Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1986. május 1., csütörtök így készül a patkó A lópedikűr kellékei MINT KISASSZONY LÁBÁN A KÖRÖMCIPÖ Az öreg kovács műhelytitkai A lópedikűr kellékei mindig kikészítve állnak az öreg kovácsműhely előtt. Bármikor betérhet ugyanis egy patáját elhagyott sánta pára, hogy a szakszerű „kezelést” követően meg- könnyebülten távozhasson. De nézzük csak, mit is rejteget Csizmadia Ferenc bélapátfalvi kovácsmester szerszámosládikája? Ott a körömvágó, a patkócsiszoló ráspoly, a patkoló- kalapács, a patacsípőfogó, s természetesen a speciális patkolókalapács. Ha már ritkábban is, de azért szükség van ezekre, hiszen nemhogy a faluban, hanem a környéken sincs, aki megpatkolja a négylábúakat. — A harmincas évek közepén, bezzeg naponta negyven lópatkót is felvertem — hallhattuk a mestertől —. nagyobb szükség volt a munkámra, mint mostanság. Volt olyan nap, amikor csak az ökröket patkol- tam, az sokkal nehezebb, de abból is megcsináltam kilencven patkót, ha kellett Nem is baj, hogy nincs már ekkora forgalom, fogytán az erő, elszaladt az idő. Már a nyolcvanadik évemet taposom. — Mi a különbség a ló-, meg az ökörpatkolás között? — A ló az ideadja a lábát. a legtöbb nyugodt, veszélytelen. Az ökör viszont... Volt olyan, hogy még a szemét is bekötöttük, hogy ne lássa, mit akarunk vele. Aztán meg mindegyiket négy oszlophoz ki kell kötni, a nyakát járomba tenni, s gurtnival felemelni, hogy ne érje a lába a földet. Csak így lehet, mert nagyon rúgnak. Ló engem soha nem bántott, egyszer egy ökör viszont akkorát rúgott belém, hogy majd elszédültem. — Mióta csinálja ezt a mesterséget, s mi a titka ennek? — Még 1920-toan szabadultam. Azóta nem sok megállás volt. Tegnap is felvertem négy patkót, s ma is jönnek. Ma már nincs patkolókovács. Ha van olyan, aki vállalkozik erre a munkára. azt sem tudja hogyan kell. Szegény ló -meg sántít. mert vagy szoros a patkó, vagy rossz helyre ment a szög. Igaz, hogy ezekkel a patkószögekkel nehéz is jó munkát végezni. Szigetúj falun gyártja már csak egy maszek. Szívesen kovácsolnék neki egy mintát. Ez ugyanis erős, kemény. Aztán meg a szerszámból is nagy a hiány. Vegyen valahol manapság az ember egy lópataráspolyt, nincs. Ezért is gondoltam, hogy eladom a műhelyt. Csinálja most már az, aki bírja. Nekem elég volt. Csak hát nem tudok nemet mondani a régi ismerősöknek. Itt ebben a műhelyben — mutat körbe —. megvan minden, ami a patkoláshoz, a patkókészítéshez kell. Köszörű, hegesztő, tűzhely, a szerszámok eredetiek, s jó állapotúak. Ezt ma már kevesen tudják — Mennyiért adná a műhelyét? — Harmincezerért vihetnek mindent. Ha csak tíz évvel fiatalabb lennék, nincs az a pénz, amiért odaadnám. Amit azonban még ma is szívesen elvállalnék, az a versenyló. Annak finom, vékony, reszelt patkó kell. Ügy tartják, hogy a versenyló lábán úgy kell kinéznie a patkónak, mint a kisasszonyok lábán a körömcipönek. Ehhez még lenne kedvem. Ez egy igazi próba, mestermunka. Eladó tehát a kovácsműhely. Kérdés, ki veszi meg? (kis szabó) A szakszerű munkát tűri a páciens (Fotó: Szántó György) A TÖRTÉNELMI VÁROSÉRT IS SZÓLT A képviselőnő Az áfész egri irodájában öten-hatan várakoznak Árvái Lászlónéra. Az ország- gyűlési képviselő ma tart fogadónapot. Az egyik tanácsra váró ügyfél egy fiatal anyuka csecsemővel a karján. A lakáscsere módjáról érdeklődik. Neve, címe egy vaskos irattömbbe kerül, kérése a képviselőnő szerint megoldható. Az újabb panaszos egy idős asszony. Hivatalos papírokat vesz elő, remegő kémei teregeti az asztalra a dokumentumokat. Ingerültségéről meg-megránduló arcizmai árulkodnak. Fel- indultsága hamar szűnik, amint hallgatja a csendes, megnyugtató szavakat. Az ő ügye is bekerül a mindentudó noteszba, s immáron egy lehiggadt asz- szony távozik. Az őt követő koros hölgy elbeszéléséből egy egész emberi sors tárul fel. Pedig a magányos nyugdíjas láthatóan nem szószátyár típus. Az őszinte érdeklődésre, a tapintatos figyelemre mégis megnyílik. Amint követem Árvainé kedvességét, nyugalmát, jóindulatú biztatását, megértem választói bizalmát. Felelőtlenül nem ígérget, a protekciózástól mereven elzárkózik, de ahol úgy érzi, segíteni tud, elkövet minden tőíe telhetőt. Az utolsó látogató délután egy órakor távozik. Figyelem a képviselő arcát, de egy csöppnyi kimerültséget sem látok rajta. — Ma tizennégyen kerestek fel. Ez átlagosnak mondható. Nálam nem türelem kérdése az emberek meghallgatása. Ügy érzem, csak akkor tudok segíteni, ha megpróbálom beleélni magam a tanácstalanok helyzetébe. Nem sajnálom az időt: ahhoz, hogy megértsek valakit, időre van szükség. Sokan tévesen úgy gondolják, mindenható vagyok, pedig ez nem igaz. Mindig megérzem, mikor tudok ténylegesen segíteni. Érdekes dolog ez. Jó néhá- nyan már idejöttükkor sejtik, hogy én nem oldhatom meg a gondjaikat, de már az is sokat számít, hogy valakinek beszélhetnek ezekről. — Rengeteg elfoglaltsága van. Minden egyes napja zsúfolt. Hogy tud eleget tenni kötelezettségeinek, mennyiben jelent ez terhet? — Ez a munkám. Bármennyit is dolgozom, ez nem teher számomra. A felgyorsult tempót azért én is észlelem. Esténként kevesebb idő és energia jut kedvenc folyóirataim átböngészésére. A másik, ami gondot jelent, megtanulni helyesen szelektálni. Sok kérdéssel fordulnak hozzám, s mivel szinte valamennyiből lelkiismereti gondot csinálok, néha,, nehéz eldöntenem, hogyan mérlegeljek, mit tartsak elsődlegesnek. Végül is ez a tevékenység közel áll eredeti munkaköréhez, hiszen a szövetkezetnél függetlenített szb- titkár. Ez az utóbbi munka „csupán” kitágult a képviselői funkcióval. Emellett azonban számtalan dologgal foglalkozik. Munkaidőn kívül különböző programokat, honismereti kirándulásokat szervez a tagságnak, kulturális műsorok, író-olvasó találkozók előkészítésén fáradozik. Szívügyének tekinti a város hagyományainak megőrzését, a történelmi kincsek ápolását. Erre jó példát említ. — Rendszeresen részt veszek az országgyűlés kulturális és egészségügyi bizottságának ülésein. Egy ilyen alkalommal nem készültem hozzászólásra. Amikor azonban előttem sorra felszólaltak a különböző történelmi városok képviselői, úgy éreztem, Eger sem maradhat ki. A megvásárolt, s jelenleg a várban kiállításra váró muzeális értékekről beszéltem, amelyeket minél előbb a látogatók elé kellene tárni. Azt hiszem, ez a spontán felvetés meghallgatásra talált. A titkárnő szakítja félbe beszélgetésünket. Visszahívásra váró telefonszámokat hoz, amelyek délelőtt gyűltek össze, s hamarosan kezdődik a pártvezetőségi üLés is. Távozóban jó étvágyat kívánok az ebédhez. Mosolyogva legyint: — Majd bekapok valamit. Ebédre már nincs idő... Barta Katalin CSAK A KOLLEKTÍVÁN MÚLIK Egy brigád hétköznapjai Manapság egyre többet hallani azt a kijelentést, hogy a szocialista brigádmozgalom kátyúba jutott, s ennek következtében égetően szükség van a gyökeres megújulásra. Ezen állitás megerősítését vagy cáfolását reméltük akkor, amikor felkerestük a Szolnoki Mezőgép Vállalat Egri Gyárának egyik brigádvezetőjét, Terenyei Árpádot. —Arra kérném mutassa be önmagát. — Egerben születtem, s az itteni szakmunkásképzőben végeztem 1965-ben. Három év múlva kerültem a jelenlegi munkahelyemre. Kezdetben a szakmámban tevékenykedtem, vagyis festőként dolgoztam. öt esztendeje viszont már meós- ként teszem a dolgom. Egyébként nős vagyok, s van egy 18, illetve 20 éves fiam. A nagyobbik borász szakmunkás, a kisebb asztalosnak tanul. — Hogyan fogadta, hogy a tagok önnek szavaztak bizalmat, vagyis vezetőjükké választották? — Hát..., nem is tudom, mit feleljek. Miért éppen rám gondoltaik? Talán azért, mert megbíznak bennem, s úgy vélték: elvégzem -majd a munkát, ahogyan kell. — A szavaiból azt érzem, nem kifejezetten örült a megbízatásnak... — Tényleg így igaz. De ma már azt mondom, ilyen kollektívával nem nehéz eredményeket felmutatni. Banálisnak hangzik, de akkor is tény: ha a tagok összetartanak, ha komolyan veszik ezt az egészet, akkor nincs baj, s öröm velük együttműködni. — Kikből áll ez a kis közösség? — A Nyikolajev brigád tizenhat embert tömörít. Mindnyájan meósok vagyunk. Az összetétel meg- .lehetősen vegyes, hiszen három hölgy is köztünk van, ráadásul megtalálható itt a fiataloktól a nyugdíjasokig bezárólag valameny- nyi korosztály. — Ezek szerint önök a gyár egész termelési folyamatát áttekintik? — Igen. Voltaképpen az alapanyagok beérkezésétől a végtermék kibocsátásáig minden egyes munkafázist ellenőrzünk. A minőség tehát rajtunk is múlik, s ezért fokozott a felelősségünk. Különösen fontos ez azért, mert a cégünk jelentős exportőr, márpedig a külföldi vevők igényessége közismert. — Hogyan befolyásolhatja egy meós a minőséget? — Csakis a megelőzéssel, mert a hibás árukkons- tatálása már amolyan „eső Után köpönyeg” dolog. Emiatt kell ügyelnünk a gyártás valamennyi periódusára, s figyelnünk kell, hogy a megfelelő feltételeket megteremtették-e. Ennélfogva a csoportunkban is csak olyan személyek vannak, akik már letették a névjegyüket, azaz akik a saját területükön azelőtt a legkiválóbbat nyújtották. — Kanyarodjunk vissza egy pillanatra a minőséghez. .. Hallottam valamiféle szerződésről is ezzel kapcsolatban. — A Miskolci Mezőgép Zsolcai Egységének Ifjúság brigádjával kötött szerződést a mi kollektívánk. A két cég között ugyanis kooperáció van. A megállapodás értelmében azt vállaltuk, hogy az Egerből odaszállított termékeket olyan gondosan vesszük „nagyító” alá, hogy azokban hiba már nem lehet, ök ugyanerre tettek ígéretet. S hogy mindez meg is valósult, azt je- zi, hogy az azóta eltelt két esztendő során különösebb reklamáció egyik fél részéről sem hangzott el. — Az üzemen kívül is találkoznak egymással a tagok? — Természetesen. Egyrészt a társadalmi munkák elvégzésekor. Például: nemrégiben szorgoskodtunk az Egri 7. Számú Általános Iskolában. Az elhasználódott székeket újítottuk fel, mintegy 38 ezer forint értékben. Máskor a gyáron belül vállalunk ilyen ingyenes tevékenységet. Másodsorban — s ez már a kevésbé megerőltető elfoglaltság — szórakozni, kikapcsolódni, pihenni is elmegyünk közösen. Zsóri- fürdő a kedvenc helyek, ott aztán főzünk, sportolunk, jól érezzük magunkat. Rendszeresen beadunk kisebb-nagyobb összegeket, s ebből üljük meg a névnapokat is. — Milyen pluszt ad ez a közösség az emberi kapcsolatoknak? — A magánéletben is közelebb kerültünk egymáshoz. Bármelyikünknek van valamilyen problémája, azt nyugodtan elmondhatja, s mi — tőlünk telhetőén — segítünk annak megoldásában. Ha másért nem, már pusztán ezért is megéri, mert a gárda ezzel is összekovácsolod! k. — Milyen elismerések vannak eddig a brigád „tarsolyában’’? — Három bronz, négy ezüst és négy arany brigádjelvény. A idén pedig nagy fába vágtuk a fejszénket, mert megpályáztuk a kongresszusi zászlót. — Sikerülni fog? — Bízom benne, mert nagyon rossz lenne a csalódás. Ám, ha mégsem, akkor sem. dől össze a világ. Hiszen jövőre újra megpróbáljuk... Sárhegyi István
