Népújság, 1986. szeptember (37. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-18 / 220. szám

4

NÉPÚJSÁG, 1986. szeptember 18., csütörtök

EGYÜTT LISZTTEL

A jóság és szeretet hangversenyéről

A Magyar Posta Szimfonikus Zenekara héfőn este az egri székesegyházban adott hangversenyt: a műsorban szereplő együttes és a közreműködő orgonaművész. Déri András a hangverseny teljes bevételét a Heves megyei mozgássérültek javára ajánlotta fel. Ezért neveztük mi ezt az estét a jóság és szeretet hangversenyének.

A műsort Liszt-alkotásokból állítatták össze. Ez nyilván összefügg azzal is, hogy a kettős évforduló jobban ráirányította a figyelmet a korábbiaknál a nagy muzsikusra, műveire, arra a jóságra és szeretetre is, ahogyan zenéjével, adakozásával ő „ferences lélek” szerint az élet szenvedői felé fordult. A négy műsorszám: Legendák zenekarra, a Les preludes, a Tu es Petrus és az Ad nos, ad salutarem un- dam. Az első kettőt a Posta Szimfonikus Zenekara, a két orgonaszámot Déri András játszotta.

A két legenda, ebben az egymás utáni ■ elhangzásban gazdagon és színesen festi fel nekünk a lelki kettősséget, a lírai elmélkedésben elmerülő és a szenvedélytől feltüzelten zenélő Lisztet. Nincs kétségünk afelől, bár sokszor és sok mindent két-, ségbe vontak már a nagy muzsikusnál, hogy az ő legendái, szimfonikus költeményei nemcsak a kor zenei gondolatait, az elődök lelki tulajdonságait meghaladó, vagy azokkal éppen szakí- tó-vitázó zenészt idézik, hanem a szimfonikus költeményekben, a legendákban a

saját lelki vívódásait, olykor háborgó szenvedélyeit végigélő zsenit , halljuk, amint a gondok- lelki bajok lekottázásával igyekszik megszabadulni terheitől. A két megszólaltatott legenda ebben az érzelmi szembenállásban éles fényt vet a nagy lelki erőket felvonultató alkotóra, aki élete száguldó tempójában is mindig a megértést sóvárogta és szerette volna ledolgozni magában — a sok külső nyüzsgés közepette is a magányosságot.

Vagy itt a Les preludes! Mondhatnánk, alkalmi muzsika; Lamartine-nál, a költőnél és francia grófnál tölt valamennyi- időt; annyira szerelmessé válik, hogy meg is kéri a költő sógornőjét, aki kikosarazta őt rejtett vonzalmai miatt — és íme, a szerelem, a megszégyenült vágyakozás óriási felhajtó ereje himnikus magasságokba emeli a hangot is, a lelket is. Így válik a múlandó érzés és szenvedély a belső bánatot, a tömérdek életerőt felbuzogta- tó himnusszá.

És hogy Liszt mennyire bensőségesen törekedett a hit titkainak és általában a

misztikusnak nevezhető pillanatoknak az átélésére, például szolgálhat a Tu es Petrus! A János-evangélium egyik poétikus részlete fölött elmélkedve kívánta megragadni azt a köznapi ember számára képtelenül elvont tettet, amikor az egyszerű halász megkapja az egyház fölötti hatalmat. De ez az elvontság, a lelki hatalomnak ez az átélése — úgy érezzük — tisztázatlan képlet maradt a zeneköltő számára. És nemcsak teológiailag!

Annál inkább világos az a szenvedélyes vallomás,

amely az Ad nos, ad salutarem undam-ban tör ránk feltartóztathatatlanul.

A Posta Szimfonikus Zenekara — a karmester Lukács Ervin volt — áhítattal és a beleélést kifejező ben- sőségességgel szólaltatta meg a legendákat, különösen a Les preludes-t. Vonós alakzatai visszafogottan hordozták Liszt romantikáját.

Déri András a Tu es Petrus bonyolult gondolati elemeit kevéssé tisztázta magában. Annál inkább az Ad nos ... szenvedélyes futamait. A darabban lelhető hatalmas hangtömbökkel virtuózán bánt, regiszterkezelése pedig színesen biztosította az érzelmi hatások fokozását is.

(farkas)

Iskolagaléria Gyöngyösön

A szeptember nemcsak a tanévkezdés hónapja Gyöngyösön, a Kócsag úti oktatási központban: újra indul dz Iskolagaléria kiállítás sorozata is. Elsőként Bodrogi Dalma festőművész kiállítását nyitotta meg Kalocsai Mi klós. a városi tanács művelődési osztályvezetője.

Fekvő alak

Hegedülésre várva

A művésznő válaszol a kisdiákok kérdéseire

(Pot je Péter felv.)

Napraforgó

Csehországi képek

Bródy-emlékek nyomán Josefstadtban

.

VI/4.

„Az első felvonóhídon dübörög keresztül a kocsi. A vár első kapuja. Hideg borzongás fut végig rajtam. Alattunk megdagadt hullámokkal zúg tova az Elba, s bekeríti a várat. bekerít bennünket. Egy pillanatra visszatükrözi a sárga kocsit, s a sárga halált, melyet annyi derék magyar gyerek talált fel benne." Kígyózik, kereng felénk a lila Mettau is, s újra gyűrűt alkot mögöttünk. Kapura kapu, bástyára bástya, mind gyorsabban haladunk, s mind magasabbra. A látóhatár egyre tágul, amott szürke fellegekbe bújva híres Königgrätz, a peremen némi fényben a porosz grá- nic hegyei, s előttünk a várpiac, tiszti kardok csil- lámlása, csengése, „szé-vasz” hangok, Virgíniák haragos bajuszok alá dugva, buta regruta arcok, gőgös hadnagyocskák — és teméntelen ágyúgolyó garmadába rakva, mindenfelé a földön. Ez a vár belseje, a város híres Josefstadt, csendes Josefov. Magyar bakák söpri k a köves utcáját, a kaszárnyák elejét, s amint megállunk, csendes hangú nóta szorítja még összébb a szívemet. A kórház óriási épülete előtt rab baka seper, s dúdolja:

„Édesanyám, ha bemész,

édesanyám, ha bemész Egerbe

A kaszárnya ajtaján, a kaszárnya ajtaján nézzél be, Ott lácc engem komisz

baka ruhába; Göndör hajam rövidre,

göndör hajam rövidre lesz levágva . ..”

A „híres Josefstadt, a „csendes Josefov” kanyargós útjain kapaszkodva a fent mondott „kaszárnyák”, s a hírhedt josefstadti erőd bejárata felé, az idézett Bró- dy-novella sorai jutottak eszembe s a citátum végén idézett katonanóta, amelynek dallama . mintegy éy- század előtt szorította ösz- sze itt az író szívét, akit büntetésből hoztak ide a rabkórházba, mert anyját szidalmazó feljebbvalóját, a mindenható őrmester urat felpofozta ... .

Josefstadt (ma Jaroméf részeként Josefov) a bástyák, a császári időkből való kaszárnyák, föld alatti alagutak riasztó birodalma, amelyet ma is úgy ölel, fog körbe az Elba, meg a Mettau, mint száz esztendő előtt, amikor az egri 60. (Wasa) gyalogezred katonái sínylődtek, vártak a szabadulásra — vagy a szenvedéseket végleg me- váltó halálra — falai között. Melyik volt itt a hírhedt rabkórház, ahol a fiatal Bródy Sándor viselte a rabkatonák mundérját; ahol földije, a „kistállyai” Stefan Dobi otthon maradt szeretteiről faggatta; s ahonnét Tuza István (ő is egy Josefstadtban fogant Bródy-no- vella hőse) konokul megszökött minden elfogatása után. hogy visszatérjen mát- raalji falujában gürcölő feleségéhez és apró porontyaihoz — nem tudni már. Nem is nagyon érdekes talán. A császári parancsra, császári mérnökök által tervezett, s hét esztendő alatt (1780— 1787) épült kaszárnyák és utcák mértani egyformaságából legfeljebb a szubjektív emlékek ráruházása különböztetné meg. Mint ahogy azt is reménytelen kutatni, a ma is csak fáklyával, vagy gyertyavilággal bejárható végtelen kazamatarendszerben (60 millió téglát építettek bele!), hogy melyik fertályban voltak a börtönök, amelyek falai negyvennyolcas honvédtisztek szenvedéseinek is tanúi voltak, s ahonnét Tuza István közkatona több ízben is megszökött, s még ki tudja, hány más Tuza István, akik bár bevették magukat a közeli fenyőerdő rengetegébe, de haza jószerével sohasem jutottak . ..

Fiatal fiú toborozza az erőd bejáratánál a látogatókat, a pincelabirintusba alá- szállani csak vezetővel lehet. Bádogból készült lámpásfélét osztogat, formára olyan, mint egy hosszában kettémetszett bajor söröskupa, amelynek a fogantyús részét tartották meg, benne egy szál gyertya — ez lesz odalenn az egyetlen fényforrás. Kétszáz esztendeje lesz jövőre, hogy II. József császár az erőd felépülésének örülhetett, s azóta itt bizony megállt az idő. A világító alkalmatosságok mutatják. Villany sehol. Bizonyára mementónak szánták az ilyen állagmegőrzést. Okosan. Itt legalább szemtől , szembe láthatja a késői utód, hol, milyen körülmények között katonáskodott vagy raboskodott déd- vagy ükapja. Mert a felséges császár birodalmának majd minden csücskéből hoztak ide katonákat is, rabokat is. Königgrätz után jobbára csak rabokat hisz az erőd már az osztrák vereséggel végződött csata idején sem játszott különösebb, hadá- szatilag fontos szerepet. Pedig a csatamező tőszomszédságában volt.

Megyünk lefelé a szűk folyosón, libasorban, ahányan csak vagyunk. Itt-ott egy- egy lőrésszerű nyílás mellett visz el az út, még nappali világosság szüremlik be rajtuk, de a külvilágból csak gazos-füves térséget mutatnak, szemben pedig zord, több méter széles téglafalat. Aztán elmaradnak a nyílások, a' folyosó még tovább szűkül, helyenként csak guggolva araszolhatja

magát tovább az ember, végül — mélyen a földfelszín alatt — teremmé tágul a folyosó, alján fedett kanális, oldalfalain sötétlő nyílások: újabb folyosók bejáratai. Félelmetes hatású építménye, terméke az emberi elmének. És lehangoló. Most kétszáz év után is. Üjra és újra a Bródy-művek hősei jelennek meg előttem. Szinte hallom az író és Stefán Dobi dialógusát: ■

— „Maga is szökött, földi?

— Nem én.

— Hát honnan?

— Egerből.

— Volt-e már Kistályán?

— Hogyne.

— Én meg odavaló vagyok. Ha ösmeri az apámat, a nagyutcán széltűi Stefán Dobi ő is.”

Végre kijutunk a hatvannégy kilométernyi folyo. sót rejtő erődből, amelynek persze csak töredékes részét „láttuk”.

Bródy Sándor, az akkor még pályakezdőnek számító író csodával határos módon szabadult a biztos halál e téglából rakott birodalmából. Jókai nyúlt utána. Maga Bródy írta meg: „Katonabörtön kórházában feküdtem, idegen földön, Csehországban. Nem a hazáért büntettek, hanem a magam fegyelmezetlen természetéért, és most már megmondhatom, hogy e szabad polgári életben annyi igazságosságot, mint a rabosztrák katonáéknál: soha

nem találtam. De Josef- stadtnak hívták a helyet, ahol feküdtem, és rebellis könnyek sós illatával volt a börtön tele. ~Itt rohadok gondoltam magamban bizonyos elégtétellel... És a ... börtönben egyszerre fölvillant előttem a Jókai keze: írt értem. Bejöttek hozzám a légár any gallér osabb feljebbvalóim. és előírás szerint, csinált szigorúsággal rám förmedtek:

— A Jókai magáért írt!

Albert főhercegnek, József

főhercegnek írt, König tábornagynak írt. Isteneknek írt rólam és értem, úgyhogy a kis város is beleremegett az izgalomba. Mindenki tudta és én mindenkinek szerettem volna elmondani, a lila Mettau fo- lyónak is, a plessi fenyőfáknak is. hogy a kéz kiemelt engem, egyetlen mozdulattal kivett a börtönből, a mundérból, amely pedig olyan nagy volt, hogy csaknem elvesztem benne ..

Csendes esőben búcsúzunk Josefstadttól. Már kinn járunk az országúton, messziről látszanak a fenyvesek Vajon melyik fa alá temették a mátraalji faluból való néhai Tuza István közkatonát?... A fenyők nem felelnek . . .

Lőkös István

A

födémesi vegyeskar tévéprodukciója idézte fel a régi eseménysort a szentandrási tanyán apámmal és Sedon Palya bácsival. A tanyaház szélci- bálta nyárfái alatt állítottuk föl a festetlen asztalt. Az aranyló homoki borral koc- cintgattak és tele tüdővel fújták a régi jászsági dallamokat. Apám prím-szólamához Palya bácsi tercelt zengő baritonján. Mit őriznek azok a nyárfák — ha ugyan megvannak még — a jász népköltés vidám vagy panaszos énekeiből? Fölidézik-e a Mátra lejtőiről ide- szökött suhogó szelek azokat a sötét tónusú, borongó dallamokat? Aligha. Csak bennem támadnak fel újból azok a szomorkás lánysirató rigmusok a halott kedvesről, aki az örvénylő folyóba ölte magát. Az a táj és a belé helyezett dolgok könyörtelenek, csak bennünk

HUNYADI ISTVÁN:

Jászsági dallantok

támadnak fel a valaha megtörtént események. Ameddig élünk, fönnmaradnak, mint ez a dal is, amelyik a szentandrási tanyát idézi: „Lovamat kötöttem piros almafához. Magamat kötöztem gyönge violámhoz. Keblére borulok, mikor a hold fölkel, könnyekkel öntözöm reggel, ha válnunk kell."

Egy aprónövésű, vékonyka legény alakja dereng imént fölbolygatott képzeletemben, a próbaéves tanító, ahogyan végigénekli a jász portákat termetes atyjafiával, Sedon Palya bácsival. Szelíd vonású, de sötét szembogarú legényke volt az apám. komor tekintetű, de szabályos arcú. Megfordultak utána szemérmesen pironkodó, eladó lánykák, habár alig törődött velük. Itt akarta meggyökereztetni őt Erzsiké néném, hogy megkötözze helybéli menyecskének valóval. De ezek a lánykák a testesebb javakhoz hajló realitásukkal se- hogyse illettek apám nyelv- oktatást megújító terveibe. Pesti polgárlányt választott feleségnek.

Legényidőmben magam is megfordultam Apátin, s a vele szomszédos Szentandrá- son. Miféle mágikus erők vonzottak ide az apai géneken túl? A gének továbbörökítik az élményt is. Nem volt szülőhazám ez a homokos, törpeakácos földrész, de annak tekintettem mégis. Apám szavajárása, habitusa ízig-vérig jász volt.

— .Gyere haza, a Jászságba kisfiam! — hívott ide nemegyszer.

Apátiban állott Erzsiké néni oszloptomácos háza, szépen gondozott belsőkert választotta el a Sedon-atya- fiság sárga kúriájától. Rövid ugrásra volt innét a főtér, a kettőstornyú öregtémp- lommal. Nem kellett fölka- paszkodnom a toronyba, hogy lássam a Mátra nemegyszer ködös ereszkedőit.

Sedon Palya bácsi még élt azokon a vakációkon. 'Legényfia, Palkó ugyancsak, s a keménykobakú Laci gyerek, szoknyakergető pajtásaim. Közénk tartozott még Bozóki Jenci, a felnőttbosszantó csínyeket kiagyaló tréfamester.

Ámde rég lebontották a legendás tanyaházat. ha ugyan szét nem esett szarufáira. Csak én látom a pi- rosterítős. nehéz parasztasztalt, a régi dallam támasztotta derengésekben, s a zörgőlevelű kukoricatáblát, hajbókoló napraforgókkal.

— Gyere Isti, öntözzük meg a Kafizsó lányokat és a szépséges Török Magdust, de jól vigyázz, nehogy ázott ürgeként térj haza, mert rádcsapnak az ajtó mögül a biciklipumpával — intett Lackó.

Emlékezetes locsolkodások voltak ezek a kiruccanások

húsvéthétfőn. Az ölükben cipeltek haza á Sedon fiúk.

Egyik se él ma már. A galuppirende végzett Palkóval egyetemista éveiben. Megfázott az egyik szeles- zimankós őszi délután, hajnalba nyúló borozgatás közben. Elrákosodott gyomorfekélye vitte sírba Lackót java férfikorában.

Azokon a húsvéti pityizá- ló-traktás kirándulásokon nem sejtettük, ki mire végzi, kinek van jussa a vénkorhoz. Egyik fő-fő ajándékunk a rejtve maradó idő.

Csak a szándéktalanul elkapott dallam, ami annyira hasonlított jászsági énekeinkre, kergeti szét emberöltők vastag páráit. hogy ifjúságunk színterére lássunk. A vénséges tanyákra és a pelyhező állú cimborákra, szemükben a véglegesnek hitt gondtalanság hályogával.