Népújság, 1986. augusztus (37. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-16 / 193. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. augusztus 16., szombat 9» PARÁZS ISTVÁN: Reggel Megizzadt ablaküvegen kopognak új zajok Az óra kitteg-kattog unalmas polc ropog Ébrednek a könyvek szunnyadó birodalmak A percek tornyosuló hegyekként hozzám futnak A függöny virágmintás mosollyal földerül Édes gyümölcs a reggel felöltözik asztalhoz ül és kenyeret szel Semmi sem orok Értelmük vesztett szent szavak halott betűkké hullanak A rokka jár az orsó is pörög fogy a fonal semmi sem örök Lobogni Lobogni mint a fényt meglobbantja a szél mint a szó ha kimondják az ajkak Elérni egy arc tüzes havát az arcomon egy hang láncszemét újra megérteni Hol van nem értem csak a tengerfélelmet ezt a sós esőt Nem értem hol van meg mégsem született? Álmodom csak álmodom állok az éjfél utcasarkán Rajtam egy város lobog végig mint koszos lódenkabát ha fújja a szél Most Most középkor van és múzsákat égetnek a máglyán Most újkor van Bizalmatlanul követik a virágok kibuggyant nevetését Most legújabb kor van Lassan leszállunk a földre és rettegve futkosunk nem merünk ránézni megriadt tükreinkre Felhőket terelget Felhőket terelget a szél foszlik a gyolcskendős nyár hegynek szalad az ősz az erdő közepén megáll Csillagokat számolgatok befest a bíborvörös ég híd aránylik a víz fölött és morog rajta sok kerék Isa por Megérkeztem Vádaskodásaim a végtelenbe szálltak Sebesebben zubognak forró patakok Engedelmesebb szerelem vár elérhető Számban virágok himnusza s álmaim hideg kőasztalán fölöttem koccint a halál MARKÓ PÁL: Sorsom tengerén Csaknem naponta robbanások... Kivágott fák romba dőlt házak, felperzselt mezők. Az időkeselyű köröz fölöttem, rajtam akarja megülni torát. Udvarbelsőn érezni: holdba röpít a csend. Köhögés alvadata’ a vasárnap délutánban. Emlékeim tarisznyájában hordom az évek zárójelentéseit s fölbontani alig merem; s ha visszagondolok elfutott gyermekéveimre még visszafáj nagyapám kardvágta sebe. Arcom, meg-megrándul, kóválygok az utcán, mert mindig más keze-lába voltam és amikor szárnyalni akartam, mások leikéhez láncoltam magam . . . Most fájdalmamnak kínlobogása fehér gyolcsot rángat az égen, de belül már a holnapi nap felragyog és kigyúlt bennem egy hunyorgó csillag, a kiábrándulásom állomásait elhagyom. — Burkold be szívemet, fény röptess, mint hullám a hajót!, Szürke szél szisszen, lázas a tenger, vitorlám csapkod, s bennem a felvert indulat rágja-tépi a szót, mint a vak hernyó a selyemgubót. TORNAY MARI: időtlenül Október Dömörkapun Kálnoky Lászlónak az elmerült Duna láttam az őszt fenn a Kőhegy oldalában mély-kék garád mentén kökénybokor megett konok vénembert ki rozsdás ragyogásban botjával csapkodott rőt avart égetett tűnő füstje rádcsap érzed-e szíveden a tűzben elcikkanó kakukkfüveket verdes pilinkézik vesző pille rebben kormos selyemszállal hímezi az eget láttam az őszt lenn ült barna patak kövén hol pisla szemétől örvény borzong inai félszében egyenes utat csápol a rák gúzsban állong a csönd ott a túlpart mélyén s ahogy halkul végső vércsejaj elhal megdermednek iszapkötényes égerfák Január egy szentendrei temetőben lasszót vetnek koszorús indák az iszapos ösvény rádtapos a felnagyult folyó bekerít a tüzek kormán hideg csalán sistereg menekülj át a nyár enyves muslica-tetemén át tarkán roppanó csigahéjain hogy fuldokolnak a tegnap fény-füzei terítsd magadra vizes árnyékodat Harangvirágok járhattak erre havasesőben harangvirágok hatottaimon viaszrózsák hó-árnyék izzadó konzervdobozok szanaszét széttárt karú jég-mohás kőkeresztek ANGA MÁRIA: Este Látod közel jött az este, csókolja az éjszakát. Levetkőzött most a csend is, teste egész meztelen, kezem hogyha hozzáérne .. ? Elpattan egy hegedűhúr, szétesett a fegyelem. Most Takaród lecsúszott félig, meleg az éjszaka, csak a lábad fázik, meztelenül fut a lépés mozdulata. harangkongással villádon nézelődj ez itt egy augusztusi vasárnap ez itt egy halálraítélt nyárfalevél tapintatos vergődése ne fordulj meg mert elfordulnak a hegyek megvakít a héttornyú város réztükör-villogása ha veszteg maradsz minden történhet tovább a patrióta mondja gúzsba kötött ez a város ide szögezett hét tornyával lábam zengő kövein bicsaklik falai közt verdes szívem Hajszálaimon nyár-rikoltása arcomon ünnepi sistergő fénye s naponta torpanok szűk torokkal: tereit, szobrait, keresztjét tán csak emlékezetem őrzi s elkoptak mint lépcsők az Akropoliszon titkon a tél vasárnapjait várom mikor a hó balzsamos géz-pólyáit szelíd körvonalain önző kézzel őrzőn elsimogatom
