Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
népújság. 1986. május i..csütörtök MŰVÉSZET ÉS IRODALOM KARDOS TIBOR: Élő humanizmus (Részlet) származó, Kazinczyhoz intézett levél. A költemény egész teste előttünk; szakokra, sorokra tagoltan, de tulajdonképp prózában még. A költő magas szózatra szívta fel mellkasát. Megállapodott a nagy gondolatban : (az erkölcsalkotó teremt népeket, s a spártai fegyelem helyett erkölcsre ma a műveltség nevel), de a kidolgozás elmaradt. Íme egy szakasz: „A fényűzés és a bujálkodás. A nagy polgártestben lassú méreg; De ily csekély népben, mint a magyar, Nemcsak betegség az, hanem halál. Más nép erős temérdekségében. Ezt a fekvés, amazt kereskedés Gazdaggá és hatalmassá teszi: De nékünk részünk mindezekben nincs. Mi az hát, ami a magyart emelheti? Valóban nem más, mint az ész s erkölcs: Csak úgy állhat meg a mi kis testünk, Ha az lélekkel és erővel teljes.” A jambus itt- ott már fellüktet. a vers méltósága ott álj a sorok mögött, de amit olvasunk: próza még, nehézkes. Ilyen szobortömbökön dolgozott hét Berzsenyi vésőjével. A modern költő magát for- málgató lelkiállapotán kívül a rímes vers is lehetetlenné teszi ezt a munkamódot. Hogy Berzsenyi rímes versei nem olyan kivéset- tek, ezzel magyarázható. Ez a módszer antik mértéket kíván. Itt a sor függetlenebb tagja az egésznek, szabadabban véshető, cserélhető; a költő addig küszködhet vele, amíg a legmaga- sabbat nem kényszeríti le általa. Hogy az előbb idézett versnek sorai hogy hangzanának kidolgozás után: A magyarokhoz néhány sora alapján elképzelhető. (Most lassú méreg, lassú halál emészt... így minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledűl, s rabigába görbéd.) A szép gondolat s a szép verstest fedezi már a költő hátát, szenvedélyesen eshet most neki a mesterségnek: a nyelv- és szólamteremtés gyönyörítő kínjának. Berzsenyi jó gazda volt és emberséges. Az év három évszakát kemény munkában töltötte Niklán. A negyedik évszak üres óráiban pedig a magyar lírát emelte fel úgy „a niklai remete”, ahogy talán még Csokonai sem. A mindennapi küzdelemben ez volt az ellenpont. Mint ő mondta: „a poézis nem egyéb, mint lelki muzsika”. De ezért vérrel, egészséggel kellett fizetnie. Még Ady sem tudta volna zordabbul mondani: „Itt minden édes mérget rejt magába — S gigászi harcot minden nyugalom.” Mi az hát, ami őt úgy tudta kiemelni ebből a nehéz, vidéki környezetből, a vak műveletlenségből, a meg nem értés börtönéből, a fájdalmak, a malária lázas óráiból, hogy a valóságot mégiscsak megtudja tartani? A belső impulzus, az igény „a nagy tárgyakra”. Dukai Takáts Juditnak is megírja levelében, „a szép és nagy tárgy önként neveli lelkünket”. Az íróbarátok, Kis, Kazinczy, Helmeczy, Döbrentei. igen, azok is tettek érte, nem is keveset. De nem voltaik nála nagyobbak, sőt kisebbek, a lírában még Kazinczy sem érte be. Horatius bölcs, tiszta éneke, Matthisson üde érzelmessé- ge, Schiller fehér izzása s Goethe tiszta embersége mutatta neki a normát. A környezetet a legnagyobb irodalom tette jóvá és az ön- mabában rejlő géniusz. Az a Berzsenyi, aki gyermekkorában egyetlen olvasásra meg tudott jegyezni bármit, verset vagy prózát, aki játszva hozta be társainak féléves, egyéves előrehaladását, aki az érzés és kifejezés olyan máglyáit támasztotta ódáiban, az költészetének nagy pillanatait messze föléje tudta emelni a provinciának, és mindig egyesülni tudott a legnagyobb erőt adó természettel. A Berzsenyit csaknem megölő Kölcsey-kritika talán ebben tévedett a legnagyobbat. Berzsenyi nagy költeményeiben éppoly kevéssé provinciális, mint Vörösmarty vagy Petőfi. És ahogy Merényi Oszkár kiadása jóvoltából nyomon tudjuk követni szövegeinek érlelését, javítását. abból mindig az derül ki. hogy közben a cifrázat, a provinciális hull ki. Berzsenyi csupán akkor marad meg verseiben vidékiesnek, amikor a nemesi rend összetartozásának ad hangot Viszont mindig egyetemes és nagy erejű, amikor nemzetének, a haladásnak és az egész emberiségnek eszményeit szorítja magához. S az a fejlődés is, amin az 1817-et követő némaság évei alatt és után ment át, a tiszta humánumhoz — egyben az emberiség szolgálatához —, a nemzet sorsfordulójának mély megértéséhez viszi, s nyílegyenesen tágul a szőkébb tájból az egyetemesség felé. Ez a poéta, aki véget vetett a magyar líra „létániá- zásának”, s helyébe ódái, „összeszorított hangját” hozta. nemegyszer a realizmushoz is közelebb jutott, mint kortársai közül bárki más. összpontosító szimbólum s a részletek tiszta rajza jutott nála lebegő egyensúlyba. S ha a kettős nyomás: egyrészt a küzdelem családjáért, a betegség, a magány, az ebből keletkező búskomorság, másrészt a kortársak meg nem értése vagy éppen irigysége idő előtt össze nem Toppantják, még tovább is fejlődik. Osztályrészem Partra szállottam. Levonom vitorlám. A’ szelek’ mérgét nemesen kiálltam. Sok Chariybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orczám. Béke már részem: lekötöm hajómat. Semmi tündérkép soha fel nem oldja, öh te, elzárt hely, te fogadd öledbe A’ heves ifjút! Bár nem olly gazdag mezeim' határa Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa, ’S nem ragyog szentelt ligetek’ homályin Tiburi forrás: Van kies szőlőm, van arany kalásszal Hord c Zúg immár Boreas a Kemenes fölött. Zordon fergetegek rejtik el a napot. Nézd, a Ság tetejét hófuvatok fedik, S minden bús telelésre dőlt. Halljad, Flaccus arany lantja mit énekel: Gerjeszd a szeneiét, töits poharadba bort. Villogjon fejeden balzsamos kenet, Mellyet Bengala napja főz. Használd a napokat, s ami jelen vagyon. Forró szívvel öleld, s a szerelem szelíd Érzéseit ki ne zárd, míg fiatal korod Boldog csillaga tündököl Holnappal ne törődj, messze ne álmodozz. Légy víg, légy te okos, míg lehet, élj s örülj. Míg szólunk, az idő hirtelen elrepül. Mint a nyíl, s zuhogó patak. Biztató földem: szeretett Szabadság Lakja hajlékom’. Kegyes Istenimtől Kérjek e többet? Vessen a’ Végzet valamerre tetszik. Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem’: Mindenütt boldog megelégedéssel Nézek az égre! Csak te légy vélem, te szelíd Camoena! Itt is áldást hint kezed életemre, ’S a’ vadon tájék kiderült virág lesz Gyenge dalodra. Essem a’ Grönland’ örökös havára, Essem a’ forró szerecsen homokra: Ott meleg a kebled, o Camoena, Itt hüves ernyőd. Chloe(1) Mint egy árva madár, Chloé, Mellyet fészke helyett néma kalitka zár. Nyögdécselsz, epedé kegyes! S vasbékódra szemed gyöngyei hullanak. Megcsalt a ragyogó hínár: Süllyedsz, s nincs, ki kezét nyújtsa kezed felé! Későn nyílt szemed árjai Rabságod kötelét meg nem emészthetik! El kell ásni szerelmedét Bimbózása előtt, zsenge csíráiban. Ah, így játszik az ég velünk! Szivünk ösztöneit fájdalom oltja el. Akit lelked epedve kér. Attól messze szakaszt, hogy soha el ne érd: Akit félve kerülsz, utálsz. Annak jégkebelén hervad el életed. Boldog, boldog az, akinek Pártáját szerelem myrtusa váltja tel. S egy kedvelt rokon-érező, Egy kedvelt szerető oldja le szűz övét! Napóleonhoz Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság, Melynek zászlóit hordta dicső sereged. A népek fényes csalatásba merülve imádtak, S a szent emberiség sorsa kezedbe került. Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted, S isteni pálmádat váltja töviskoszorú. Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag; Benned az emberiség ügye bosszulva vagyon. FÜST MILÁN: Emlékezések és taiulmányek (Részlet) Berzsenyi nem volt nagy olvasottságú ember. de rendkívüli elme, okos, állandóan munkálkodó, akinek nem maradt ideje olvasni gondolataitól. sem energiája a mások lelki eredményeinek átvételére, de még arra sem, hogy sokat dolgozzék, mert legjobban az emberi élet érdekelte, s oly izzó szenvedélyességgel, mint mindazokat, akik az egészet akarják megérteni és átélni, s egy pillanatra sem akarják elfeledni, amit már megértettek. Nem sokat olvasott, tehát amit tudott, arra nagyrészt maga jött rá, s meglepve olvassuk leveleit, prózai munkáit, hogy mily sok mindenre gondolt ő magányában. S ha kritikai és esztétikai felfogása egyoldalú is — néha szegényes, néha csökönyös —. valahányszor az emberi életről ítélkezik: minden szava tanúság amellett, hogy élt. hogy átgondolta ő is, amit minden gondolkodó. Igaz, hogy, ami a töprengő autodidaktákra oly jellemző: az ő elmélkedései is gyakran ziláltak, néki is van — különösen kritikai kérdésekben — néhány kedvenc alapgondolata, amelytől nem tágít, amelyet hajlandó mindenképpen, a legerőszakosabban s a legkörmönfontabban bizonyítani, amelytől látszólag ugyan el hagyja téríttetni magát, hogy aztán annál szenvedélyesebben magyarázza újra, csak azért is! nehogy szégyenben maradjon. Mert szégyenkezik tudományos elmaradottsága miatt, s e szégyenérzés gyakran átváltozik benne írótársai iránt való gyűlöletté, bizalmatlansággá, ez gyengíti meg ítéletét, mikor igaz barátaitól. mint a nemes érzésű Kazinczytól elidegeníti, s ez teszi végül is a hízelgés számára befolyásolhatóvá. Aki mindenben igazat ad neki, amellé szegődik élete végén, mert nem állja a kritika érintését sem, s ha nem is a monománia, de valami görosös, konok következetesség jellemzi, ahogy minden kimondott szavának igazságát védi, s ahogy megbetegítik a bírálat kifogásai. Kéri ugyan, hogy őszintén bírálják, de műveletlennek, tehát meg- támadhatónak érzi magát, s ezért túl érzékeny. Kétségtelen viszont az is, hogy ő aztán az igazi „régi ember”! aki kora modernjei között szinte elveszettnek érzi magát. Sokszor olyan ő. mint aki idegenek közé csöppent. Ügy érzi, mintha neki egymagának kellene mindazért helytállnia, amit ősei örökségeként hagytak reá — s talán innen is e nagy konokság! Persze hogy konok, és persze hogy régi. Verseinek hangja is nem olyan-e? Nem egy hajdan- kori magyar szólal-e bennük? Hisz oly ősi erejű hang ez, mint senkié irodalmunkban. Berzsenyi ódonabb, mint kartársai, nyelve is nehézkesebb, s őt olvasni nemegyszer oly érzést kelt, mintha valamely régi évszázadbeli bosszús magyar hangját hallanók hol dörögni, hol dohogni. Semmiképp se lehet ráfogni tehát, hogy kora modern szellemei közé tartozott volna, s mikor azt a véleményét olvastuk, hogy jobbak az olyan falusi konyhák, amelyeknek nincs kéményük, mert „a füstös konyha egészséges téli szobául szolgál”, a modernséget átkozó régi írók jutottak eszünkbe, Berzsenyi bizony, különösen prózai irataiban, még a maga kora írói közt is öregesnek, nyűgösnek- morcosnak hat, és mondom, mindezeknél fogva is megingathatatlanul makacsnak S hogy e makacsságnak mi minden más oka is lehet? Szellemi elhagyatottságra is gondolnunk kell. Mert bár őt egy irodalmi irány csúcspontjaként szokás megjelölni, úgy vélem, helyesebben ítél az, aki meglátja munkáiban is teljesen izolált magányát. S mily különös, hogy voltaképpen szeretett volna modern ember lenni, s a legnagyobb erőfeszítést teszi, hogy olyannak ismerje a világ, mint aki az új eszmék iránt fogékony. Tiszta szépségű levelei és sokszor olyannyira indulatos prózai munkái gyakran ezt is bizonyítják. De számos verse is kétségtelenül. S ő: őszinte és közvetlen ember, aki nem alakoskodik, tehát amennyit mond, annyira megismerhető.
