Népújság, 1986. november (37. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-22 / 275. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. november 22., szombot 9. : Apokalipszis lovasok, fáméi- Rembrandt: Faust, rézkarc (1652—53) Apokalipszis-sorozat 4. lapja A köszöntőnek könnyű dolga lenne, ha most a táj költőjéről kellene beszélni, a pannon költőről, Pécs szülöttjéről — és nem is lenne a beszéd méltatlan, hiszen a táj sok-sok nagy elődöt és kortársat ihletett méltó módon, emlékezetbe tapadó eredménnyel. De Csorba Győző nem pannon költő. Az ö tájegysége az ember belső világa, a lélek mélysége. Persze, hogy ezt a lelki tájat milyen kör szülötte hordozza, az ott izzik az életműben, de nem a derűs. napsütötte vidám mozdulásokban. hanem a komoly, olykor komor sorsfordulók lírai vetületeiben — tehát mindabban, amibe a XX. század történései juttatták az itt élő embert. 1916-ban született. Pécsett élt. tanult, növekedett. itt vált költővé. Jogakadémiát végzett, 1943-ig köztisztviselő. azután könyvtári alkalmazott. Jobbára azonban irodalmi szerkesztő, lírikus volt amellett. Műhelyteremtő munkássága is figyelemre méltó. Első kötete, a Mozdulatlanság 1938-ban jelenik meg. és szinte azonnal meghozza alkotójának az irodalmi beérkezést. Huszonkét éves ekkor, és Várkonyi Nándor értő támogatásával egy csapásra ismert ember lesz. Ha valaki a fejlődés ívét akarja megrajzolni a pályaív elejétől máig. keresvén az első sorok tétova hangleütését. meglehetősen zavarba jön. Szinte teljes fegyverzetben jelenik meg, az impresszionista képeket filozofikus megalapozottságú kötőszöveg kovácsol ja egy szerkezetté, s talán csak egv- egy hagyományosabb formula. egy-egv költői közhely vagy épp ennek ellenkezője, a szemet ütő keresettség jelzi itt-ott. hogy első kötettel van dolgunk. De a költői attitűd, a lírai tartalom már pontosan tükrözi ennek a költőnek személyiségvarázsát, azt. amely a mai napig is az övé. Az ellenpontozás. a magányból való kitörés, a bizalmatlanság, költői kérdéseinek komolysága mind-mind annak a lírai tulajdonságnak a motívumai, amely Csorba sajátja. Ha az élet bele is :<tuer: Mária halála, rézmetszet (1470—75) Salvador Dali műve (vegyes technika) Csorba Győző hetvenéves szói — szükségszerűen — a versalkotási folyamatba: a háború és a háború utáni hatalmas társadalmi változás mind sajátos motívumkincsét gazdagította, de szinte konok egyéniségféltéssel zárta ki a közvetlenebb, pub- licisztikusabb hatásokat. Igazi költő, mondjuk ma. De volt idő, amikor a hatalmas léptékű történelmi váltások mámorában néptri- buni váteszként szerették volna látni, s azt kérték tőle számon, ami nem az övé. nem az ő sajátja, és aminek nem is tudhatott volna megfelelni. Lírikus, a mesterség tudója, s ez nem kevés. Mesternek lenni a pá lyán. oly mesterek között kik az ujjgyakorlatot a lo- bogás hevével pótolják — mindenképp dicsérendő, hiszen a költészet nemcsak megújulás, de tradíció is. A létrehozott formák és tartalmak csak úgy születnek újjá értő szellemünkben, ha tökéletesen csiszoltan kapjuk őket megint. Csorba Győzőnek segí! ebben az a műfordítói munkásság, amely Janus Panno- niustól Goethén át Brechtig ível. és amely a részletek árnyaltságával, nyelvi pon tosságával s a dikció szépségének egészével ragad el Komoly költő, mondtuk, szándékosan használva ezt a költői dicséretre szokatlan jelzőt, mert noha sokan veszik komolyan a lírikus pá lyát. kevesen veszik olyan komolyan ennek mesterségbeli velejáróit, mint ő. Pedig egy életmű nem a sorok mennyiségével mérhető elsősorban, hanem a sorok minőségével. Minőséget pedig csak a lírai hitelesség alapozhat meg. Ezért becsüljük hát a mesteri költőt, ki saját érzésvilágát mesterségének komoly tudásával, pontosan, s ezért hitelesen nyújtja át nekünk. Sz. M. rája íen. és nem gondolt arra. •hogy lesz tovább Néha. amikor már úgy érezte, valami nagyon nyom a mellkasában. felvette a legjobb ruháját, és elment a városba. Végigjárta az összes helyet. ahol ismerősökkel találkozhatott. és ahol inni lehetett. egyre lelkesebben tárgyalt mindenkivel az alkohol jótékony, feledtető gőzén át, észre sem vette, olyan hirtelen múltak az órák. Egyszercsak kitessékelték valahonnan, és nem volt több hely, ahová betérhetett volna. S még mindig nem volt álmos, még mindig szorított valami a melle és a torka körül. Kimelegedve. vörös képpel imbolygott hazafelé, és át kellett másznia a kertkapun, mert anyja büntetésből levette a kulcsot. Hogy mit akar vele tulajdonképpen. és miért bünteti, az soha nem tisztázódott teljesen. Volt. hogy megismerkedett egy lánnyal, azt gondolta, talán újra kezdhet mindent. Nem volt olyan, mint az első felesége, de nő volt mégis, aki meghallgatta, ha beszélt neki. aki engedte, hogy megtapogassa, megcsókolja. — Bemutatlak anyámnak — mondta neki egyszer, és tényleg hazavitte, de abban aztán nem volt köszönet. Anyja alig köszönt a lánynak. és olyan csúnyán nézett rá, hogy az azt sem tudta zavarában, hová tegye kezét-lábát. Amikor egyedül maradtak, összevesztek ezen. — Mit tudod te, milyen lány ez — mondta az anyja dühösen. — Megint megbízol valakiben, aztán becsap, mint az a k . . . feleséged. — így nem lehet gondolkodni — érvelt ő keservesen —, ezek alapján soha nem bízhatok meg senkiben, hátha becsap. Remélem, nem kívánod, hogy itt éljek veletek egész életemben ? — Becsüld meg magad, élj rendesen, aztán lehet, hogy találsz valami rendes nőt. akit feleségül vehetsz. — Honnan tudod, ki a rendes? Talán te akarsz feleséget szerezni nekem? Ezen a napon is elment a városba, és léitta magát. A lányt nem tudta többet rávenni arra, hogy elmenjen hozzájuk. — Félek az anyádtól — mondta. Nem tudom elképzelni, hogy valaha együtt lakjam vele. Egyszer bemutatták egy elvált asszonynak, akinek két kislánya volt. Velük élt egy szépen berendezett háromszobás lakásban, sápadt, szőke. gömbölyded kis asszony. Amikor egyedül maradtak, elmesélte, hogyan hagyta el a férje, és ő magára ismert. Megérezte a másik megcsa- latottságát. sebzettségét, és könnybe lábadt á szeme. A kis asszony is sírva fakadt, és engedett a csókjainak. Azon az éjszakán egymást átölelve aludtak el, és ő úgy érezte, megtalálta újra a boldogságot Reggel korán elment a gyerekekre való tekintettel. de megbeszélték, hogy este eljön megint. Azon a napon madarat lehetett volna fogatni vele. Délután sokáig időzött a fürdőszobában otthon, megint felvette a legjobb ruháját, és egy nagy doboz bonbonnal, gyönyörű virágcsokorral csengetett be a szőke fiatalasz- szony lakásába. Meglepetésére egv idős. hátrafésült hajú asszony nyitott ajtót, és úgy látszott, nem szívesen engedi be. A lányom meg a gyerekek sétálni mentek — mondta. — Ügy beszéltük meg. hogy ma jövök — felelte ő zavartan. és azért valahogyan bejutott a szobába. Nem tudta, hová tegye a bonbont, meg a virágot, az öregasz- szonynak azért mégsem akarta odaadni. Lerakott mindent maga elé a dohányzó- asztalra. — A lányom beszélt magáról — mondta az asszony —, és megmondom őszintén, nem örülök. — Miért? — Nézze! Ezt a lakást, a berendezést, mindent, amit itt lát, mi vettük neki. Amikor a férje itthagyta a két kisgyerekkel, attól féltünk, megzavarodik. Vigyáznunk kell rá. Elég volt néki az az egy csalódás, nincs szüksége többre. — Dehát miért kellene csalódnia bennem? Magam is átéltem ugyanezt, a lánya italán elmesélte. Miért nem bízik meg bennem? — Nézze, megmondtam. Ö az egyetlen gyerekünk. Mindent, amit én meg a férjem félreteszünk, rá meg a kis- unokákra 'költünk. Azt akarjuk, hogy többet ne érje baj. Eszébe jutott saját anyja, aki elüldözte a lányt, akit bemutatott neki. Ügy érezte, csapdában vannak mind a ketten, és alig várta, hogy egyedül maradhasson a kis gömbölyű, szőke asszonnyal. Meg akarta beszélni vele az egészet. Nem hagyhatják, hogy ennyire beleszóljanak az életükbe. A beszélgetés mégis máshogy végződött, mint ahogyan remélte. A kis asszony megint sírva fakadt, és azt mondta, ő még mindig az első férjét szereti, aki rendszeresen eljön meglátogatni a gyerekeket, és ha másért nem ilyenkor mégis láthatja. S hogy ő még mindig abban reménykedik, az az ember egyszer visszajön hozzá. meg a gyerekekhez. Meg akarta csókolni, megpróbálta levenni a lábáról, mint az első estén, de most komoly ellenállásba ütközött. Azon az estén úgy ment el onnan, hogy megkérték, többet ne is csöngessen. — Nincs értelme, ne haragudj — mondta búcsúzóul az asszony. Öt szeretem, nem tudom elfelejteni. — Há mégis meggondolnád magad — mondta-ő fájdalmas szívvel —. tudod, hol dolgozom. Ha mégis eszedbe jutok egyszer, és hiányzóm, hívj fel! — Jó. Elment, és tudta, hogy emiatt soha nem fog csengetni :a telefon. Az utóbbi időben, ha elaludt is. rémálmai voltak. Üjra meg újra azt álmodta, hogy üldözik, ő menekül valami sziklás helyen, és az üldözői egyre közelebb kerülnek hozzá. Ilyenkor verejtékben úszva, halálra rémülten szokott felriadni, és muszáj volt felkelnie az éjszaka közepén, hogy megnyugodjon kicsit. Az anyja felneszeit mindig, benyitott hozzá, és megkérdezte. mi baja Beteg vagy. fiam? Hozzak valamit? — Hagyjon békén, nem érti? Mit hallgatódzik állandóan, hogy én mit csinálok? Már ennyi nyugalmam sem lehet itthon? — ordított rá. és hiába bánta meg már a következő percben. anyja megbántottan visszavonult, és másnap alig szólt hozzá. Itt fent a szőlőiben nyugalom volt. Ezúttal a szomszédok sem jöttek ki. csend volt. madárcsiesergés és béke. Az üvegben egyre apadt a bor. és végre valami, kellemes. nemtörődöm hangulat vett erőt rajta. — Végül is — mondta maga elé — talán jobb így. mintha boldogtalanul élnék valakivel. A szabadság a legnagyobb dolog a világon. Azt teszek, amit akarok, most is, nyugodtan borozgáthatők itt kint. senki nem keres, senkinek nem kell beszámolnom róla. Teletöltött még egv üveget. rágyújtott megint, és békesség es hangulatban, .kicsit ködös szemekkel nézte lent a gyümölcsfák lengedező ágait. Akkor már hangosan beszélt, mintha ült volna vele szemben valaki. — Végül is, öregem — mondta a láthatatlan társnak —. a házat úgy is én öröklőm, minek törjem magam? Az otthonom megvan a tiszta ruhám. a meleg ételem is. Mintha a másik azt felelte volna, hogy amíg az anyád él. igen. De azután? — Mit azután? Akkor nősülök. amikor akarok. Meglesz a házam, megvan a jó keresetem . . — Amit; jórészt eliszol — Aztán? Kinek mi köze hozzá? — Most senkinek De ha asszonyt akarsz . . . Ezen eltűnődött egy darabig — Mindenesetre, most szabad vagyok, és ennél nagyobb dolog úgy sincs a világon. Nem igaz? Mintha eltűnt volna az a társ. aki egy kis időre oda- telepedett melléje képzeletben Mondott még egy-két szót neki. de az nem válaszolt. A bor már régen a fejébe szállt, de úgy érezte, még mindig kell valami fáj dalmat tompítania, még mindig fájt benne valami, s azt akarta, hogy elmúljon . . Az apja talált rá másnap reggel. Levágta a kötelet, ordított, és összeterelte a szomszédokat, hátha lehet még segíteni rajta Akkor békésen feküdt mégis megköze! i thete! 1 enü 1. elérhetetlenül
