Népújság, 1986. július (37. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-26 / 175. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. július 26., szombat

9

ta zengés

teszsorsot átélő társ hang. ja lenne, aki azért szól, hogy a közösség venné már észre, merre is kell igazodnia. Hol van a tér, a tér megett az idő, ez az „égő ing” (micsoda kép!), amit mindenkinek magára kell öltenie. S ha már a képet kiemeljük ebből a „tiszta zengésből”, és abba a távlatba helyezzük, amelyet Garai legújabb versei mögé állandóan oda- képzeltet, nem véletlenül halljuk vissza magunkban a szózat dübörgését:

mégis, égő ing, rám.

tapadva

akár a sorsom, egy velem; sasként száll, mászik, mint

a hangya.

közege hol a türelem, hol a sietség — vele

szállók

s veszteglek; az időt eszem, s ő esz engem, csupasz

virágot,

sziromtalan, reménytelen; idomtalan vád áradás lett, ’ s bár föl se lángol, ki se hűl: nélkülem az idő nem áll

meg,

s nélküle én — időtlenül.”

Hazai líránk légiónyi csapatában vajmi kevesen akadnak még, akik ehhez fogható keménységgel, tö. mörséggel és hittel írják le önmagukat. Akik ezt a tartalmi és formai egységet így meg tudják téremteni.

De az se tévesszen meg senkit, ha Spenderre hivatkozik a prózaian egyszerű című versben, a Fajsúlyban:

szóval, ez az egyetlen en, vakulva, tompulva, öregedve. — most megérti, miért nem lehetett veletek élni, régi szeretők: vadmacskák, egérkék, méltóságteli, líra-kedvelők, szédült metafora-ízlelgetők, ágyba-ugrók fölrázok, csodaszépek, elolvadok (kik azért is dicsértek, amiről nem tehettem), szűzi vágytól tehetetlenek, tömény szajhaságtól ajzottak, vagy a kéjt csak mímelők — állván most saját képmások előtt, mely az enyém csak, ha ti néztetek föl rám, vagy én bámultam föl reálok, teljesen mindegy, nincs egyetlenegy sem közöttetek, kit most választanék — "

S íme ez a panaszkodás, az újabb, az átváltozások korszakait nyitó-záró tudat valahogyan állandóvá, magányossá érik. Valahol megkezdődött a költőben az a másfelé felzárkózás. ahol János jelenéseinek vihara száguld, ahol Luther merészsége és hite több darabra Toppantja szét korá. nak Európáját, azt a hatalmi rendet, amelyről századok hirdették, hogy rendíthetetlen. A kötet nagyobbik fe. lében a sorsa, munkája csúcsai felé közelítő gondol- íkodó. a hitben és az emberségben a nagy reneszánsz pillanatait idéző szereplőket követő mester igyekszik kipuhatolni, vajon mit is kell mondania a mai, vészekkel terhes, az atommal most már együtt élni kényszerülő ember, hogyan válaszoljon azokra az erkölcsi és logi- kai kérdésekre, amiket az a puszta tény is felvet, hogy ötmilliárdnyian vagyunk. Lassanként kiszolgáltatva egy olyan civilizációnak, amely a halálba is büntethet bennünket, akár véletlenül is, bár a gonoszság találékonysága mellett ma még eltörpül a véletlen hatalma? És a kötetet azzal a versesdrámával fejezi be, amit Pécsett adtak elő. aminek ;

premierjét még elismerés, sei köszöntötték, de már egy év múlva nem is igen tették mérlegre, mintha jelentéktelen fáradozás leítt volna mindaz, amit a drámai hevületet mindig is érző Garai éppen a verbális színház érdekében éppen versbe sűrítve tudott lejegyezni.

Maga mondja nemegyszer, mekkora türelem kell az élethez. Hát még az alkotáshoz? Hát még a kiváráshoz. amikor is a nehezen lóduló tömeg vagy az „irodalmi ellentábor” észreveszi vagy megbocsátja, hogy valaki járt itt. aki túl mert nézni rajtuk, aki átlátott rajtuk, átnézte őket, és még szólt is az érdekükben, hátha megjózanodnának.

Szerintünk ezért is eny. nyire felkavaró ez a kötet. S attól még olyanabb, hogy a költő mintegy lépcsősort képezve a dráma hatalmas épülete elé. odarakta azokat a monológszerű építményeket, amik a színpadi műbe már nem fértek bele.

A „tiszta zengésnek” ez a második változata az igazi, a kötet és Garai Gábor szerint is. Remélhetőleg!

Farkas András

A visszavonulás esélyei

Fiatal romániai költők

A bukaresti Kriterion kiadó Kolozsvárott szerkesztett Forrás-sorozatának legújabb köteteit szemlézve a vizsgálódóban valamiféle véglegességérzet kerekedik felül. A befejezettségé, a lezártságé. A romániai magyar irodalom nagy nemzedékeit fölröppentő sorozat — Szilágyi Domokostól. Pás- kándi Gézától, Szőcs Gézáig, Egyed Péterig ível a névsor — legújabb verseskötetei, az úgynevezett negyedik Forrás-nemzedék költészete az elődök közösségi lendületének, egészen pontosan a kisebbségi lét ideájának hiányáról tanúskodnak. Visky András, Vitus K. György, Kovács András Ferenc és Horváth Alpár verseiben legfeljebb az elveszített — elveszített? — közösségi lét iránti vágy kivetüléseivel találkozhatunk.

S hogy mindez milyen, arra Kovács András Ferenc és Visky András köteteinek címeiből is következtethetünk. Az első a Tengerész Henrik intelmei, a második a Partraszállás. Ha az allegóriaértékű gondolatokat teljes mélységükben kibontjuk, megkapjuk a kulcsot e nemzedék költészetéhez. Verseik akár egy hosszú hajóút után végleg partra szálló, a régen látott ismert-ismeretlen kikötővárosban otthont kereső tengerész bolyongásainak, találkozásainak, fölismeréseinek, megdöbbenéseinek lírai naplójegyzeteiként is fölfoghatok. S továbbra is a hasonlatnál maradva: ami a hajósnál az évekig tartó tengerjárás, az a négy költőnél „a nyitott szem korá”-ig, a születéstől a felnőttkorig ívelő életszakasz. Az eszmélkedés (a partraszállás) pillanata azonban riasztó.

Igen, ahogyan a régi ismerős, s a hajóút során szükségszerűen új arcot öltött s emitt taszítóan más kikötővárosban kóborol az otthonkereső matróz, úgy bolyong álom és valóság, emlékek és a jelen útvesztőin — élete kikötőhelyein — a négy „erdélyi Szindbád” Elmerült napok, elsüllyedt történetek roncsai, szilánkjai bukkannak föl, valaha látott arcok, ősök alakjai, múltbéli színhelyek elevenednek meg, és ütköznek súlyosan, keményen a mával. Azzal a mával, amelynek „szindbádi” lényegét, a kivetettséget így fogalmazza meg egyikük: „amikor már semmihez sem hasonlítasz." Azzal a mával, amelyről tudják: a régi helyeken kiűzhetetlen idegenszerűség lakozik, a piros tetős házak helyét betonkolosszusok, a telített sárga kertekét aszfaltmezők foglalták el. A rádöbbenés bizonyosságával értik meg: valami múlhatatlanul kiszakította vagy inkább kitaszította őket ebből az élettérből. Otthontalanná váltak! Egyszerű, ám az emberi világban fájdalmasan és gyakorta igaztala- nul teljesülő történelmi-bölcseleti tétel ez: az új rátelepszik a régire. Mássá válik a környezet, a nyelv, a kultúra. Mások a törvények és törvényhozók. És „a partra szállók”, mint a megriadt tengerészek, ha nem lelik a régi házitűzhelyet, s kényszerből újra hajóra szállnak, már úgy vannak otthon, hogy közben mindig távol. A seholban élnek. És mert személyes idejük is ez a romboló azonosságemésztő sehol-idő. visszá-vissza- járnak megőrizni a megőriz- hetőt, versekbe menteni a még menthetőt.

A kitaszítottság érzéstudata, a sem itt, sem ott hasadásos állapota, a személyes lét fenyegetettségének érzése határozza meg mindnégyük nyílt, őszinté költői magatartását. Nyilvánvalóan ez és nem a véletlen szülte Visky András és a tőle csak radikálisabb nyelvi és más alkotói eszközök használatában különböző Kovács András Ferenc köteteinek egymásra rímelő címét, amire egyébként Vitus K. György és Horváth Alpár kötete címei — Átszállóállomás, Töredékes emlékirat — tökéletesen rímelnek.

Alapjában a negyedik Forrás-nemzedék e négy elsőkötetes költőjét is az esélyek foglalkoztatják. De míg az előző generációk az autonóm közösségi lét lehetőségeit vizsgálták műveikben, addig itt a leszálló ág esélyeit latolgatják a versek. S ez talán az elődöknél is nagyobb fokú alkotói tudatosságot követel, olyat, ami képes áthatolni a múlt és a jelen zavaros, egymásba tört rétegein, ami képes meglátni és megláttatni: esély legfeljebb csak a visszavonulásra mutatkozik. A lassú megállíthatatlan hátrálásra. Ennek megnyomorító pszichózisát fogalmazzák meg alkotásaikban a vesztéstudat, a végleges vereség megelőlegezett élménye lényegül versszervező erővé.

Ez a véglegességérzet kerekedik felül a szemlélőben is, és a köteteket letéve nem kíméli a felismerés: a visszavonulás — hátország hiányában — nem nélkülözi a megmásíthatatlan elmúlás tragikus szépségének esélyeit sem. (Bukarest, Kriterion)

Endrődi Szabó Ernő

Csíki László: Álkulcsok

A sepsiszentgyörgyi születésű, immár jó néhány éve Magyarországon élő szerző új könyve, az Álkulcsok régibb és újabb drámákat tartalmaz. Csíki László neve aligha ismeretlen az olvasó előtt. Sok műfajban alkot, prózáival és verseivel rendszeresen találkozhatunk a folyóiratok és hetilapok hasábjain, s válogatott no- velláskötete és verseskönyve is a közelmúltban jelent meg. S akárcsak azokban, színpadi darabjaiban is egy sajátos, a kisebbségi sors elemeivel átszőtt nemzedéki életérzést és tapasztalást, nemzedéki történelemélményt jelenít meg a szerző.

Ezt az alkotói törekvést a sokszor és sokféleképpen használt, alkalmazott — fé- lig-meddig esztétikai kategóriaként működtetett — „útkeresés” fogalmával is jelölhetnénk. ha Csíki élményeinek, — közkeletűbb szóval —, valóságismeretének drámai konzekvenciái kevésbé volnának komorak. Ám nem azok. S ennek a sötét tónusnak, ennek a csöppet sem hallelujázó hangvételnek és szemléletnek okait — helyesebben okozóit — nyilvánvalóan nem csupán a szerző eszmélkedését meghatározó ötvenes és hatvanas években, nemcsak az egész Európát s a világot ekkortájt jellemző értékválságban, a jószerivel áttekinthetetlenül egymásba torlódó eseményekben, s az események történelmi abszurditását sejtető ellentmondásaiban kell keresnünk. Noha azokban is. De a drámák tragédia és komédia között egyensúlyozó, torokszorítóan fullasztó atmoszféráját a megfoghatatlan és sorsszerű, ugyanakkor életidegen erőknek kiszolgáltatott ember vergődése kelti.

E jellemzők miatt föltehetően sokan fogják a szerzőt egzisztencialistákkal roko- nítani. S voltaképpen nem is oktalanul, hiszen az a léthelyzet, amit Csíki László e drámákban megjelenít, valóban az egzisztencia kérdéseit hordozza; nevezetesen azt az alapvető dilemmát fogalmazza meg, hogy mit tehet a történelem vak erőinek kiszolgáltatott személyiség, melynek létét, múltját, nyelvét, kultúráját a környezet lassú, de folyamatos pusztulásra ítéli. Természetesen ragaszkodik mindahhoz, ami azonosságának alapja. Miközben épp ennek az azonosságnak a kereteit — intézményeit, szokásrendszerét stb. — számolja föl, bontja le „az idők szele”. Az alaphelyzet valóban drámai, és természetesen abszurd.

Mindez jó lehetőséget ad Csíkinek arra, hogy a színjátékok szükségképpen történés nélküli történetét „mesés” elemekkel dúsítsa, mely elemek a szereplők mindinkább elhomályosuló múlt. tudatának kivetülései; jelezve: ahol az embertől elveszik valódi történetét, ott a védekező lélek reflexszerűen a legendák pótszerével él.

A nagyjából időrendben sorjázó négy dráma közül a Romániában másodikként (1979-ben Temesvárott) bemutatott Nagyapa látni akar benneteket nyitja a kötetet, s ezt követi az egy évvel korábban (1978-ban Kolozsvárott, a nemrég elhunyt Harag György rendezésében) játszott öreg ház. Az első darab az abszurd teljes kellék. és eszköztárával jeleníti meg a külső és belső világ, az egyén és a társadalom közötti meghasonlást, a karakterek kissé Pirandellót idéző megformálásával. A második pedig a bevezető mondatokban jellemzett nemzedéki történelemélményt láttatja a család fölbomlásának bemutatásával az ötvenes évek „hőskorának” frazeológiáját a kispolgári mentalitással ötvöző apa és ezt a múltat, ezt a magatartást a humánum nevében elutasító fiú figuráinak konfliktusában. Az egyik darab a jövőtlenség, a másik a múlthiány személyiséget és közösségeket felőrlő hatását mutatja meg.

Az Álkulcsok és az Ártatlanok ugyancsak szerves ösz- szefüggéseket rejtenek. Az előző a kiútkeresés tragikus hiábavalóságát példázza, az utóbbi az abszurditást a groteszkig élezve láttatja, hogy a reménytelenség, a hiábavalóság érzetének eredői abba a sajátos történelmi helyzetbe nyúlnak vissza, amit kisebbségi sorsnak nevezünk.

E drámákat csak úgy érthetjük meg teljesen, ha a szavak mögé Közép-Kelet- Európa — s szűkebben a Duna-táj — fél- és közelmúltjának történelmét képzeljük, ami abszurditásaival együtt is valóságos. S ha van üzenete e színdarabnak, akkor az minden bizonnyal ebben a történelemben rejlik. (Magvető)

E. Sz. E.