elhanyagolták az exportot, ott egészen más pályán haladtak, mint amelyet a gazdaságpolitika megszabott. Elfeledkeztek arról, hogy először az értékteremtésről kell gondoskodni, s csak azután a boríték tartalmáról, ha nem akarjuk a belső egyensúlyunkat — a létbiztonság fontos feltételét s — feláldozni. Az/ügyeskedés, hogy a túlzott béremelés terheit a gépek, berendezések felújítására jutó pénzekből fedezzék, már azt is mutatta: nem csak a népgazdasági érdek megsértésére került sor, hanem az üzemek normális működésének veszélyeztetésére is. Ezért nem igaz az, hogy amikor a párt- szervezet a gazdaságpolitika irányvonalának követésére szólít fel, egyedül, a népgazdasági érdeket képviseli. Az elkövetett vállalati hibák hosszú távon az üzemeknek is csak károkat okoznának. A hetedik ötéves terv, éves tervünk semmi olyant nem követel meg a vállalatoktól, amelynek teljesítése nem fi- zetődne ki az üzemeknek. A hatékonyság, a műszaki fejlesztés, a jobb gazdálkodás követelménye az adott kollektíva előtt vállalandó kötelesség is. Alapvetően ma ezek a követelmények garantálják a nyereséget, a dolgozók jólétét, tehát összhang van a célok és az eszközök között. Persze általában. Mert előfordulhat olyan szabályzó, amely a célok ellen hat, s amikor ez az üzem gyakorlatában kiderült, a pártszervezet akkor sem késlekedhet a jelzéssel. Azt mondottuk, a válasz bonyolult is. Miért? Adott helyen a gazdaságpolitika primátusát hirdetni kell a helyi gyakorlattal szemben is, s ez nem egyszerű. Hagyjuk meg, népszerűnek éppen nem nevezhető szót emelni a béremelések ellen. Mégis meg lehet ezt tenni! Ebben a párttagok mellé áll minden olyan dolgozó, akinek tisztessége nem engedi meg, hogy olyasmiért fizessék, amiért nem dolgozott meg. De a helytelen gyakorlatot a vállalati' tanácsok döntése sem szentesítheti. E testületek tiszte, feladata a hatékonyabb gazdálkodás előmozdítása, a vállalati stratégia kimunkálása. Az üzemek jövőjét adták a vállalati tanácsok kezébe. Szereptévesztés tehát, ahol ez a testület az igazgató, a többi vezető fizetésének felemelésével kezdte működését, és nem a teljesítmények növelését célzó intézkedések meghozatalával. Erre mindenütt fel kellett volna hívni a figyelmüket, még akkor is, ha úgy tűnt volna, hogy a bírálat türelmetlenség a működésüket éppen megkezdő vállalati tanácsokkal szemben. A pártszervezeteknek különben is van módjuk az új testületbe bekerült kommunistákon, a tekintélyes szakembereken keresztül úgy hatni a vállalati tanácsokra, hogy az eszmei irányítást ne tekintsék hatáskörük megsértésének, beleszólásnak. Érdekekről beszéltünk. Nem ítéljük el egyiket sem, hiszen az érdek veleszületik az emberrel, a réteg, a csoport helyzetéből adódó objektív állapot. Abban sincs semmi különös, hogy a pillanatnyi érdek eltérhet a távlatitól, egyes üzemek közvetlen érdekei is szembe kerülhetnek egymással. meg az összvállalati célokkal, és végső soron az ország gazdasági fejlődésének szükségleteivel. Az a pártszervezet jár el jól, amely az üzemből talán nem is látható átfogóbb, távlatibb érdekeket, a nagyobb közösség javát tudatosítja, másfelől pedig jelzi, ha tartósan megbomlik az összhang a vállalati gazdálkodás feltételei és a célok között. Ezt jelezve egyes pártszervezetek joggal sürgetik, hogy növelni kellene a vállalati kollektívák és vezetők személyes érdekeltségét az üzem fejlődésében, vagyona gyarapításában. a műszaki fejlesztésben. A kormány más intézkedésekkel is elősegíti, hogy az üzemek — űrrepülési hasonlattal szólva — a kijelölt pályára álljanak. Ehhez azonban „hajtóerőre' is szükség van; ez lehet a kommunisták szava, a pártszervezetek figyelmes, meggyőző, s mozgósító munkája is K. F. Egykor, ha a vásárló belépett a falusi boltba, megszólalt a csengő. Az ajtó fölé szerelt rézharangocskának nemcsak jelképesen volt értelme. Valóságosan jelezte a boltosnak, hogy vendége, vásárlója érkezett. A boltos ugyanis nem tétlenkedett az üres üzletben, szabad perceit is munkával töltötte. Tennivalója bőven akadt a ház körül, hiszen a bolt mellett legtöbbjük mezőgazdasági munkával is foglalkozott. A falusi kereskedők kertet is műveltek, állatot is tartottak, mindenki azzal foglalkozott kiegészítésképpen, amihez éppen értett. S nem afféle hobbi, passzió volt a földművelés, az állattartás, hanem a megélhetésnek. a jövedelemszerzésnek egyik módja. A bolt ugyanis nem vagy csak nagyon szerényen tartotta el a családot. Nincs ez másképpen most sem. csak napjainkban népesebb „család" panaszkodik a szerény megélhetésre. A magánkereskedelem nem divat a falvakban, az ellátás jószerint csak a fogyasztási szövetkezetek feladata. A statisztikák szerint a szövetkezetek árbevétel-arányos nyeresége 2—3 százalék között ingadozik, s mint a szakemberek mondják, ez a szerény jövedelem sem a falusi boltok fenntartásából származik. A szövetkezetekben is kényszerű divat a kiegészítő tevékenység; mezőgazdasági termékek felvásárlásával, feldolgozásával foglalkoznak; nagykereskedelemre vállalkoznak; ipari termékeket gyártanak. A szűkre szabott árrések miatt a kiskereskedelemből nem tudnak megélni a fogyasztási szövetkezetek. Mondhatnánk, nincs új a nap alatt, hiszen az egykori szatócsokhoz képest semmi nem változott. A szövetkezetek versenytársak nélkül gazdálkodnak, s ez kevésbé jelent monopóliumot, mint kényszerűséget. A mo- nopolhelyzet ugyanis köz- gazdasági értelemben is kihasználható lehetőség A falusi kereskedelemben azonban megkülönböztetett, kihasznált helyzetről szó sincs, amit az alacsony jövedelmezőség ékesen bizonyít. így aztán a szövetkezeti kereskedelmet nemcsak az állami vállalatok hagyták el, mint versenytársak, a magánkereskedők sem igazán mérték velük össze kereskedői tudásukat. A magánkereskedők vállalkozó kedvét a törvényes előírások is korlátozták, hiszen ha mégis boltot nyitottak valamelyik községben, hivatalosan csak kereskedésre kaptak engedélyt. Mindez már a múlté. Októbertől módosult a belkereskedelmi törvény, és a magánkereskedelemről szóló törvényerejű rendelet, s a falusi kereskedők is többféle jövedelemszerző' foglalkozásra vállalkozhatnak egy időben. A bevezetőben említett példánál maradva, újra fölszerelhetik az üzlet ajtaja fölé a csengőt, s amíg üres az üzlet. a hátsó udvarban vagy a műhelyben találhatnak elfoglaltságot. Nincs akadálya annak, hogy például a cipész üzletet is nyisson, s ne csak foltozó vargaként működjön, hanem az új lábbeliket is árulja boltjában. A törvényerejű - rendelet módosítását követően várhatóan megélénkül majd a kereskedelem. Ez, mint már hallani lehet, nem mindenütt arat osztatlan sikert. A szövetkezeteknél, vállalatoknál dolgozó kereskedők ugyanis azt mondják, hogy a magánkereskedők eleve előnyben vannak velük szemben, s így a versenyben nem egyforma az esélyük. Márpedig azonos esélyek nélkül versenyről sem lehet valójában beszélni. E kijelentés igazsága aligha vitatható. A nem egyenlő feltételeket érzékeltető helyzetekről pedig számos történetet mesélnek a kereskedők. Az közhelyszámba megy, hogy nem minden termékből egyfor mán azonos és folyamatos az ellátás, s ahol hiány van ott a nem éppen etikus kereskedelmi módszerek is fellelhetők. Az kétségtelen, hogy a magánkereskedők ilyen tekintetben előnyben vannak, hiszen egyszerűbben és mélyebben nyúlhatnak a zsebükbe, ha a ku- rensnek számító áaut mindenképpen meg akarják szerezni. A vállalati szakemberek azt is kifogásolják, hogy a költséggazdálkodásban sem azonosak az esélyeik, hiszen csak példaként említve, az egyik szektórban sem nélkülözhető tüzelőolaj ára nem mindenkinek azonos. S bár a szövetkezeti, állami ke. reskedelemnek nincs ellátási1 felelősségük, rajtuk mégis gyakrabban számonkérik az ellátási hiányosságokat, mint a magánkereskedőkön. Persze nemcsak panaszkodni. kifogásolni tudnak a szövetkezeti szakemberek, hanem tenni is. Az egyik áfész évekig lángost sütött a városi strandon. Meglepetésükre a „maszek" is engedélyt kapott ugyanerre a tevékenységre. Ezt látva a szövetkezet elnöke fölkereste munkatársát, s csak annyit mondott neki: a szövetkezeti lángos mindig legyen olcsóbb néhány fillérrel, mint a szomszédé. Nem kétséges, kinél falatoztak ezután többet a strandolok. Anélkül, hogy bárkit is a magánkereskedelem háttérbe szorítására buzdítanánk, a példa bizonyítja, hogy a szövetkezeti kereskedelem sincs tétlenségre kárhoztatva. Más módszerekkel. de állhatják a versenyt, s az újabbnál újabb fogások helyett nem kell panaszkodással tölteni az időt. A legjobb, a súrlódásoktól leginkább mentes helyzet persze az volna, ha intézményesen egyforma versenyfeltételeket teremtetének minden kereskedésre vállalkozó embernek és szervezetnek. V. F. J SZB-TITKÁR, KITÜNTETÉSSEL A legkevésbé sem unatkozom Makó Gyula, a Mátrai Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság szakszervezeti bizottságának titkára a nagy októberi szocialista forradalom idei évfordulója alkalmából a Munka Érdemrend ezüst fokozatát kapta. Napokkal az esemény a kitüntetés, az ünneplés után kérdem tőle: — Mi vezetett a megtisztelő elismeréshez? Válasza igen rövid és egyszerű : — Szeretek dolgozni, s magam is roppant tisztelem a munkát . .. Aztán, hogy jobban faggatom erről, többet is mond. S amit hallok tőle, csak megerősíti amúgy is meggyőző vallomását. — A gimnáziumi érettségi után, amikor választanom kellett. a fizikai pályára léptem. Az íróasztalnál valahogy több érdekeset láttam a műhelyben, ahol édesapám is tett-vett. Kovács mesterségét különösen sokra becsültem, hiszen valósággal csodák születtek ügyes, erős kezei alatt. Nemcsak a vashoz értett, hanem a lóhoz is, amit patkóim hoztak hozzá. Még a katonaságnál tanulta a gyógyítás tudományát. Jó érzékkel. kiváló szakértelemmel tette rendbe a begyulladt. fájó patákat, s amikor kellett, a „sűrűbb" vérű állatok megcsapolására is vállalkozott. Érthető. ha igen-igen rácsodálkoztam arra, ami a fújtató a tűz, az üllő. a satupad körül történt. Mohó szemmel ellestem a szakma minden csín- ját-bínját, s vizsgával pecsételtem meg a szülői szép örökséget. Kovácssegédként kerültem az egri erdészethez, s így kerestem kenyeremet 1910-ig, amíg a gazdaság szb-titkárának meg nem választottak. Ez a tisztség ugyanis függetlenített poszt, ami óhatatlanul elszólított megkedvelt megszokott helyemről. Szakítást persze nem jelentett, nem jelenthetett, hiszen éppen a politikai munka az, amely a legszélesebb kapcsolatokat feltételezi, követeli. S kezdettől fogva tartom is magam ehhez. Ha csak tehetem, kimegyek az irodámból, azon vagyok, hogy, ha több száz munkahelyünk mindegyikére nem is, a nagyobbakra azért évente legalább egyszer kijuthassak... A mozgalmi életbe egyébként már belekóstoltam: évekig voltam üzemi szb- és párttitkár, illetve a gazdaság szakszervezeti bizottságának tagja is. Kedvem volt mindegyik megbízásomhoz, feladatomhoz mert kitágította lehetőségeimet a cselekvésre, még jobban szolgálhattam így társaimat, a közösséget. Lehet, hogy nagy szavak ezek. de szívből ejtem ki őket. Hiszen aki ismer, tudja, hogy tényleg amolyan nyüzsgő-mozgó ember vagyok, s a belém szorult energiából mind mostanáig, immár a nyugdíj felé közeledvén is maradt jócskán. Mindennapi teendőim végzése mellett ugyanúgy iparkodom helytállni szakszervezetünk megyei bizottságában is, mint régebben a Medosz központi vezetőségében. — Hogyan telnek a napjai? — Most például Szilvásváradról jöttem: egy kis megbeszélésem volt azokkal a fiúkkal. akik megyénk képviseletében kaptak meghívást a szakma első országos teremfoci-bajnokságára. Tegnap az egri. Eger környéki dolgozóink törzsgárda- nyilvántartását egyeztettem kollégáimmal. Elég sok munkát adott az előzőekben a szakszervezet ifjúsági tagozatainak szervezése vagy éppenséggel a különféle partneri kapcsolatok tisztázása, kialakítása is. miután kisebb-nagyobb változások történtek vállalati szervezetünkben, s több központi hatáskört üzemeinknek ad(Fotó: Tóth Gizella) tunk. Nem kevés elfoglaltságot jelentett a kollektív szerződésünk mégalkotásá- sában való közreműködésem, s tagadhatatlanul jólesik nekem is, hogy a szakmában a legjobbak között emlegetik . . . Szóval, mint a felsoroltakból is érződik: a legkülönbözőbb tennivalók elvégzésén osztozom. Fáradozásunk eredményeként több más mellett megemlítr hetem, hogy igen sikeres a munkaversenyünk: száznál több a szocialista brigádunk, van csapatunk, amely a nép- köztársaság, a szakma, sőt a. nemzetközi „mezőny" legjobbjai közé is bekerült. Kiváló újítók. feltalálók egész soráról szólhatok már Takarékossági törekvéseinkben odáig jutottunk, hogy hazánkban rendszergazdái lehetünk egy érdekes hulladékhasznosításnak ... Ugyanekkor még sok mindenre törekszünk. Egyebek között „hadakozunk" fakitermelőink nyugdíjkorhatárának rövidítéséért, mert az, amit csinálnak, tagadhatatlanul előidézi a másoknál magasabb vérnyomást, s vibrációs ártalmakkal. ízületi betegségekkel az átlagosnál hamarább elnyűvi őket. Szeretnénk, ha nagyobb ösztönzést tudnánk kiharcolni a munkaversenyhez, s a jövőben nem csupán a jelenlegi szőkébb körre, a vállalat kiváló brigádjaira, hanem valameny- nyi eredményesen vetélkedő kollektívára vonatkozna, hogy a teljesítmény díja beszámít a nyugdíjba is. Mert enélkül bizony a mi, mégoly derék embereink is csak kevésbé vállalkoznak a többre, jobbra, legfőképpen pedig a társadalmi akciókban való részvételre. . Egyszóval — mint látni — a legkevésbé sem unatkozom! Ha arányaiban is érzékeltetni kívánom mindennapi tevékenységemet, akkor any- nyit mondhatok erről, hogy az időmet fele részben a munkahelyeken töltöm, 40 százalékban intézkedésekkel, egyeztetéssel telik, míg a fennmaradót ülések, tanácskozások töltik ki. S a tennivalókból olykor jut a szombatokra, vasárnapokra is. — Mindez. így együtt nem túlságosan fárasztó? — Néha, valóban sok kijut, de a fáradságra, legalábbis eddig, őszintén szóivá nem nagyon gondolhattam. Miután természetesen családomról is gondoskodnom kell. Hat gyermekünk közül eddig ötöt engedtünk a „szárnyára” két vagy több szakmával. Már csak a legkisebb tanul, erdészeti szakközépiskolás. Amíg kezében nincs az érettségi bzonyit- vánv legfeljebb „szusszanthatok” egyet-egyet, amikor már nagyon nehéz, de a sokat is vállalnom kell. Különösen. hogy a feleségem sajnos, már nyugdíjas. — Ha újra kezdhetné, akkor is ezt az életet választaná? — Bizonyára, hiszen végtére is sok mindennel elégedett lehetek. Meglehetősen izgalmasan, színesen teltek eddig éveim. A munkámért megbecsültek: négyszer kaptam Kiváló Dolgozó kitüntetést a gazdaságtól, a tanács kiváló társadalmi munkása vagyok, a SZOT- tól ezüst fokozatú elismerésben részesültem. Kollégáim, akiknek ezt is köszönhetem, úgy érzem: tisztelnek, szeretnek. Fiaim s leányom tisztességgel felnőttek. a régi kovácsműhelyt is magában foglaló öreg ház helyén szép újat tudtunk építeni családunknak. S ha eddigi erőmben, egészségemben eljutok majd a nyugdíjig: igazán, többet nem is kívánhatnék magamnak... Gyóni Gyula
