Népújság, 1986. június (37. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-07 / 133. szám
S zakad a nyári zápor, mintha dézsából öntenék, vagy mintha pótolni akarná az idő a májusi mulasztottakat. ‘ A kis mátrai falu utcáján telnek az árkok, tócsák gyűlnek az út aszfaltgödreiben, az emberek fedél alá húzódnak, és csak a libák mászkálnak kéjelegve az úsz- tatóvá duzzadt régi patakmederben: Az autóbusz-megállóban egy ember toporog, közelebb érve az ablaktörlő sűrű ingajárása között látom, hogy egy nő, zseb- redughatós „tökhéjkabátban”. Fékezek, kinyitom a kocsiajtót, mire ő kucsmás fejét előredugva hálásan rámpillant és félig kint, félig bent, hámozni kezdi magáról a köpenyt. — Csurom víz lesz a kocsija! — Sose törődjön vele, az a fontos, hogy partra úszott, a kabátot meg dobja csak a hátsó ülésre, biztosan megszárad Egerig. Kezét nyújtja, kölcsönösen bemutatko- zunk: — Tóth Eszter tanítónő. Erre aztán megdörren az ég és hosszú fényes villámok cikáznak a felhők között, az eső meg csak csapkodja, vert az ablakot. — Kellett már ez az eső. Csak jég ne legyen! Szimpatikus a huszonegynéhány esztendős tanító néni megszólalása, hangjában őszinte örömet érzek az égi áldás iránt, de egyben féltő aggodalmat is. Osztom a véleményét abban, hogy az idén bizony elmaradtak az aranyat érő, langyos, csendes májusi esők, és a harminc fok körüli hőségek sem használtak a gyenge vetéseknek. — Látom, szívügye a mezőgazdaság. Ujjaival csapzott, kócos hajában turkál, finoman eligazítja a ruháját, majd tükröt szed elő. Rámpillant, elnézést kérőén, rúzs- zsal kihúzza a száját, bepattintja, maga mellé rakja a táskát. — Az emberek a szívügyeim! Senkinek sem mindegy, hogy mennyi és milyen lesz a termés . . . Két faluval odébb már csendesedik a zápor, ritkulnak, szelídülnek a borulások, szivárvány öleli át az elénk táruló eget. A tanító néni tapsolva mutatja a nagyszerű égi fényt: — Ha ezt most látják az én csibéim, akkor hétfőn lesz sok beszálnivalónk . . . Magunk mögött hagyjuk az esőt. újra süt a nap. füstölögve szárad az út — Melyik osztályt tanítja? — Harmadikat, negyediket. Tizenheten vannak! Szerencsémre ő is érdeklődik, merre, hol jártam itt, ahol csak a madár is ritkán, így aztán nincs szükség a mondvacsinált bevezetőkre. — Csak nem Egerből jár ki? — Itt lakom, egyedül egy háromszobás, kertes szolgálati lakásban, és csak hétvégén. — akkor sem mindig — megyek haza a szüléimhez. — Merész vállalkozás! — mondom csak úgy, inkább magamnak, mire ő csodálkozik: — Miért lenne az? Óvodás koromtól tanítónőnek készülök, hivatásból teszem azt amit szeretek és ami a kötelességem. Itt lakással, szeretettel vártak, megbecsülnek, becsapásnak tekintenék, ha valamiféle ugródeszkának tartanám ezt a helyet. Elnevetem magam. — Hová lehet innen ugrani ? Egy ideig .nem szól, hosszú, száradó hajából kellemes illat árad, durcásan húzza össze szépen ívelt szemöldökét. — Nem akartam megbántani! Emlékszik ugye, hogy az előbb maga kérdezte tőlem, hogy hol járok itt, ahol még a madár sem jár, aztán azt is tudjuk mindketten, hogy a városkörnyéki tanítók, tanárok többsége kijáró, — érthetően — leghőbb vágyuk, hogy „bekerüljenek”. Lehet, hogy a tények győzik meg, lehet, hogy büszkesége erősebb ezeknél, mert a homlokráncai elsimulnak, arca újra sima és békés, úgyannyira, hogy ujjával a párásodé oldalablakra. — mint a táblára — felírja a saját nevét. i— Szólítson nyugodtan Eszternek, elvégre az apám lehetne, és olyan furcsa, hogy azt mondja: tanító néni. Üjra záporba kerülünk, megint törölni kell az ablakot. — A kartársnőm tanítja az elsö-másodikat. Ö már idevalósinak számit. A felső tagozatot naponta viszi, hozza a busz. Amikor, — három éve — kiköltöztem, és a szüleim itthagytak a kongó ürességben, két zsebkendőt sírtam tele az egyetlen berendezett szobámban, mert elkeserítettek apu szavai: — Itt aztán jól elvermeled magad! Életed végéig várhatod a kertes házadba a lovagodat, viszont élhetsz a hivatásodnak, pedagógiai tudásodat megcsillogtathatod a fele magyar, fele cigány gyerekeid között. Jó! Néhány száz forinttal többet keresel, házi tejet iszol, valódi kapirgáló csirkehúst eszel, talán hoznak majd télen jó kóstolókat, fűszeres hurkát, meg kolbászt is, ha a kedvükbe jársz . .. — És még azóta is sír? — Eszem ágába sincs! Számolok a szá- molandókkal és. — ha hiszi, ha nem — még csurom vizesen is boldognak érzem magam. — Szerelmes? — A kutya sem néz rám! — Eszik sok csirkehúst? — Nem esetem a csirke, de a tsz-ből hébe-hóba kapok borjúhúst, malacot. Koppannak a kérdések és a válaszok, a tanító néni magabiztos, határozott, mint aki nagyon is jól tudja, mit csinál. — Él a hivatásának. — Eltalálta! De mivel még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy csupán annak éljek, ezért most kocsira gyűjtök. Kocsim lesz nekem is, és azzal járom majd a világot. Azzal keresek szeretőt... Rajta a sor, most már ő nevet! — Tudja, a múltkor az iskolában néhány gyereknek piszkos volt a keze. Mindenki kitette a padra a tenyerét, és az egyik kis cigányom mondott valamennyiről véleményt. Az enyémről is! Másnap, — a faluban járva — látom, hogy Mag Jóska. — az osztály vagánya — ott guggol a patak fölött és félmeztelenül, homokkal súrolja a tenyerét. — Mit csinálsz? — Kezet mosok! Holnap a tenyérviziten első akarok lenni... Ahogy beszél, bepárásodik a fekete szeme. — Ehhez mit szól? — Hiába! A lámpások világítanak. — És hol érdemes világítani? Ahol a legnagyobb a sötét . . Üjra szétszóródnak a felhők, az erősödő napfény szétkergeti még a bárányfelhőket is, Egerhez közelítve szinte már porzik az út. — Nem olyan szörnyű itt az élet, ahogyan sokan gondolják! A tsz-elnök az első hónapban kizárólag csak nőnek nézett, aztán két „korrepetálás” után már csak a presszóról és az öregek napköziotthonának létesítéséről volt hajlandó velem tárgyalni. A múlt hetekben —• Eszter napra — beállított egy csokor rózsával: — A tanító néninek hoztam. — Ne vicceljen elnök elvtárs! És hálából elmentem vele a tanácshoz megbeszélni a presszót. Hallgatom a csicsergést, és közben alig veszem észre, hogy befutunk mi is az autóbusz-pályaudvar elé. — Hová vigyem? — Ha siet, itt letehet, ha ráér meghívom anyuékhoz egy kávéra! Tudja én, — ott a végeken — olyan kávéspecialista lettem, hogy még a legmorcosabb ember is megnyalja utána a száját. Hétfőn meglátogat majd a szövetkezeti főnök, akitől függ a presszóépítés, neki is én főzöm majd a kávét ... — Csak azt ne várja, hogy még a fagylaltot is én áruljam! — mondom majd neki. ha dicséri az isteni nedűt. Kiderül, hogy ismerős a papa, hálásan megölel, amikor elé állítom a vendégét. — íme a szófogadatlan lány! — ugrik az ölébe Eszter, majd csókokkal halmozza el a mamát. — Én főzöm a kávét anyuci! Elvégre önálló, kereső nő vagyok, nekem kell megfizetnem a fuvart. Életemben nem ittam ilyen jó. ízes. zamatos kávét, dicsérni alig győzöm az utolsó cseppjéig. — Miből, hogyan csinálja? Eszter nem ad receptet. Ügy tartja, hogy az igazi nagy titkokat az embernek csak kivételesen, és alapos okkal szabad elárulnia. Ez nem bizalmatlanság, ez életfilozófia . . . Szalay István c 4 tanító nini kávéja
