Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-15 / 113. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1986. május 15., csütörtök

Egyfelvonásosok

Egy éve Zsámbéki Gábor Egerben, egy Pirandello-da- vendégrendezőként dolgozott rab #zínreállításán: kedden

este viszont kész produkció ja, Harold Pinter két egy- felvonásosa szerepelt az egri Gárdonyi Géza Színház műsorán. Az Afféle Alaszka című darabban Bodnár Erika volt az abszolút

főszereplő; ebben is mint Az utolsó pohár című egy- felvonásosban Rajhona Ádám és Végvári Tamás mellett is valósággal csillogott Bás- ti Juli.

(Fotó: Köhidi Imre)

Csohány Kálmán és Mladonyiczky Béla hatvani tárlatáról

Két művész, két műfaj. Szobrászat és a grafikai kifejezés szerencsés ölelkezésének ítélhető ama kettős tárlat, amelyen Mladonyiczky Béla kőbe, fába vésett, bronzba öntött műveivel, illetve a sajnálatos korán eltávozott, pásztói származású mester, Csohány Kálmán rézkarcaival találkozhatnak e hetekben a hatvani műbarátok.

Mi az. ami egységet teremt a két viliág között? Ügy vélem, elsősorban a hangulatteremtő erő, amely egyként töltekezlik a választott témából és a megfogalmazás dinamizmusából. Mind Mladonyiczky, mind Csohány szívesen vállal közösséget művészetében a szülőfölddel, azzal a környezettel, amelyből kiszakadt. És amikor tárgyához vésővel, kalapáccsal, avagy tűvel közelít: nem fogja visz- sza ez irányú érzelmeit, ilyesféle érdeklődését.

A Tavasz, a Niké fából kibontott figurái szinte az ég felé szöknek, mint az emberi vágy. a Bartók-, Erkel-, Nagy László-, a Kohán- érrnek modelljei már majdnem kitörnek körkörös határukból, a márvány Kuporgó még erős zártságában is gazdagon vall egy női test és a benne foglalt lélek tisztaságáról, miiként a

grafikai lapok falusi jeleneteiből — Pünkösd, Búzaszentelés, Betlehemesek — az annyiszor megélt események áhítata, üde emelkedettsége sugárzik, s üti szíven a feléjük közelítőt.

Mladonyiczky Béla munkáit részletesebben vizsgálva arra is föl kell figyelnünk, hogyan lép ki szűkebb környezetéből, miiként köszön ránk műveiből a nagyvilág. a bejárt tájak sokasága. Ez különösképpen gazdag éremgyűjteménye láttán szembeszökő! Hiszen nyilván ravennai élményből táplálkozik Dante-portréja, asszisziéből a Szent Ferenc-relief. De érdeklődésének, emocionális erejének legalább ilyen próbatételei, amikor görög városrészleteket mintáz, hogy általuk vallja meg a hellén szellem iránt táplált rokonérzületét.

Ugyanekkor szívszorítóan markáns és jelképi erejű is itud lenni Mladonyiczky! Hiszen Paraszt-jának mindenre elszánt, kaszás megjelenítése mögött, annak szíj- jasságában ott a történelmi múlt keserve, továbbá jelképpé növekszik a művész sáinte naturális megfogalmazásában az a széttaposott cipőpár, amelynek hátterében láthatatlanul Auschwitz pokla dereng föl minden túlélőben.

A Csohány Kálmán emlékét Idéző gazdag válogatás kapcsán a grafikusművész kemény, kérlelhetetlen előadó kedvét is a korábbi megjegyzésekhez kell fűznöm. Valamint munkásságának annyiszor emlegetett sajátja a szabadjára eresztett, az érzelmek által diktált fantáziabőség, amely például a Bockúti búcsú, a Tollfosztás, vagy a Pásztói hangulat elemeinek merész társításán, a fogható való és a transzcendens világ egymásba oldódásán tűnik leginkább a szemünkbe.

És mindezt mivel toldja meg a művész? Azaz: mi által emelkedik oly magasan a magyar grafika horizontja fölé? íme: a mindenkor vállalt és művekben

Mladonyiczky Béla: Kettős portré

Csohány Kálmán: Bockúti búcsú

megvallott sorsközösséggel, a magyar valóság iránti mély érzékenységgel, páratlan azonosulni tudással. Persze ez a közösségvállalás Csohány Kálmán esetében hangoltsága mellett életviteléből is eredeztethető, továbbá bizonyossága annak, hogy a flaszter ugyan burjánzó képzelgésre csábíthat, kerekedhetnek is belőle, ornamentumok, de mindig ott a bujkáló kérdés: mi közünk hozzá?

A pásztói hitvalló esetében ilyen kétely nem támad az emberben. Illetve nem támadhat! Mert földközelsége, humanizmusa, honragaszkodása mindünkben mély rezonanciát szül.

Moldvay Győző

Egy világszerte elterjedt legenda szerint X. Keresztéig dán király, sőt az egész királyi család a német megszállást követő zsidóüldözések idején felvarrta a Dá- vid-csillagot. Többek között e legendát cáfolja meg Gergely Ágnes a

Kortárs

1986. 3. és 4. számában, Fölpattan a cethal fogsora című írásában, amelyet a szerző riportnaplónak minősít, ám ez csak külső jellemzésként szolgálhat. Interjúkat készít az egykori dán ellenállás még élő kulcsfiguráival, s közben a mai Dániában szerzett élményeivel töri meg a történelmi események sorát. Valójában egyetlen kérdésre keresi a feletetet. A dániai zsidók példátlan megmenekülésének okát kutatja: miképp sikerült jóval több mint 90 százalékuknak elmenekülni az elől, hogy millónyi európai társuk sorsára jussanak a Harmadik Birodalom koncentrációs táboraiban. Az interjúk során megfogalmazott egyéni vélemények sokfélék. Egészen attól a szélsőségtől, hogy itt a fasiszták kevésbé voltak embertelenek, mint máshol, egészen odáig, hogy a társadalom szervezettsége lehetővé tett egy hatékony ellenállási mozgalmat.

Az igazságot azonban nem a „békés megszállásban”, nem a nemzeti alkatban, mely szerint „mi, dánok olyanok vagyunk, mint Hamlet volt. Egy dán hajóskapitány, amikor segít az eltévedt írónőnek, mintegy megvilágítja a történelmi eseményeket: segít mert az bajban van”.

A legdöntőbb az egyéniség. A magabiztosság, a jókedély („amikor a németek bemasíroztak a fővárosba, a dánok kihajoltak az ablakon és röhögtek”) csak megnyilvánulása egy belső tm • tásnak: az autonómia, a személyiség függetlensége, s ennek dicsérete szövi át Gergely Ágnes riportnaplóját. Ez adja a látszólag ellentétes jelenségek magyarázatát is. A ridegségig menő elzárkózás, a mi „vendégszerető” szokásaink számára éppúgy érthetetlen, mint az a készség, amely az önfeláldozásig segíti a bajbajutottat. Ugyanis mindkettő az egyéniség tiszteletéből fakad: nem gyámkodom feletted, mert tisztelem az önállóságodat; illetve segítek, mert külső erők veszélyeztetik azt, s csak a támogatásommal tudod megőrizni. És kimondatlanul a követelmény: hasonló esetben te is így cselekszel velem.

Minden túlzás nélkül szenzációsnak lehet minősíteni a kéthavonta megjelenő

História

1986. 2. számát. A lap szerkesztősége, szokása szerint tematikus számot adott ki, Erdély, a közös haza címmel. Az elvi elkötelezettséget egyértelműen kifejezi ez a cím: a különböző nacionalizmusok ellenében az együttélő erdélyi népek kölcsönös megértésére, az ideologikus felhangokkal megjelenő elméletekkel szemben a tárgyszerű történetírásra helyezik a tanulmányok szerzői a hangsúlyt.

Erdély betelepülésének sokat vitatott és meg nem oldott kérdésétől a dualizmus korában kibontakozó polgári társadalom ellentmondásáig ível a történetírás érdeklődése. A politikatörténet, a nemzeti és vallási kérdések éppúgy helyet kapnak a tanulmányokban, mint az ezek alapján jelentős gazdasági és társadalmi változások, a négy „bevett vallásitól és a három nemzettől egészen a vasútépítésig és a századvég életformaváltásáig. A gazdag anyagból egy mozzanatot emeljünk ki: olyant, amely máig példaértékű lehet. Tró- csányi Zsolt tanulmányában a vallási türelem bemutatása általános érvényű tanulságot hordoz. „Nem valami irreális, csodaszerű ország ez, hanem erősen különböző jogállású népcsoportok rendezett, törvények szabályozta együttélése, bizonyos nyitottsággal a kapukon kívül maradtak felé. Annyi biztonsággal a jogrendben, amennyit a külpolitikai körülmények és Kelet-Európa általános színvonala megengedtek. Sőt, az utóbbinál talán több is. A felekezeti realitások józan tudomásulvétele, s ennek alapján az együttélésnek o kor és régió színvonalához képest emberséges formáinak kidolgozása: ez a XVI —XVII. század Erdélye, népek, különleges jogállású csoportjai és felekezeteik együttélése tekintetében. Többet irreális volna várnunk.”

Mindez, végső soron, egybecseng az integritásnak, az autonómiának azzal a tiszteletével, amelyet Gergely Ágnes a dánok között járva olyan nehezen értett meg.

Törőcsik Miklós

A vidéki kisváros utcáján éppen a vasútállomásra igyekeztem, amikor megállt a járda mellett egy kocsi, és rég nem látott barátom, Bendegúz ugrott ki belőle lelkendezve.

— Drága öreg cimborám! — tárta szét a karját. — Ezer éve és két napja nem láttalak. Hová igyekszel?

— Haza, Pestre — válaszoltam. — Negyed óra múlva indul a vonatom. Megtennéd, hogy kiviszel az állomásra?

— Szó sem lehet róla! — válaszolt fülig érő szájjal. — Egyenesen a lakásod ajtaja elé röpítelek. Csak nem engedem vonaton zötyögni a legjobb cimborámat! Ülj be, amúgy is van egy kis üzleti ügyem Pesten, amit el kell intéznem! Közben elbeszélgetünk egy kicsit.

— Jó — mondtam, és bepréseltem magam az első ülésre. Különben is érdekelt, hogy megy a sora ennek a kopaszodó, pocakosodó emberkének, akit hajdan csak Benőinek becéztünk.

— No mesélj, mi van veled! — mondta, miközben begyújtotta a motort. — Egyébként várj egy pillanatra, hazaszólok az asz- szonynak, hogy felugróm Pestre. — Ezzel leakasztotta a műszerfalról a CB-ké- szülék mikrofonját, s miközben a figyelmetlen gyalogosok egymás nyakába ugráltak a zebrán, a fejét csóválva forgatta a készülék csatornaváltóját. — Brék... brék... Itt a 12-26-os Bendegúz. Te vagy az anyukám? Csak azt akarom mondani, hogy felugróm Pestre. Ha a Pista, tudod, a 18-32-es jelentkezne, mondd meg neki, hogy holnap megkapja az ezer tojást.

— Hát tudod, én... —

kezdtem volna, de újra félbeszakított.

— Még egy pillanat, pajtás, aztán a tied vagyok.

Brék... brék... Itt a 12-26- os Bendegúz. Gyerekek! A 38-52-es Jóska nincs a csatornában? Itt vagy? Hogy hallasz? Jól? Oké. Józsikám, kellene az a kuplungtárcsa, amit ígértél. Holnap? Jó, beugróm érte? Mit? Szalicilt? Jó, szerzek. Búcsúzom is, gyerekek, vendégem van a kocsiban. Mobilban vagyok. Mi? Nem, férfi. Szia, szia, a 12-26-os Bedegúzt hallottátok.

— Kereskedő lettél, Ben- di?

— A fenét... — legyintett. — Rögtön megmagyarázom. Brék... brék... Itt a 12-26-os Bendegúz. 26-31- es, Rózsi itt vagy a csatornában? No gyere! Anyukám, csinálj már valamit, mert az asszony megöl azért a rohadt automata mosógépért! A jövő héten? Oké, beugróm hozzád. Puszi, puszi! Oda is. Igen, a 14-52-es Bözsinek a fürdőkádba.

— Te Bendi — mondtam bátortalanul — ha nem tévedek, Pest nyugat felé van, mi meg keletnek megyünk. ..

— Igazad lehet — mondta elgondolkozva. — A Bözsit sokkal erősebben szoktam hallani. Brék... brék.. . Van még valaki a csatornában? Nem kell kihúzni, csak azt mondjátok meg, gyerekek, hogy a százötvenes kilométerkő milyen irányban van? Keletre? Ez biztos? Nyertél, pajtás. Brék. .. brék... És ez az alagút meddig tart? Amelyikben most megyünk? Nincs alagút? A fene egye meg, akkor bemásztam egy szalmakazalba. ..

Mire kibányásztuk a szalmakazalból a kocsit, ránkborult az este. De Bendit ez sem zavarta.

— Nos, mit szólsz a bré- kemhez? Ügy dübörög, mint az ágyú? Figyelj csak! Brék... brék... Itt a 12-26- os Bendegúz. Pistukám, nem tudnátok elvinni az útból ezt a szalmakazlat? Hogy hogy mikor? Most. Itt állok a közepében, és rossz a lükvercem. Holnap? Ne csináld ezt velem! Jó, akkor küldj egy autómentőt! Jó, holnap megkapjátok a kombájnalkatrészeket. Figyelj, Pista, átváltok a tizennyol- cas csatornára. Gyere utánam! Itt gyengébb? Cseréltesd ki a készülékedet, apukám! Én nagyon jól hallak. A 11-18-as Feri ajánlott egy német készüléket. Hatért odaadja. Mit? írjam meg a lányod matek dolgozatát? Mobilban nem megy, majd hazulról stabilan leadom. Oké, tizenegykor a 24-es csatornán. Tudod mit fogtam tegnap éjfélkor? Ellát Dániából. Igen. Akkora frekvenciája van,.. Hű, te, nagyobb, mint a 32-56-os Pirinek.

Hajnalodott, amikor megérkeztünk az állomás elé. Éppen beállt a vonat. Gyorsan elbúcsúztam hát Bendi- től, és rohantam jegyet váltani. Ö pedig lehúzta a kocsi ablakát, és utánam szólt:

— Örülök, pajtás,, hogy ilyen jól elbeszélgettünk. Ha netán szükséged lenne egy brékre, csak szólj, szerzek neked. Aztán benyomta a gombot, és folytatta a beszélgetést! — Brék... brék. . Itt a 12-26-os Bendegúz. Gyerekek, van még valaki a csatornában?

T. Ágoston László