Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-09 / 187. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 9., szombat 9 Állj meg, pillanat Mint rakéta, úgy száll, könyörtelen, nem vár, hogy szemem káprázik, állj meg hát, idő! Dalát küldöm szívből a darumadárnak, meg a csalogánynak, állj meg, röpülő! Vagy te állj meg, röldünk, ne forogj oly gyorsan, ne hozd azonnyomban mindenre a fényt! Ha csak egy órára, tört pillanatára, életünk megéld. Nézd csak: muszlinkönnyő örömtől lángolnak a hegyek, lobognak. Nap olvasztja a havat. Játszó patakocskák a magukét mondják, leviszik a völgybe csörgedező hangjukat. Holnap pitymallatra virradunk új napra, s az tdőszámláló azúrkékbe száll. En ifjú hajnalom, esthajnalcsillagom, ne szaladj, ne siess, csak egy percre várj! Az Ukrán Történelmi Múzeum népművészeti anyagából i drága az élet... lángnyelvként repült, suhant a gaz fölött, amely szinte lángra kapott tőle. A nyúl csak későn vette észre, de nem annyira, hogy félre ne ugorhatott volna hatalmas erővel, ami már a ró­ka fogai közül tépte ki őt. A róka meghökkent, és ez elég1 volt ahhoz, hogy a nyúl biztonságos távolságra kerülhes­sen tőle. Gyorsan futott, hátsó lábai olyan sebességgel kergették a mellsőket, hogy egyszer-kétszer föl is buk­fencezett, ám rögtön felugrott, feketén a nedves földtől, és még szilajabban vágtatott előre. A róka folytatta az üldözést, s mindinkább felébredt benne a ragadozó, meg a vágy, hogy kergesse és utölérje, gyötörte a zsákmány olthatatlan szomjúsága, hogy győzzön az üldözőnek és ül­dözöttnek ebben az örök versenyfutásában; hanem ra­vasz róka volt, tudta, hogy tapasztalt és erős nyúlra akadt, tudta, hogy cselhez kell folyamodnia, különben semmire sem jut. A nyúl pedig ezalatt elrejtőzött a halmok mö­gött, de nem hagyta abba a futást, összezavarta a nyo­mokat, és a magányos napraforgókórók, krumplidombok között újra érezte a múltkori örömet, hogy futott és meg­ugrott; az élet örömét, az édes gyönyört, hogy érzi lába alatt a földet, és hogy körülcirógatja a levegő. Élete már nem tűnt olyan fölöslegesnek és nyomasztónak, ez a me­nekülés felébresztette benne a merészséget, a méltóságát, és azt gondolta, hogy ha az egész világ kergetné is vala­mennyi szörnyűségével együtt, akkor sem érné utol, ak­kor is el tudna futni, vagyis győzni, mert más győzelmek nem rendeltettek neki. Végre havazni kezdett. Nappal kezdődött, s a nyúl ér­deklődéssel figyelte, hogy hullnak, szállingóznak a fehér hópelyhek. hogy ereszkednek le a bundájára, a gidres- gödrös céklaföldekre, a barázdákra, hogy borítja be a tá­jat a fehér takaró, hogy újul meg és lesz ünnepélyesen könnyed a föld, s mint szűnik meg fokozatosan a távol­ságérzés. Fülei remegtek, hegyes bajusza izgatottan mere- dezett, mintha veszélyt érezne, pedig csak őrült. A hó éj­jel is esett, és a nyúl annak örült, hogy most már nem lehet olyan könnyen észrevenni, ugrándozott egy kicsit a mezőn, aztán pedig a faluba indult. Ott nesztelenül el­surrant egy fűzfa alatt, beugrott a kolhoz veteményesébe, rágcsált egy kis káposztát, majd egy régi kertben találta magát. Jóllakott meggyfakéreggel, azután a szomszéd ud­varban almafacsemeték kérgéből lakmározott, ugrabug­rált még egy darabig, mintha meg akart volna győződni teljes szabadságáról és büntethetetlenségéről, és még vi- lágosodás előtt visszaindult a mezőre. Kényelmes tempóban szaladt, jóllakottan és elégedetten, hogy rendes ennivalóhoz jutott, hogy esik a hó, és bete­meti a nyomait, hogy nem is olyan rossz ezen a földön élni, ha az isten teremtménye okos fejet visel a nyakán, és erősek a lábai. Még dúdolni is megpróbált, de a cinegék, akik értették a nyúl dalait, még aludtak, és ezért senki sem tudta meg, miről dudorászott akkor. Lehet, hogy ar­ról, hogy bátor és vidám? Vagy arról, hogy ő nem fél se a rókától, se a farkastól, még ha falkába gyűlnek is? Vagy arról, hogy... De ne találgassunk, már csak azért se. mert a nyúl sohasem fogja igazolni feltevéseinket. i De bármennyire jól ment is nyúlunk sora, a sors új találkozást készített elő a rókával. A hideg és a fagy mi­att a róka mind erősebben érezte az éhséget, és ezért egy­re gyakrabban jutott eszébe a fürge nyúl, amelyik oly könnyen elillant az orra elől. Még álmodott is róla éj­szakánként, és vágyakozva nyalogatta a száját. Azóta rá­akadt már néhány apróbb nyúlra. jóízűen meg is ette ezt a semmiséget, de valójában arra várt, mikor csípheti el végre azt a szemtelent. Ohó, legközelebb már nem sza- lasztja el, hajszolni fogja ravaszkodva és kitartóan, le­számol vele pimaszságáért. Aztán újból találkoztak. A róka rögtön megismerte a tapsifülest, az is őt. Futottak a fehérbe borult mezőn át a nap sugaraitól csillogó havon. A hó egyre-másra be­szakadt a nehéz róka alatt, a nyúl azonban egyenletes sebességgel futott előre. Ám, amikor hirtelen ugrásokkal próbálkozott, a hó alatta is beszakadt. Azonkívül az utób­bi időben keveset evett, minthogy mindent befújt a hó, jégkéreg borította a fákat, s így legyengült. A róka, mi­kor felfogta, hogy a nyúl már nem az, aki régen volt, összeszedte minden erejét és türelmét, s a távolság ál­landósult közöttük. Beugrottak a szakadékba, felkapasz­kodtak a partra, de rövid futás után mindketten lassí­tottak, s hirtelen elfelejtkeztek egymásról: mintha a nyúl sem gondolt volna a menekülésre, s a róka se akar­ta volna utolérni. Egy embergyűrű vonta el figyelmüket, amely feltartóztathatatlanul közeledett feléjük. A gyűrűben még két nyúl riadozott. A hajtásban részt vevő vadászok egyre szűkítették a kört. Annyira lekötötte őket a bokrokból előzavart két nyúl, hogy először senki sem vette észre se az üldözöttet, se az üldözőt. Amikor pedig észrevették, nem hittek a szemüknek. Még hajnalban huszonnyolc vadász jött a városból a helyiérdekűn, egész reggel mind a huszon­nyolcán eredménytelenül mászkáltak árkon-bokron ke­resztül, s már bármilyen zsákmánnyal beérték volna, de egész idő alatt nem volt szerencséjük, varjún kívül sem­mi sem akadt útjukba. S ez így volt egészen az utolsó óráig, míg ki nem hajtották a szakadékból ezt a két nyu- lat, amelyeket most ádáz figyelemmel vettek körül, azok meg egyre reménytelenebbül keringtek a halálos gyűrű­ben. Ám, amint a puskások figyelme megoszlott — meg­pillantották a nyulat üldöző rókát —, szétnyílt a gyűrű, a vadászok pedig lépéseiket szaporázva előre indultak, mire a nyulak úgy elillantak a szakadék felé, hogy észre sem vették őket, egyetles lövés sem dördült el utánuk. Az üldözött és az üldöző most egyaránt benne volt a gyűrűben. Ez olyan váratlanul érte őket, hogy először semmit sem értettek belőle, ám amikor felfogták, sebesen nekiiramodtak, a gyűrű azonban egyre szorosabbra záró­dott körülöttük, és egyre jobban érezték a halál lehele­tét. A vadászok hirtelen meglódultak, mintha féltek vol­na, hogy elszalasztják a zsákmányt, és rendetlen lövöldö­zés kezdődött. A róka azonnal a földre zuhant, nem is mozdult többé. A nyúl eszét vesztve még megtett egy fél­kört, aztán ugrás közben a levegőben összerándult a tes­te, és sebességét vesztve a hóra hanyatlott. Mikor oda­futottak hozzá, látták, hogy feje körül a vér virága pi- roslik. Ideje volt hazamenni, és a vadászok, miután felszedték a rókát meg a nyulat, lármás zsivajjal elindultak az út felé. Mind arról vitáztak, ki találta el a rókát, és ki a nyulat, és mert nem tudtak közös nevezőre jutni, egyre hangosabban vitatkoztak. Egyesek azt mondták, hogy a rókát egy hosszú lábú villamosvezető puffantotta le, aki­nek szánalmasan vékony, lógó bajusza volt, mások pedig, hogy az angoltanár, egy kissé testes férfi, akiről csak any- nyit tudtak, hogy elhagyta a felesége, a harmadik, a ne­gyedik, az ötödik mind azt bizonygatta, hogy a róka az ő zsákmánya, vagyis a harmadiké, negyediké, ötödiké. Arról, hogy a nyulat ki találta el, nem beszéltek. Vala­hogy mindnyájan sajnálták a szürke tapsifülest, hogy a róka elől menekülve belefutott az ő lövéseikbe, és hogy mikor megrándult a levegőben, úgy jajdult fel, szinte úgy sírt fel, mint egy gyermek. A vadászok már kiértek az útra, amikor a férfi, aki a nyulat vitte, hirtelen kővé demedt: a hosszú fülű kisza­kította magát a kezéből, az útra esett, de tüstént talpra ugrott, és még mielőtt bárki magához tért volna, már hó­felhőt kavarva maga körül, vágtatott a mezőn át. Hety­kén futott, mintha mi sem történt volna. A vadászok meg­zavarodtak, valaki fölemelte a puskáját, hogy rálő, de teljesen reménytelen volt. Valaki utána kiáltott, zsivajog- ni kezdtek, volt, aki nevetett — és hirtelen mind haho- tázni kezdtek. Megnyugodtak, eltűnt az imént elkövetett bűn tudata. — Ujjujjuj — szállt utána. — Nyomás! — Sót hintünk a farkadra! Vigyázz! — Tűnj a szemünk elől! F riss, boldog hangok repültek a levegőben, nevetés szikrázott, magasan, derűsen csengett, a fagy csi­korgóit, a levegő könnyű volt, és a vadászok alig győzték mesélni egymásnak, hogyan szabadult ki a nyúl, hogyan iramodott el, a legélénkebben pedig az beszélt, akinek a kezéből megszökött. Nézzétek, milyen okos, mi­lyen ravasz, az ilyet nem lehet egykönnyen megölni, át­ver mindenkit, akit csak akar, nemhogy a rókát, de még minket, vadászokat is! És örültek a jelennek, és valóban boldogok voltak, hogy a nyúl ki tudott szabadulni, hogy ki tudja mennyit fog még futkározni ezeken a mezőkön, ahol minden buckát ismer, hogy hosszú ideig fogja élvezni a hetyke futkosást ezen a fehér nagyvilágon, s hogy még sokáig fogja szeret­ni ezt a szörnyű és mégis olyan drága életet... Ukránból fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom