Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-04 / 182. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 4., hétfő Lope de Vega nyert Egy héttel ezelőtt — va­sárnap este — csodálhat­tuk meg ismét Lope de Ve­ga örökzöld vígjátékát, A kertész kutyáját. Ezt a da­rabot 1613-ban irta az a szerző, akinek termékenysé­gét méltán irigyelték kor­társai. 1500 színpadi játéka közül négyszáz maradt ránk, s ezek közül egyik miatt sem kell szégyenkeznie. Tehetségéhez elkötele­zettség, határozott mondan­dó, ritka igazságérzet és szakmai magabiztosság tár­sult. Tudta: mit miért csi­nál. Az emberség, az őszin­te érzések védelmében emelt szót a brutalitás, a rangkór­ság, a pénz és hatalomsó- várság ellen. Kora kérdéseire válaszolt, de sejtette azt, hogy a jö­vő is figyel rá, s az elkövet­kező századok közönsége is méltatja majd maradandó munkálkodását. Nem vélet­len, ugyanis jelenének fi­guráiban, konfliktusaiban felvillantotta a később, a máskor is megmutatkozó, az örök emberit. Hivatásának valamennyi fortélyát elsajátította. Az előbbiek mellett ez a magya­rázata annak, hogy nem­csak a lényeget, a mindig jellemzőt ragadja meg, eme­li ki, hanem az értékes gon­dolati anyagot bravúrosan is tolmácsolja. így lett az elmúlt napok tévés „sztárja”, hiszen mű­ve messze kimagaslott a né­pes versenytársi mezőnyből, s maga mögé utasította még a legrangosabb riválisokat is, ha ezt a kifejezést egy­általán használhatjuk e szi­tuáció jellemzésére. Hibátlanul szerkeszt, arányérzéke tökéletes, len­dületesen ivelteti a folyvást fordulatos cselekményt, fel­izzítja a valódi konfliktu­sokat, merészen ötvözi a humoros, illetve a tragikus elemeket. Ez az, amire előtte is, utána is igen kevesek vol­tak képesek, ez az, ami az utóbbi időben hiánycikk a képernyőről. Az Oppenhei­mer egyes mozzanatai von­tatottan bontakoztak ki, az angol sorozat írója — Peter Prince — túladagolta a tu­dományos elemeket, s nem egyszer megfeledkezett a párbeszédek biztosításáról. Csoda-e, ha a „reumás”, a lemerevedett kamera alkal­mazkodott ehhez a tempó­hoz? A Jób lázadása sok szem­pontból utánozhatatlan al­kotás, de hemzseg a feles­leges részektől, teljesen in­dokolatlan a vallási szertar­tások elnyúló taglalása. Utalhatnék a kínálat egyéb tételeire is. Vala­mennyiben sorjáztak az előbbi hibák. Egyedül a spanyol mes­ter nem vétett. Azt nyúj­totta, amit vártunk, remél­tünk tőle. Okított, kacagta­tott, jellemünket pallérozta, s esztétikai érzékünket csi­szolta. Érthető, hogy övé a pál­ma. Az a gyanúm, hogy nemcsak erre a hét napra. Pécsi István A „Nők a pult mögött” ürügyén... Gárdonyi Géza titkos naplójában olvastam: . az igazi műalkotást az kü­lönbözteti meg a talmitól, hogy elfelejteni nem lehet. . véremmé vált él bennem mindhalálig...” Továbbá: ........ minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelt a szívekben ..." Ezen gondolatok szellemé­ben nagyszerű író Jaroslav Dietl, kitűnő rendező Jaros­lav Dudek. mert a kettőjük közös munkálkodása nyomán megszületett’ „Kórház a vá­ros szélén" és a „Nők a pult mögött" című filmsorozatokat elfelejteni nem tudjuk, alak­jai élnek bennünk, s akko­ra rezgéseket keltettek szi­vünk tájékán, hogy nemegy­szer meg is könnyeztük. Becsülhető az a csehszlo­vák filmművészet, amely a bűnözési hullámot elősegítő szennyes krimiáradat helyett ilyen és ezekhez hasonló, pozitív társadalmi hatású, mélyen emberi, gondolat- ébresztő filmekkel rukkol elő, figyelembe véve a szó nemes értelmében vett szo­cialista kultúrával szemben támasztott igényeket, ame­lyektől idehaza kissé elka­nyarodtunk ... A marxista filmesztétika szerint is a film társadalmi hatása nagy, ebből kiindulva a televízió jóvoltából hatása hatványo­zott, mert nagy tömegekhez szólva, szórakoztatva nevel­ve tart elénk tükröt, mutat rá fonákságainkra; utat mu­tat. s ha élünk vele. haté­kony eszközévé válhat tár­sadalmi céljaink eléréséhez. Ezért tarthatjuk követen­dőnek csehszlovák baráta­ink példáját, akik vállalkoz­nak a Jaroslav Dietl-regé- nyek megfilmesítésére, me­lyek sugárzása alatt elnép­telenedtek az utcák, kiürül­tek a szórakozóhelyek, kép­ernyők előtt ült az ország, folytatásról folytatásra nőt­tek a szívekhez a film sok­színű palettájáról mindazok az emberi karakterek, akik­kel ha jól körülnézünk, sző­kébb környezetünkben is nap mint nap találkozha­tunk ... A véget ért filmsorozat reflektorfénnyel világítot­ta meg egy élelmiszeráruház nödolgozóinak életét izgal­mas, változatos cselekmény­szövéssel, gazdag lírai mo­tívumokkal. A filmnek első számú közvetlen pozitív ha­tása, hogy több figyelmet, megbecsülést tanúsítunk a mi élelmiszeráruházaink nő­dolgozói felé, keresve köz­tük a mi boldogságra vágyó Annánkat, Olenkánkat. az eszményi vezetőideál: Ka­ros magyar hasonmását, he­lyettesének Vilimeknek ha­zai alteregoját, mert az utób­bihoz hasonló pitiáner, te­kintélyét mindenáron meg­védeni igyekvő vezetői tí­pus bőven található környe­zetünkben is. megkeserítve a dolgozók életét. A jó film pozitív tulaj­donsága a gondolatébresz­tés. A „Nők a pult mögött" mindenekelőtt azt sugallta számunkra, hogy rosszul ér­telmezzük azt az emancipá­ciót, ha figyelmen kívül hagyva női, anyai voltukat, nemzetfenntartó küldetésü­ket. férfiakkal egyenértékű munkákkal terheljük őket. A film kimondatlanul is rávilágított a női dolgozók becsületes helytállására. Mi is tapasztalhatjuk, hogy az élet minden területén egyre nagyobb oroszlánrészt vál­lalnak a munkából, és tisz­tességes hozzáállásukkal sok esetben a férfiak fölé emel­kednek ... Becsüljük hát őket akár a pult, akár az íróasztal, a munkapad, vagy a katedra mögött, hogy érez­ve az elismerést, soha ne kopjon le szívderítő moso­lyuk arcukról. .. örültünk a sorozatnak, kár, hogy véget ért... Vár­juk a folytatást... Üdvösnek tartanánk, ha a magyar film­gyártás is megörvendeztetne bennünket ilyen széles körű érdeklődést kiváltó hazai sorozatokkal. .. Kriston Béla A hallgatás művésze Lengyel József Nagyon régen. Lengyel Jó­zsef művei megjelenésének időszámítása előtt történt, amikor Szigligeten, rend­szerint a huszonegyes szo­bában ütötte fel békés hadi­szállását. A közös étterem­be, ebédhez, vacsorához osont valósággal. Mindig a hátsó asztal utolsó székén foglalt helyet. Fordultak fe­léje gyakran szavakkal, kér­désekkel, ő tőmondatokban, inkább tőszavakban vála­szolt. Ha elkerülte őt a fi­gyelem, arcáról bárki leol­vashatta, így is jó. A leg­jobb így. Hallgathatok ked­vemre, tűnődve bámulhatom a függönyön áttörő fénye­ket, elmélkedhetek az em­beri furcsaságok, s a furcsa emberek számos változat­jelenségein. Akkoriban rob­bant — inkább kálváriát járt életének hírével, semmint kiemelkedő írói alkotásokkal — az irodalmi élet kellős közepébe. Amerre járt, zú­dult nyomába a kíváncsiság. Ki ez az ismeretlen? Mifé­le író? Akik ismerték őt jól, régen nem voltak az élők sorában, sokan mások a haza szűk határain túl él­tek. Mivégre jött? Azzal az egyetlen könyvével, hivatal­ból kinevezett írónak? Avagy kezdő, míves toliforgatónak? S ő járt és kelt a házban, a vén park kavicsos útja­in, olykor a társalgóban is felbukkant, ahová az írók esténként, vacsora után ösz- szegyűltek. És hallgatott. Akadt, ki olvasott az össze­zárt, keskeny ajkakról, a szem okos csillanásából, ezek voltak kevesebben. A több­séget nyugtalanította, vajon mi hallgatni valója van? Egy vacsora utáni estén, amikor ő a vén park feny­vesei, a cserszömörce-, s a tujabokrok' ösvényét tapos­ta, a társalgóban ismét fel­lobbant a találgatás kedve. Már régen senki nem várt választ, amikor Nemes Nagy Agnes így szólt: olyan ... kisképű ember. A jelenlévők felkapták a fejüket, ho­gyan? Először nem értették, később azonban valaki fel­kiáltott. — Milyen egyszerű az egész. Lengyel József va­lóban kisképű. Azaz a nagy­képű fogalmának szöges el­lentétpárja. Üj magyar szó született, ujjongani kezdtek. Hol van az értelmező szó­tár, hogy belevéssük. A kis­képű ember olyan, ki való­sággal rejtőzik mások elől. Szeretne láthatatlanná vál­ni, hogy senkit ne zavarjon. Kerüli a "feltűnést, olykor hiszi, sikerült. S ha felfede­zi, hogy mégsem, valóság­gal restelli magát. Ezért oson, surran és ' hallgat. Ebbéli igyekezete azonban mindun­talan lelepleződik. Az írók boldogan mosolyogtak akkor este, lám nem kell többé ta­lálgatnunk, Nemes Nagy Ágnes minden bizonytalan­ságot szétoszlatott Lengyel József körül. Kisképű em­ber. A hallgató író ritkaság- számba megy, Lengyel Jó­zsef azonban nem volt-e minden vonatkozásban a legrendhagyóbb író? Akinek a hallgatása több volt, mint mások órákig me- sélése. Nem bolydította-e fel hallgatásával a ház szok­ványos rendjét? Akinek a halál éjszakákat töltött ágyá­ban, annak némasága a jég­hegyek víz alatti héthatodá­nak édestesitvére A kagy­ló szenvedésének gyöngy­szem ajándéka. Mit nép­szerűség, babérok, olcsó társasági sikerekben csil­logás? Mégis, milyen író, fagga- tóztak az újonnan jöttek. Megkésett író, feleltek rá talán ugyanazok. Fáradt öregember író. Senki, vagy talán néhányan sejtették, hogy éppen hallgatásával készül a roppant számvetés­re. Hátát nekifeszítette az eljövendő másfél évtized lát­hatatlan falának, bontogat­ja már megviselt képzeleté­nek szárnyait. Dolgozni, dol­gozni; szólni csakis akkor, ha elkerülhetetlen. Írásban kell beszélni, kristály met­szésű szavakkal, hogy könyvoldalak százainak ér­telmét tömörítse olykor — egyetlenbe. Vajon ki tudta akkor, hogy kopott hátizsák­poggyászában a század leg­súlyosabb mondandóját ci­pelte, szibériai falvakon, út- talan utakon, át az Ural hegyláncain, Európán ke- resztül-kasul. Hogy rég ha­lottnak hitt Odüsszeusz ér­kezett haza, s most készül útjának tanúságtételére. El­rettentő figyelmeztetőnek szánja, hogy ami vele meg­esett, soha ne ismétlődjék. Hogy a zsarnokság — töké­letesen mindegy, milyen kön­tösben álcázza magát — zsarnokság marad mindörök­re. Mégis, mit írt? Visegrá­di utca? Ezerszer lerágott csont. — Maga olvasta? — kérdezte egyszer. — Régen — feleltem kitérően. S mert megérezte hangomon a felszínességet, arcomba fúr­ta okos szeme tűhegyét. — Nos, olvassa, figyelmesen. Nem nagy írás, de nincsen más e tárgyban. Ha volna, nem biztos, hogy elvinné a pálmát... Barátságunkat én kovácsol­tam, eleinte akarata ellené­re. Ismeretlenül, s hívatlan állítottam be hozzá, ké­sőbb kiderült, a legrosszabb­kor, dolgozott éppen. Már ajtónyitáskor arcul legyin­tett hangjával:— Mit akar? Miért jött? — Ha lakozik bennem hamis önérzetből egy szikra, sértődve sarkon fordulok, s távozom. — Sze­retnék beszélni magával. — Miről akarna? — Olvastam a könyveit, írásait, arról. — Ma rosszkor jött, jöjjön mondjuk... — Már ne­gyedszer álltam ajtaja előtt, tovább nem jutottam, ami­kor így szólt. — Most akad fél órám, jöjjön be. Nem több, fél órám. — Beszél­getésünk délutántól késő estébe nyúlott. Ekkor let­tünk barátok, s tartott ki­mondatlan tiszteletem iránta, s az ő szavakba soha nem fogalmazott rokonszenve — egészen élete végéig. Vodkásüveget vett elő, kí­nált és hallgatott. Még nem győztem le a lámpaláz iszo­nyát, nem rágtam át ma­gam csöndjének kásahegyén. Jóval később magamról kezdtem fecsegni. Arcomba, bőröm alá fúrt kíváncsisá­gával, a koponyámba is be­lenézett. Megzavarodtam, de folytatni kényszerültem, ezt parancsolta éles figyelme. — Szegények voltunk... — haj­togattam. Rokonszenvét akartam kicsikarni, s törpe mivoltom egyre fészkelődött az óriás mellett. Fecsegtem össze-vissza mindenről, lé­nyegében ugyanazt. — Mi nagyon szegények voltunk. .. — Fejét kissé oldalra bil­lentette, mígnem megsokall- hatta, mert villámként ha­sította félbe szavaimat. A hangja olyan volt fülem­nek, akár a mennydörgés. — Akkor mi lett volna, ha a maga papája.. . Gazdag, mit gondol, mi lett volna? — Elnémultam azonnal, bez­zeg neki eszébe sem jutott. Minden szava mint a guru­ló mennykő, sistergett. — Jómódú polgárasszony, aki nyelveket beszél, balatoni villájában teniszpartikat ad, művészettörténetet tanít az egyetemen. Sok minden le­hetett volna magából, ha gazdag a papája, egy azon­ban biztosan nem. Itt most nem ülne mellettem, be sem engedtem volna. Mert ne­künk semmiféle közös dol­gunk, beszélnivalónk nem volna... ért engem? S amikor többszöri buzdí­tásra, pironkodva állítottam be hozzá kéziratommal, s ajtaja becsukódott mögöt­tem. úgy éreztem, most az­tán vége mindennek. Hall­gatásával fogja kivégezni írói zsengéimet, annak min­den betűjét. Meglehet, bele­olvas, s haragjában a csa­lódástól tűzbe hajítja az egészet. Hetek múlva leve­let kaptam tőle, keressem fel. Remegett kezem-lábam fölfelé menet a lépcsőn. Hellyel kínált, ismét vod­kával. elfogadtam. így kony- nyebb lesz a halálos ítélet kivárása, véltem. A vodkás- üveg mellé helyezte kézira­tom kötegelt dombját. Mi­lyen örömmel vettem vol­na, ha a kezembe nyomja, s így szól: az ördögbe az egésszel. És hagyjon nekem békét a maga szamárságai­val. Ehelyett arcomba fúrta ismét tekintetének tűhegyét. — Olvasta maga Tersánszky Józsi Jenő valamelyik köny­vét? — Bólintottam, misem természetesebb. Azaz füllen­tettem, olyan nagy figyelem­mel azért mégsem. — Ol­vasta tehát? — Megerősítet­tem. — Tudja, hogy a leg­nagyobb, élő magyar író? — Iiiigen... — Ha olvasta volna, ilyesmit nem ír le — Idézet következő zsengé­imből. Meg az ájulás, ha nem szedem összes erőmet. Hogy kívántam, szórjon szit­kokat rám, átkozza a re­génynek nevezett betűten­gert, de ne hallgasson. So­kára szólalt meg. — Elol­vastam az egészet — hang­jában bocsánatkérés úszott az iménti heves kitörésért — Ügy a kétszázadik olda­lon kezd érdekes lenni. De ki hajlandó addig olvasni a semmit? — Blokkfüzet gyu- fásdoboz nagyságú lapjait vette maga elé. Azokon fél és negyed szavak, felkiáltó- és kérdőjelek, oldalszámok, vonalkák, kis hurkok. így ezt nem lehet leírni... Ki hallott ilyen felületes megfogalma­zásról? Ez meg kutyafüle., micsoda szamárság, hanyag munka... Modorosság. Ér­telmetlenség. És beszélt. Ta­lán egy órán át, talán egész napon át. Soha ilyen hosz- szan, részletezően nem hal­lottam szólni. S akkor amaz a hatodik papírlap, amely két gyufásdoboznyi. — Én így kezdeném, figyeljen.. — És olvasott, ő hogy kez­dené az én gyatra írásomat. — Semmi cicoma a szavak­kal, köntörfalazás. Rá a lé­nyegre, azonnal. Ügy írjon, ahogy gondolkozik... Itt van, vigye ezeket is. Lesz dolga, mire a szótengerből maga regényt formál, ha közben meg nem gondolja. Dolgozhat... öt gyufásdoboznyi cédu­lácskára irt feljegyzés, s egy kétszer akkora hatodik. Len­gyel József kiadatlan kézira­ta is lehetne. Sugallatukból, s abból a beszélgetésből, ne­kem egy regény megírására futotta. Most. augusztusban lenne 90 éves. Csongor Rózsa Tudósítás Önigazgatói ülésemről Az önigazgatósági ülésen felkértem magamat az el­nöklésre, aztán feszült fi­gyelemmel hallgattam be­számolómat és előterjeszté­semet. El kellett mondanom, hogy fenntartási, üzemeltetési és egyéb költségeim folyama­tosan emelkednek, ezzel szemben költségvetésem be­vételei stagnálnak, reálér­tékben pedig egyértelműen visszaeső tendenciát mu­tatnak. Számadatokkal, csek­kekkel és fizetési felszólí­tásokkal bizonygattam, hogy önüzemem krónikusan vesz­teséges, amely állapot meg­változtatására három meg­oldást vázoltam. Bevételeim növelését, kiadásaim csök­kentését, végső esetben pe­dig a szanálást. A bevételek növelése csak termékszerkezetem átalakí­tása útján lehetséges. A kü­lönböző szellemi termékek világom piacán egyre ked­vezőtlenebb cserearányokkal értékesíthetők. Termelésem minőségi javítása nem ve­zethet eredményre, mivel a nyomtatható irományokat sor-, vagy flekkdíjjal fize­tik, így a minőségi mutatók az árakban nem jelentkez­nek. Egyik javaslatom önüze­mem megmentésére az volt, hogy az eddigi két ülőgumó helyett négyet kell növesz­teni. A két új ülőgumó ál­lásba helyezésével bevétele­im megkétszerezhetök a ha­gyományos piaci viszonyok között, amikor is a jelenlé­tet és nem a teljesítményt fizetik meg. Ezt a javallatot szakszer­vezetem a szükséges ortho- péd műtétre hivatkozva azonnal megvétózta. Szak­szervezeti bizalmim a Vö­röskereszt titkára lett. Másik tervem kiadásaim komplex csökkentésére hi­vatkozott. A szesz alapú energiahordozók részarányá­nak csökkentésén túl az árukban mérgező hatású zöldségfélék és egyéb luxus­cikkek behozatalát kell kor­látoznom. Előnyben kell ré­szesítenem a BÁV, az. olcsó áruk boltja, a hatósági hús­bolt és egyéb baráti reláció­jú termékeket a Gála, az S- modell, a Boutique és egyéb importokkal szemben. Kül­földi utazási kedvemet (Bu­dapest, Szilvásvárad. Szent­endre) belföldi túrákra kell átterelnem, (például Séta a ház körül). Szociálpolitikám támogatási összegét csök­kentve be ‘kell vezetnem a GHAND! (mezítláb, szellő­sen) akciót, kiskorú leszár- mazottaim napközi otthonos ebédeltetése helyett a tejbe- grízátalányt, oktatási intéz­ménybe járás helyett pedig a „Fedezzük fel a kukákat!" nevű mélyhonismereti moz­galmat. Vöröskeresztes titkárom- hatásvadász tiltakozása nyo­mán ezt a megoldást is el kellett vetnem, pedig leg­jobb ötletemet, a drasztikus családlétszám-csökkentésről még el sem mondtam. Vö­röskeresztes titkárom — ér­demei elismerése mellett — az Egyetértő Bizottság elnö­ke lett. Rövid vita után javasla­tot tettem a szanálási eljá­rás megindítására, önigaz­gatóságom nevében felkér­tem az OTP-t, a Nemzeti Bankot és a KST-t. Eddig érdembeli választ csak egy vándorbazárostól kaptam, aki néhány hónapos mun­kaerő-igénybevétel ellené­ben vállalná csődtömegem megszüntetését. DÚSA LAJOS Lengyel József portréja (Foto MTI1— KS reprodok­ció)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom