Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-26 / 200. szám

4.NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 26., kedd

A színház mindenkihez szél

Tolnay Klári a színházi évad végén egy remek színészi alakítással hívta fel magára a figyelmet a Madách Színház Maude és Harold című vígjátékában.

— Maude figurája siker volt, valóban. Nagyon is jól érzem magam ennek az idős hölgynek a bőrében — ismerte el Tolnay Klári egy csésze kávé mellett üldögélve, a Múzeum Kávéházban.

— Kicsit én vagyok ez a Maude, hiszen sok mindenben egyetértek vele. A természetszeretete, a nyílt szíve és az, hogy ráfigyel a világra, a csillagokra. A darab szerzője, Colin Higgins, ausztrál származású, nemigen ismerik Európában, de sokat járhatott keleten és meríthetett a buddhizmus filozófiájából.

— Mit tapasztalt, milyen volt a darab fogadtatása?

— Nagy meglepetésemre és igaz örömömre, főleg a fiatalok élvezik rendkívüli módon ezt a komédiát. Előadás után bejönnek az öltözőmbe és szavaikból kiderül, hogy olyan részleteket fedeznek fel a darabban, amelyekre az élettől különben nem kapnak választ. Ez az öreg, tündér-varázsló hölgy, miközben megtanít élni egy fiatalembert, a nézők szemét is kinyitja.

— Véleménye szerint mi van mind e mögött?

— Az életmódunk! Baj van a világgal. Az ón gyermekkoromban még összeültünk a petrólámpa körül, miközben

Beszélgetés Tolnay Klárival

apánk a Toldit olvasta fennhangon. és anyánk pedig halálra izgulta magát. Egyszóval, nem krimiket néztünk. Volt egy zongoránk is, együtt zenélt a család. Amolyan kamarazenélés volt. Tartalmas, gazdag, szép gyermekkorom volt. Sokszor mondták is nekem, nem véletlenül: „Maga olyan harmonikus”. Igaz, mert ilyen életben volt részem.

— Mit gondol, korunk gyermekeinek is elkelnének az ilyesfajta élmények?

— Nos, volt egy kollégám, nem mondom meg a nevét, aki elejétől végig betanulta a János vitézt. Azt hitte, hogy majd hívják sorra az iskolákba, hogy elszavalja. Tévedett. Azóta abba is hagyta a kísérletezést. Azt mondta, nem kell már a gyerekeknek az ilyesmi. Unatkoztak. Igen, mert nincs meg mindehhez a kellő alapozás. Így aztán, nem is érdekelhette őket Petőfi csodálatos elbeszélő költeménye. Mindezért a szülők is felelősek. Én azt mondom, hogy nem feltétlenül muszáj kinyitni estéről estére a televíziót, amely sajnos hozzá tartozik hajszolt életünkhöz.

— Miért. Tolnay Klári egyáltalán nem néz televíziót?

— Én csak délután nézem a tévét, a tudományos vagy a természeti filmeket. Sajnos a fiatalok éppen ebben az időszakban kapcsolják be legkevésbé a készüléket.

Tolnay Klári az Alkonyi dal című Noel Coward- színműben

(MTI-fotó — Ks)

— Ügy érzem, önt érdekli a fiatalok sorsa, gondja.

— Igen, mert sok minden hiányzik az életükből, ami az én nemzedékemnek annak idején megvolt. Nem olyan régen, megszólított egy tizenhét éves kislány. Előző, leg Tolnay Klári-filmeket látót és azt kérdezte tőlem: „tényleg ilyen szép volt régen a szerelem?”. Elmeséltem neki az én ifjúságom tapasztalatait, az udvarlást, a virágot, a leánykérést... Akkora szemekkel nézett rám! „De szép lehetett” — sóhajtozott. Mi következik mindebből? Az, hogy a fiatalok segítség után keresgélnek.

— Beszéljünk egy kicsit az ön napjairól is. Mivel tölti az idejét, ha van?

— Rengeteget sétálok, üldögélek vagy éppen kirakok

Tolnay Klári Colin Higgins Maude és Harold című színmű vében. Gyabronka Józseffel

egy pasziánszt. Olykor fordítok a hindu filozófiából, de csak úgy magamnak, és azt olvasgatom. Szellemi vagy testi munkát nem végzek. Valamiféle elfoglaltságra szükségem van. A háztartásomat is magam vezetem: főzök. mosok, takarítok. Most éppen benne vagyok nyakig a lakás átalakításának munkálataiban. Napok óta vakargatom a festéket a bútorokról, ma 300 könyvet raktam fel a polcra, csinos izomlázam van.

— Lehet bölcsen élni?

— Lehet. Olykor gondolkodni kell dolgainkon. Időnként le kell ülni, mintha két ember lennék, és őszintén elbeszélgetni magunRról. Vagy vegyünk elő egy jó könyvet, néhány oldal olvasás után szebb lesz az élet, elfelejtjük bajainkat. Engem ez tud megnyugtatni. A bölcsesség persze, az öregkorral érkezett el.

— Az ember sok mindennel foglalkozhat, de a színész mindenekelőtt színész kell, hogy legyen.

— Én csak úgy vagyok színésznő, hogy a rám osztott szereppel igyekszem hatni az emberekre. A színház többnyire túl komolyan veszi önmagát. Nekem az a véleményem, hogy a színháznak mindenkihez kell szólnia, a legkülönbözőbb rétegekhez, s főleg azokhoz, akik nyitott szívvel élnek. És ebben határozható meg a színész feladata is. Szólnia kell az emberekhez a színpadról, hogy azok, akik várnak valamit, kapjanak is.

— Nem gondolt még arra, hogy megírja élete, pályája történetét?

— Régóta kacérkodom a gondolattal, de bennem mindig hosszú ideig érlelődnek a dolgok.

Sz. B.

Ernst Reel:

Technikai felkészülés

Régi barátom. Komorra, a színművészeti főiskolán tanít. Nagyon komolyan veszi a hivatását. Amikor elragadja a munka láza, mindenről elfeledkezik a világon, és késő éjszakáig „abriktolja” növendékeit.

A minap, úgy kilenc körül, beugrottam hozzá a főiskolára, hogy meghívjam egy korsó sörre. Mint általában. most is a kis próbaszínpadon találtam, ahol kétségbeesetten gesztikulált, mintha csak a láthatatlan nézőket hívta volna tanúnak, és verejtékben úszva, azzal kínlódott, hogy egy tucat hímnemű ifjú tehetséget megtanítson arra, miként kell viselkedni a tragikus helyzetekben.

— Jól nézd meg ezeket a fiúkat! — súgta a fülembe. — Tudod, ez a legtehetségtelenebb gárda, amivel valaha is dolgom akadt.

Így is volt. A tagbaszakadt fiatalemberek. akik közül bármelyik a kőművesszakmában is remekül elboldogulhatott volna, leírhatatlan szenvedést és emberfeletti fájdalmat próbáltak ábrázolni az úgynevezett esettanulmányokban. Szerencsétlenül huppantak a földre, mintha villám sújtotta volna őket, természetellenesen vonag- lottak a poros színpadon, epilepsziás görcsökben fet- rengtek, és végül olyan ügyetlenül haldokoltak, hogy rossz volt nézni.

— Nem, nem, nem! —kiabált Komorra. — Ez így nem lesz jó, ez így durva kihívás a nézőnek! A néző nem buta, csak szkeptikus. Győzzétek meg! Több görcsöt, élethűbb vonaglást.

Szenvedjetek, az ördög vi. gye el! Kíváncsi lennék, el tudjátok-e egyáltalán képzelni azt a tragikus szituációt, amit el kell játszanotok? A kegyetlen, álnok ellenség rettenetes sebeket ejt rajtatok az embertelen párviadalban. Ti vérző fejjel fe. küsztök. Ahhoz még túl fiatalok vagytok, hogy egyből meghaljatok, ám a vég közel... Kezében a kaszával, közeledik az iszonyú halál.

A fiatalemberek lehorgasz- tott fejjel álltak. Nem is gondolták, hogy ilyen nehéz a dicsőséghez vezető út. Komorra jelére újból nekifogtak a munkának. Arcukat keserves grimasz torzította el. lengették karjukat, mint egy haldokló hattyúcsapat, ide-oda dobálták kezüket és lábukat, mint a tragikus Laokoon-szoborcsoport figurái.

— Elég! — intette le őket Komorra. — A Szenvedés — fájdalom — halál jelenet lesz a házi feladat. Próbáljátok odahaza a tükör előtt.

— Gondolod, hogy lesz belőlük valami? — kérdeztem Komorrától, már a sörbárban ülve.

— A színházban természetesen nem — mondta. A pályán viszont... Ez ugyanis a Győzelem Sportklub labdarúgói számára szervezett, speciális tanfolyam.

(Zahemszky László fordítása)

Ismerjük-e magunkat?

A rádióban elhangzó jegyzetek írói tömör, lényegre mutató megfogalmazással, általában köznapi ügyeink közül válogatnak egy-egy fontosnak ítélt témát. Így tett Szathmári Gábor is csütörtökön, a reggeli órákban, amikor az önismeretről beszélt. Többször csak a közösségek, kollektívák ismérveit elemezzük elhanyagolván az egyén szerepét. Arról nem is beszélve, hogy keveset törődünk önmagunkkal, belső utaink elemzésével. Pedig nem új dologról van szó, hiszen a jegyzetíró bizonyította. hogy már időszámításunk előtt, egy kínai filozófus is nagy jelentőséget tulajdonított az önmegismerésnek. Szavai szerint:

Aki másokat ismer, okos,

Aki magát ismeri bölcs,

Aki másokat legyőz erős,

Aki önmagát legyőzi, hős.

A szavak jelentősége évezredek óta nem kopott, sőt napjainkban egyre nagyobb szerepet kaphat. Már gyermekkorban következetes munkával kell formálni az önvizsgálat készségének kialakítását, nem hagyatkozva csupán az iskolára. A családnak is tenni kell mindezért. Az önmagát ismerő gyermek vagy felnőtt beilleszkedése, alkalmazkodóképessége sokkal szélesebb skálán mozog, mint a csak kifelé tekintő, környezetét mellőző személyiség. Napjainkban egyre többször tesszük szóvá, hogy a gyermekeket aj- nározzuk, s a teljesítmény megkövetelése nélkül jutalmazunk. Óvakodunk próbára tenni tehervállalásukat, a fizikai erejüket, erkölcsi tartásukat. áldozatkészségüket, helyette a már közhellyé degradálódott címszó alatt, mindent megadunk nekik. Igen, de legtöbbször ez anyagi gondoskodást jelent, s a legfontosabb — szembesítés a képességgel — elmarad. A küzdelemből megszerezhető sok előny alig ismert. Nem adunk rá alkalmat, lehetőséget. Felnőttként is elkerülhető lenne a vargabetű. Az ember élete csak környezetével együtt lehet teljes, önismeretre mások megismerése által tehet szert. így kevesebb a lehetősége annak, hogy felületes információk alapján ítélkezik, alkot megalapozatlan véleményt. Elkerülhető a szélsőségekben való gondolkodás. Az, hogy nyugtalanító társadalmi-gazdasági jelenségeket tudomásul veszünk, sőt részesei vagyunk, máskor csak sötét felhőket, megoldatlan gondok rengetegét látjuk indokolatlanul. A reális önismeret segít elkerülni a tévutat.

Ismerkedjünk tehát önmagunkkal, biztosítékaként annak, hogy igazságos ítéletet mondunk mások felett.

Lövei Gyula

Közöttünk maradt

Élménydús találkozásaim egyik legemlékezetesebbje volt a méltán színészkirálynak titulált Márkus Lászlóval folytatott beszélgetés, az a gondolati párbaj, amelynek révén szellemi partnerévé fogadott. Így aztán olyan diskurzus részese lettem, amelynek minden mondata azóta is továbbmunkál bennem.

Rajongott Molnár Fér énéért, s kikelt — meglehetősen indulatos szavakkal — azok ellen — nem húzódozva a név szerinti felsorolástól sem —, akik még halála után sem képesek elviselni nagyságát, akik kimondatlanul is irigylik ritka tehetséggel ötvözött mesterségbeli tudását, utánozhatatlanul elegáns, könnyed, fordulatos cselekményszövését, dialógus- teremtési készségét, karakterformáló biztonságát.

Arra utalt, hogy a törpék, a szerény adottságúak, a könyöklők riadalma ez a lenyűgöző erejű óriástól.

Ostorozta könyvkiadásunkat — tegyük hozzá, joggal —, füstölögve amiatt, hogy jóformán semmit sem adott közre, jelentetett meg e kiváló színműíró gazdag munkásságából.

Egyetértettem vele, igenel- tem neki, s én is dohogtam, nehezményezve — többek között — azt, hogy a szaklexikonok, például a Világ- irodalmi Kisenciklopédia, meglehetősen visszafogottan foglalkozott vele, holott tanulhatna tőle minden mai és holnapi szerző.

ö azonban nem elégedett meg ennyivel. Nemcsak szenvedélyesen propagálta nézeteit, hanem a színpadon is népszerűsítette darabjait.

Fizikailag már nincs köztünk, de utánozhatatlan eredetisége bennünk él, s most is lebilincsel.

Ilyen ajándékkal lepett meg minket augusztus 18-án este az Egy, kettő, három rádióra átdolgozott változatában, ahol Norris on bankelnök bravúrosan megmintázott figuráját keltette életre, bebizonyítva azt, hogy Thá- lia legavatottabb papjai nemcsak értékek precíz tol- mácsolói, hanem továbbfejlesztői is.

Ebben a pergő játékban, a csak látszatra mosolyt fakasztó, ám valójában komoly töltésű, s magvas bölcsességet sugárzó munkában szerzőtárs — a kifejezés korántsem túlzás — lett, olyan művész, amilyenről a sztori gazdája álmodhatott. Kollégái nagyszerű teljesítményt nyújtottak, de az övé mesz- sze túlszárnyalta ezt a rangos szintet.

Figyelmeztetett valamennyiünket: tegyük félre előítéleteinket, mellőzzük szubjektivitásunkat, csodáljuk azt, ami arra méltó, mert csak ekként lehetünk értékesebb, tisztább, nemesebb lények.

Elbúcsúztunk tőle, botorság volt, mert a színház szerelmese velünk maradt, s érvel, győzköd, elkápráztat.

A hamisítatlan literatúra szolgálatában.

De kár, hogy ezt személyesen már nem köszönhetjük meg...

Pécsi István