Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-13 / 190. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 13., szerda 3. „Láthatatlan” kiadásaink A GAZDASÁG KÖZÉPPONTJÁBAN Vállalatok — főszerepben Vannak olyan emberek, akik nap mint nap főszerepet vállalnak a politikában, a közéletben vagy a művészet színpadán. Természetesen vannak főszereplők egy ország gazdaságában is. Nos, ezek hazánkban a vállalatok, pontosabban az ott dolgozó vezetők és beosztottak. A vállalatok azok az egységek a népgazdaságon belül, amelyek folyamatosan termelnek miközben új alkotásra képesek. Tehát a szellemi és fizikai munkát ötvözve hasznos termékeket, használati cikkeket hoznak létre, szolgáltatásokat biztosítanak. Most már nemcsak — az egyébként legalizált — második, hanem a harmadik, vagy az úgynevezett „árnyék-gazdaságról is beszélni kell. Működésének gerjesztője — és haszna — a „láthatatlan jövedelem”: a borravaló, a csúszópénz és — micsoda finom elnevezés! — a hálapénz. Fizetjük valamennyien, s közben tán eszünkbe sem jut, hogy lényegében a semmiért fizetünk. E fizetség ellenében ugyanis a termékek vagy a szolgáltatások mennyisége nem növekszik, csak any- nyit kapunk, amennyit egyébként is kapnunk kellene; sőt: az ily’ módon megszerzett javak és szol. gáltatások minősége sem jobb — általában — az átlagosnál. Legfeljebb, csak fogyasztói mivoltunkban hisszük — önmagunk megnyugtatására? —, hogy a hálapénz ellenében gondosabb orvosi ellátást, s a borravaló ellenében tisztességesebb kiszolgálást kapunk. Gyaníthatóan — és az esetek nagy részében — jócskán tévedünk. Viszont: megrögzött bor- ravalózási szokásaink miatt — és ennek következtében — rendre át kellene számolnunk a hivatalos árindexet. S ezt a számítást kiki csakis saját maga végezheti el, ám, mert ehhez vajmi keveset értenek, máris jelzem — segítségképpen — az igazodási pontokat. Tehát: társadalmi méretekben, évente, minimum 10—12 milliárd forintot borravalóként, öt-hat milliárdot hálapénzként és két-három milliárdot csúszópénzként adunk ki. Ehhez jön még — a Gazdaságkutató Intézet munkatársának nagyon szerény becslése szerint — további 10—12 milliárd forint, amit csak azért fizetünk ki, mert gyakorta becsapnak bennünket az élelmiszerboltokban, a piacokon, a vendéglátóhelyeken és a szolgáltatóüzemekben. Emiatt egyébként két év alatt ösz- szesen 26 ezer bolti eladót, pénztárost, pincért, főurat és szolgáltatóiparost büntettek meg, jórészt pénzbírsággal, ám nem tudni, hogy összesen milyen összeggel. Csak azt tudni, hogy a szakértők már öt évvel ezelőtt is 10 milliárd forintra becsülték azt az összeget, amit — a fogyasztók megkárosításával — jövedelemként zsebeltek be a kiskereskedelemben és a vendéglátásban. Tegyük hozzá: adómentes jövedelemként. Szép summa, mindössze egy év alatt... Az imént említett adatokat összegezve egyébként több mint 30 milliárd forintra tehetők a „láthatatlan” kiadásaink, de ismétlem: ez csak óvatos és néhány évvel korábbi becslés. Nem számol például azokkal a forintokkal, amiket a pénzespostásnak, a benzinkutasnak, az újságkihordónak adunk, vagy amivel esetleg a tömbházfelügyelő lanyha buzgalmát honoráljuk. Talán túl nagyok, ezért esetleg túlságosan is keveset mondanak az idézett számok, milliárdok. Az efféle kiadásokat közelebbről is vizsgálva, a szakemberek megállapítása szerint háztartásonként, összesen és évente legkevesebb 10 ezer forint megy el e „láthatatlan” kiadásokra, amelyeket persze nagyon is és egyre jobban érzünk. Legkevésbé a borravalózást: ez nem jelent olyan anyagi terhet, mint például az esetenkénti — és igencsak korrupciós színezetű — csúszópénz. És — már bocsánat az igen tisztelt orvosi kartól — korrupciónak minősítem a hálából fizetett pénzeket is, amelyek átlagos összege a kórházban ápoltak esetében 1000 forint. S hogy mindezt miért? Netán azért, mert megrögzötten borravalózó, hála- és csúszópénzeket osztogató nép vagyunk? Nem. Azért is, mert a boltvezetők, az orvosok, az áruházi részlegvezetők és az ügyvédek, a fodrászok és a vendéglősök, a taxisok és a benzinkutasok manapság már nemcsak elvárják, de — tisztelet a kivételnek! — követelik is a külön fizetséget, az anyagi helyzetüket javító láthatatlan jövedelmeket. S valljuk be: okkal követelik. Legtöbbjük munkahelyi fizetségébe eleve bekalkulálják a borravalót, s ennek etikai megítéléséről most hadd ne elmélkedjek. Vannak e jelenségnek azonban messzebbre mutató következményei is. A borravalóval, a hálapénzekkel és a csúszópénzekkel oly mértékben növelhetők az érintett rétegek jövedelmei, hogy ez önmagában is devalválja a fő munkahelyen fizetett munkadíj értékét, jelentőségét. Ezt látván, tudván, azok is negatív konzekvenciák levonására kényszerülnek, akik egyébként nem, vagy csak alig tevékenykednek a szocialista szektoron kívül. Mindez pedig a fegyelmezetlenség — és a hatékonyság — romlásához vezet, végső soron tehát a termékek előállítási költségeinek növekedéséhez és szükségképpen az áremeléshez. Végtére is a növekvő költségeket valahogy be kell hozni, be kell vasalni a vásárlón. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a háztartások nagy részében nincs anyagi fedezet az állandósult borravalózásra, a szokásjog szerint kijáró hála- és csúszópénzek fizetésére. Következésképpen — s ezt felismerve — a második, illetve az árnyékgazdaságban tevékenykedők kínálatukat szolgáltatási ajánlataikat egyre inkább a magasabb jövedelmű rétegekhez igazítják; egyre inkább megfeledkeznek a szolidabb vásárlói, fogyasztói igényekről, s ugyancsak megfeledkeznek az olcsóbb termékekről, szolgáltatási formákról. Lehet tehát töprengeni: fizetjük-e továbbra is e' „láthatatlan" kiadásainkat, s ha igen, akkor utána gondolunk-e, hogy önként vállalt fizetési kötelezettségünk — fizetési szokásunk? — ugyan mennyiben befolyásolja a mindenkori és a tényleges árszínvonalat? „ V. Cs. A kedvezőtlen folyamatok megfordítására Hogy mennyire alkalmazkodóképes ma egy vállalat az adott közgazdasági környezethez, az sok mindentől függ. Annak szervezettségétől, műszaki fejlettségétől, a vezetés újra irányuló törekvéseitől. a dolgozók szorgalmától, tenniakarásától. A vállalatok tehát nélkülözhetetlen szerepet töltenek _be ,a népgazdaságban. Ez tűnt ki nemrég a Miskolcon rendezett XXV. közgazdász vándorgyűlésen is. Többen megfogalmazták, hogy a vállalatok a gazdaság főszereplői és teljesítményük határozza meg a népgazdaság eredményeit. Kétségtelen, az elmúlt másfél év produkciói elmaradtak a várakozásoktól gazdaságunkban, ennek ellenére nincs mód az éves és a középtávú VII. ötéves terv céljainak megváltoztatására. Pál Lénárd akadémikus, az MSZMP Központi Bizottságának titkára éppen azt hangsúlyozta, hogy napjainkban és a következő években meg kell találnunk azokat az eszközöket és módszereket, amelyek segítségével a jelenlegi kedvezőtlen folyamatok megfordíthatok. Melyek legfontosabb feladataink? Mindenekelőtt a külgazdasági egyensúly biztosítása, a gazdaságos termelés dinamizálása, az elsődlegességek érvényessége. amelyek mind megvalósíthatók. A dinamizáláshoz azonban szükség van arra is, hogy komolyan vegyük az 1968- ban meghirdetett gazdaság- irányítási rendszer reformjának 1984-ben elhatározott továbbfejlesztését. Elvonások, kényszerhelyzetben Igaz, ma a közgazdasági szabályozók nagy központi elvonásokat közvetítenek, amelyek kényszerhelyzet elé állítják a vállalatokat. Ez ismert dolog! Amennyiben a népgazdaság helyzete javul és erre irányul a középtávú terv — bizonyosan változik a helyzet ebben is. Szó esett arról, hogy ma a hitelfelvétel, az anyagbeszerzés, az import és a beruházás lehetőségei behatároltak. A vállalati mozgástér tehát igen szűk. Így érthető, hogy a hosszú távú elképzelések gyakran túlélési elemekkel keverednek a vállalati stratégiában. Azt is megfogalmazták, hogy amikor a népgazdaság nehéz helyzetben van, a termelőegységek jobban szeretik, ha az állam vigyáz rájuk. Nem igazán örülnek azoknak a kísérleteknek, amelyeknek kiteszik őket, főleg a piac nyomásának. Ugyanakkor növelni is kellene a vállalatok önállóságát ahhoz, hogy a kedvezőtlen feltételekhez jobban alkalmazkodjanak. A jól gazdálkodóké, az alkalmazkodóké A VII. ötéves terv fontos célkitűzése, hogy minden eddiginél jobban elősegítse az emberi képességekben rejlő tartalékok eredményes fel. tárását. Különösen a vállalkozói kulltúra és általában a kultúra fejlesztését, a problémák megoldására és nem elhárítására való készség, a kockázat, a felelősségvállalás szerepének fokozását. Ezek ugyanis nagy szerepet játszhatnak a következő évek feladatainak megoldásában. Fontos, hogy valóban vállalkozói elemekkel gazdagítsuk a vállalatvezetői maga. tartást. Elsősorban az innovációs készség erősítésében, az erőfeszítésekbe vetett hittel, a munka és a termékek minőségének javításával. Nem kevésbé az összefüggésekben való gondolkodással, a piacihoz, a szabályozókhoz, a fizikai feltételekhez, a dolgozókhoz való alkalmazkodással érhető el. Nincsenek könnyű helyzetben jelenleg a vállalatok, hiszen a kedvezőtlen nemzetközi feltételek, a szelektív fejlesztés késése, az árrendszerből adódó gondok miatt lassú a kibontakozásuk! A cél pedig egyértelmű, hosszabb távon, tehát a következő években is a vállala. toké marad és kell is, hogy maradjon a gazdaságon belüli főszerep. Persze, a jól gazdálkodó, a közgazdasági környezethez alkalmazkodó termelőegységeké, akik képesek a megújulásra, a nyereség elérésére. Az árutermelő. a piaci igényekhez igazodó gazdaság viszont csak akkor működhet eredményesen. ha természetessé válik a hatékony foglalkoztatás, tehát a felesleges munkaerő átcsoportosítása és a veszteséges vállalatok, szövetkezetek felszámolása. Ez az előrelépés alapja. v Mentusz Károly Kutatófúrás — 3 ezer méterre Éjjel-nappal — három műszakban — dolgoznak a Kőolaj- és Földgázbányászati Vállalat Celldömölk Észak-Nyugat I. számú fúrásán a nagykanizsai szakemberek. A kutatófúrás célja új szénhidrogénmező feltárása. A 3 ezer méter mélyre tervezett fúrásnak már több mint a felénél tartanak (MTl-fotó: Czika László) Vendégmarasztaló Vajon az asztalra került csizma esetéhez hasonló-e, hogy a Hortobágyi Fogadó falait ezekben a hetekben festmények, grafikák és művészi fotók ékesítik? Nos, igaz, hogy a csikósokat, a pásztorokat, a gépkezelőket és más pusztai embereket eredendően nem a kultúrszomj hozza be ezen létesítménybe dologidő után. Jó ideje mégsem — hortobágyi kifejezéssel élve — tájidegen a képzőművészet itteni jelenléte. A fogadó ugyanis immár ötödik alkalommal volt házigazdája a téli hortobágyi alkotótábornak, amelynek produktumaiból nyaranta aztán nemcsak helyben, hanem megyeszerte is összejön egy- egy tárlatra való anyag. Vendéglátás a kultúrában — kultúra a vendéglátásban: tömöríthetnők a hasonló kezdeményezések lényegét. A hortobágyi alkotótáborokat a hetvenes évek közepén útjára indító Hajdú-Bihar Megyei Vendéglátó Vállalat vezetői is abból indultak ki, hogy a két tevékenység nincs is olyan távol egymástól. A kettő egyazon fedél alá hozhatósága iránt táplált hitüket még az éttermi árak későbbi drasztikus emelkedése sem rendítette meg; eszük ágában sem volt kihúzni e művelődéspolitikai tételt a költségvetésből azzal, hogy az nem közvetlenül bevétel- növelő tényező. Inkább ráfizettek? — kérdezhetne közbe bárki. S jogosan tenné. Az ilyen öszszegek előteremtését nem volna illdomos egy alapvetően más hivatású, ráadásul erőteljesen nyereségérdekeit “cégtől elvárni. Csakhogy nem is kell, ugyanis nem fizetnek rá. Arra, hogy megvan a tisztes haszon, mi sem jobb bizonyság, mint az, hogy bár a fogadó néhány esztendeje szerződéses üzlet: vezetője továbbra is készséggel vállalta a téli pusztát megörökítő harminc hivatásos, illetve amatőr művész „háziasszonyának” szerepét. A titok nyitja egyszerűbb, mint gondolnánk. A művészek alkotásai ugyanis vevőre találnak, s a képek ára fedezi a táborozás fogadóbeli szállásdíját és egyéb költségeit. Az értékesítés egyik fóruma éppen az említett nyári tárlat, de vevő például a vendéglátó vállalat — amely eddig csak a debreceni Aranybikát 300 képpel szépítette — és a Hortobágyi Állami Gazdaság is. A hírverésben, illetve a művészeknek a téli puszta vendégmarasztaló talaján látványközeibe való eljuttatásában ugyancsak ez a két cég segít. Látható tehát: jó ötletek és megfelelő készség esetén még az egyéni, a csoportérdekeltség, illetve a kultúra is összeegyeztethető. Hátha a pusztai tárlat sem marad pusztába kiáltott példa ... R. T. J.
