Népújság, 1986. május (37. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

T 8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1986. május 1., csütörtök Indulat —ódái zengéssel Százötven esztendővel ez­előtt, 1836. február 24-én halt meg Niklán Berzsenyi Dániel. Akkortáj lódult ne­ki éppen a magyar történe­lem, hogy nehezen építkező korszakhatárait átlépve be­lemeneteljen majd a forra­dalomba. Amiből természe­tesen — utólag azt hisszük legalábbis —, hogy a szá­zadforduló magyar nemes­ségének ez az erőteljes egyé­nisége, a magyar Horatius nem eleget előlegezett. Vagy nem egyértelműen, nem harsogva mutatott lelke és indulata ebbe az irányba. És mégis, ma is megdobog­tatja szívünket, számadásra készteti elménket, a nem­zet öntudatát mindaz, amit ez a heves természetű, ta­lán minden lépésével egy kicsit módosán elkéső láng­ész papírra vetett. Nézzük először ő magát! 1776-ban születik Egyházas- hetyén. Apja, Berzsenyi La­jos szívesen foglalkozik la­tin szerzőkkel, ő vezeti be meglehetős mélységig fiát a klasszikusokba. A fiú Sop­ronban puritán protestáns nevelést kapna, de nem na­gyon tűri a fegyelmet. Har­mincegy éves korában így ír Kazinczynak: „Én egykorúim közt legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asz­talt átugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németet megver­tem, azokat a város tavá­ba hánytam, és az én első szeretőm az én karjaim közt elalélt.” Ezt a testi erőt minden bizonnyal a hozzá párosuló lelki energiák, ke­mény indulatok, szenvedé­lyek, netán meggondolat­lanságok is irányították. Harmincegy évesen öreg­nek vallja magát Kazinczy előtt, és ez a túlzó minősí­tés is alapja lesz Kölcsey recenziójának, 1817-ben. Sop­ront, a kollégiumot 1795-ben otthagyja, katonának áll. De pányvába rakja a fékezhe- tetlent az apa és a rokon­ság elhatározása, a nemesi büszkeség, az anyai érde­kek szélesre burjánzó lánco­lata. 1799-ben feleségül -ve­szi távoli rokonát, a tizen­négy éves Dukai Takács Zsu­zsannát, átköltözik Sömjén- be, majd 1804/05-ben Nik- lára. Niklán élt tehát a nagy­természetű, magára, erejé­re, őseire büszke tartással a verselő Berzsenyi, aki a gon­dokkal, munkával telt ház­ból küldözgette leveleit, hír­adásait Kazinczynak, a kor­szak nagy irodalomszerve­zőjének, később a pesti or­gánumoknak. Kazinczy szer­vezi meg végül is Berzse­nyi verseinek kiadását. 1812-ben felmegy Bécsbe, még Pestre is eljut, hogy ott vegyes érzelmei támad­janak az írókról, az írósá­gokról. S miközben az évek egymásra hullanak, ő egy­re mélyebbre' nyomakodik az ódák világában. Mert a feleség kedveli a vidéki éle­tet, szellemei igényeivel, tár­sadalmi élettel nem hábor­gatja Berzsenyit. Olvashat­ja a költő Niklán a kor új­ságait, Kazinczy válaszait, élvezheti a helyi, keszthelyi, dunántúli sikereket is. A pesti kritika már 1813-ban megcsipkedi őt, mert Ka­zinczy féltétien hívének tart­ják, de kifogásolják művelt­ségét, provincializmusát, vi­dékiességét. 1817-ben éri a villámcsa­pás, amikor a Kazinczy kö­réhez tartozó Kölcsey bírá­latot ír addigi teljesítményé­ről, az 1813-ban és 1816-ban megjelent, Helmeczy Mihály által jegyzett két kötete anyagáról. A mai olvasónak Kölcsey Ferenc (1790—1838), a Him­nusz költője, a Vanitatum vanitas, a Parainesis gondo­latrendszerének szigorú em­bere, aki számos európai nyelvet beszél, feltétlen szak- tekintély klasszika-filológiá­ban, hiszen 1821-ben már plagizálják tőle veretes Ili- ász-fordítását. Azonkívül éleseszű jogász, aki majd Pesten, a kor nagyjainak törvény előtti ügyeiben is kiváló ügyvédként szerepel. Ha ő azt írja, állítja, hogy Berzsenyi dagályos, értelem­től üres, provinciális, gon­dolat- és érzésvilága sze­gény, kiírta magát, — ak­kor hasztalan Dunántúl min­den szépleikének, poétájá­nak, Kis Jánostól, a rokon Dukai Takács Juditig, a keszthelyi Helikontól Nikidig és tovább habzó lelkesedé­se, Kölcsey tekintélye, a tu­dása iránti feltétlen tiszte­let Pesten mérce és meg­semmisítő megalazás. Pedig Kölcseynek sem ártott vol­na mélyebbre néznie, az ak­kor fodrozódó romantika és korszellem mögött észreven- nie azt a negyven-ötven ver­set, ódát, vallomást, levelet, amely az idők változó ízlés­világát át- és letöri, amely éppolyan márványkemény és szép csiszolású, mint az a hevület, az a szenvedély, amely kivetette ezt a költé­szetet a niklai magányból, mert a magát és a gondola­tait horatiusi mértékkel mé­ricskélő Berzsenyinek mind­ez az élete értelmét jelentet­te. A későn induló és téve- tegen tájékozódó Berzsenyi lírája Kölcsey 1817-es kriti­kájával halálos csapást szen­vedett el. Amit később ír, fenségben és tartalomban, formában és zengésben meg sem közelíti mindazt, ami 1803 és 1816 között kisiklik a költő keze alól. A horatiusi dalnok tragi­kuma többszörös. A provin­ciában, a nemes elődök ál­tal megtartott életritmus változatlan tovább élésében foglalja le sok idejét, s köz­ben az így-úgy megalapo­zott latinos műveltséggel el­telve ábrándozik. Tempera­mentumának, környezetének, magányának, ki nem élt vá­gyainak szorításában épít magának egy másabb vilá­got. Ábrándozik arról, hogy „minden új világszemlélet­tel új ideáknak, új szellem­nek s új nyelvnek harmó­niája születik”. Amikor ezt megfogalmazza, hiszi is, akarja is hinni, hogy az az el­hivatottság, az a sugallat, amely benne munkálkodik, valóban az egeket ostromol­hatja. Képzeli, hogy elegen­dő ereje és tudása van ah­hoz, hogy ezt az új harmó­niát ő építse fel. Vagy ő is építse! A cél elérése érdekében tett minden harcmozdulata egy vidéki nemes vidékisé- gének minden stigmáját magán hordja. Áttételesen kezdeményez, nem bízik ál­maiban. A benne emésztő- en élő tűz nem lázadás, de majdnem az; mindenesetre szabadságvágy, amit már apjával folytatott harcában is kipróbál. Ettől talán lel­kileg ki is vérzett. Tájéko­zódása neveket lát, sorol fel, akik nem is igen vonzzák őt. Kisfaludy Sándor (1772— 1844), Kisfaludy Károly (1788—1830) más világ, Cso­konait 1805 januárjában te­metik; Virág Benedek és Vitkovics Mihály más csil­lagzat emberei. A kőszegi Rájnis József, Baráti Szabó Dávid és Révai prozódiai vitája éppen a tegnapé, nem is olyan érdekes. Kis János segít. De mit tegyen ő, aki a gondolataival magára ma­radva, csak azt érzi, hogy mitikus borzongás fogja el, kozmikus távlatok hálójába kerül és valami leküzdhe­tetlen áhitat vagy inkább fenség érzete fogja el, ha belekezd az írásba. Ka­zinczy biztatja is, hogy ezt az ódái hevületet ne hagy­ja veszni. Míg kétségei, köz­napi gondjai között szorong, vár arra a nagy-nagy sze­repre, sikerre, amely egy ilyen nemesi ősökkel büsz­kélkedő Berzsenyinek kijár; szögről-végről a Zrínyiekig, a Nádasdyakig vonul fel ez a történelmi atyafiság. Nem veszi észre, hogy a horatiusi eszmény, a kitűzött cél ép­pen akkor elérhetetlen: Ho­ratius egy világbirodalom arénájában szólhatott, vi­lágnyelven, a győztes olda­lán, mértéket szabva iroda­lomnak és a társadalom sok­sok igényének válaszolva, ő. Berzsenyi nem Rómában, nem Pesten, Niklán, nem a korszellem győzteseinek ol­dalán emészti magát azért, hogy a nemes tűz, a nemes lélek, a nemes eszmény va­lósággá váljék, magasabb hatóerővé a nagy álmok ma­gasabb rendjében. Buzdítják őt Kazinczy le­velei, az 1807-es országgyű­lés eseményei, a politikai hí­rek, hiszen legjobb, legma- gasztosabb írásai idején er­jed minden a hazában: a Habsburg-ház, a császárság csak sunyi kis árnyékot ját­szik a nagy napóleoni moz­dulatok suhintásai alatt. S bár nem nagyon szerethette ezt a zsarnokát sem, az Eu­rópát felrázó történések mozgatójának tekinthette őt azokban az években, 1810-ig, amikor még semmi nem dőlt el. S a Kölcsey-birálattal — mögötte inkább sejtett, mint tudott szándékkal Kazinczy részéről — romba dől szá­mára minden. Az itteni iro­dalmi Olimposz tetején tró­noló „széphalmi szent” — ahogy Kölcsey nevezte Ka- zinczyt, a magyar irodalmi levelezés és szervezés kirá­lyát — letörpül Berzsenyi előtt. De elvész az ő önma­gába vetett hite is. Nincs többé az a serkentő tudat, amely az erkölcs és a fen­ség ormait kínálná megkö­zelíti Nikláról. A sebek or­voslásához a legrosszabb — a legrosszabb? —, de min­denképpen szükségszerű utat választja: nekiindul a stú­diumoknak, hogy megalkot­hassa a Poétikai Harmonis- tikát. Meg tudós önmagát. Annyit elér, hogy megkapja 1830-ban az akadémiai tag­ságot; arra is merészkedik, hogy 1825-ben válaszoljon Kölcseynek. De az ércharang zengése már a múlté. Ha vigasza lehetett vol­na, most elmondjuk, hogy 1815-ben Katona Bánk bán­ja elbukik a drámapályáza­ton, többek között azért is, mert a darab „mondanivaló, forma, cselekmény, jellem- ábrázolás szempontjából el­lentétben áll az irodalmi vezetők (Kazinczy, Kölcsey) ízlésével, elveivel és irodal­mi gyakorlatával”. Ma már tudjuk, hogy bizonyos szel­lemi értéken, bizonyos szín­vonalon felül lehet vitázni, de megfellebbezhetetlen íté­letet mondani nem szabad. Az 1817-ben kapott „súj- tást” Berzsenyi haláláig nem heveri ki. Berzsenyi, a büszke ne­mes, fajtájának egyik érde­kes példánya százötven éve halott. De — ahogy a késői lelkiismeret-vizsgáló Né­meth László leszögezi — „száznéhány verse közt leg­alább harminc-negyven a makulátlan, a legnagyobb magyar versek közül ki nem zárható”. S Németh László­nak ott és azért van igaza, mert Berzsenyi verseiben a gondolat, az érzés, a tarta­lom és a forma olyan két­ségbevonhatatlan azonos­sággal fedi egymást — for­ma dat esse rei — amit rit­kán tapasztalunk újabbkori irodalmunk alkotóinál. És a költő fájdalmas tragédiája annál vigasztalanabb lehe­tett, mert — minden alko­tóhoz hasonlatosan — ő is tudta, hogy sorsa, hivatása szerint élte, teremtette meg azt a világot, amelyre ren­deltetett. Mert mindig is a lelkiismeretére hallgatott. Akkor is, amikor Nikláf vá­lasztotta és akkor is, ami­kor a belső zengzetek lekot- tázására vállalkozott. És fő­leg tudta, hogy ő az igazság óriása. S ha már a lelkiismeret­nél tartunk, mondjuk el rögtön: az elkövetett hiba nagysága felett maga az el­követő sem tudott napirend­re térni egészen: Berzsenyi halálakor az engesztelő gyászbeszédet Kölcsey mond­ja az akadémián. Igazságérzet és felelősség, nemzeti tudat és egy kivá­ló szellem megértése, ébren tartása, szellemi kinccsé té­tele mégsem marad el itt sem. Berzsenyi összes mű­veit 1842-ben már kiadja Döbrentei Gábor. Toldy Fe­renc 1864-ben két kötetben teszi közzé Berzsenyit. S kedves fellengzősség a nem­zet részéről, vagy csak egyes rajongók lelki nemességét bizonyítja, hogy 1880-ban latinra fordítják költemé­nyeit. Angol, bolgár, eszpe­rantó, francia, japán, né­met, orosz, román, svéd fordításai születnek ennek a szépen csiszolt magyar nyelvzengésnek. E század nagy esszéírói közül jelen­tős írásokkal fordulnak Ber­zsenyi szelleme felé Németh László, Füst Milán, Wal- dapfel József, Horváth Já­nos, Keresztúry Dezső és Kardos Tibor is. Napjaink­ban Somlyó György, Meré­nyi Oszkár. Az utóbbi évti­zedekben egymást érik a Berzsenyi-kiadások, köztük az Akadémia kritikai kiadá­sa is. Minha minden azt bi­zonyítaná, hogy az idő sod­rása forgathat társadalma­kat, személyeket, felröppent­het divatokat, emelhet, le­tiporhat sorsokat, de a gon­dolat, az a bizonyos belső rajongás, erő vagy szándék, amit jobb híján ihletnek ne­vezünk még ma is, kikény­szeríti az elhivatottból a tet­tet, az alkotást, a hangot. És a hang szól az időben az időnek. S mint a jelen eset­ben is: a megszenvedett szépség, a nemzet örök hasz­na, jelene, leiki és időbeli folyamatossága. Farkas András (Részlet) A költő első műve, minden művének előképe, így hát önmaga. „A valódi poézis maga a lélek” — mondja egyszerűen és csodálatosan. Berzsenyi ars poétikájában ez nem valami mesterségel­lenes tétel, inkább a mens sanához hasonló elemi egészségügyi szabály. A köl­tő lelkének mindenkor ott­honosan kell lebegnie a ma­gasban, ha magas szavakat akar ejteni. Nem ott kezdő­dik ő, mint a művel takaró­zó mai rothadás vallja, ahol a toll végződik. Mindenestől kell méltónak lenni arra, hogy az legyen, s e méltó­ság elengedhetetlenebb a metrumoknál. „A költészet célja: lelkünk minden ere­jét harmóniás emeltség az, amely emel. Aki képes rá, képzett és képez. Berzsenyi utál minden „kártékony és rút miszticizmust”, s nem zabolátlankodik, különckö­dik, tudóskodik, mint ha­nyatló korok költői, akik a nagy örökséghez kis lel­ket kaptak. A szép lélek megtalálja a szép gondola­tot s a szép vers: Berzsenyi szerint, szép gondolat. Ez így kicsit együgyűen hang­zik. De a szép gondolat az ő szótárában nem szeren­csés ötlet. Majdnem az el­lentéte. Nem meglépő, in­kább banális. Magas bana­litás a szép gondolat, de épp ezért minden ép közös­ség felemelkedhet hozzá, míg a különös: az egyéni­ség, sötét zárkában marad. A képzett vagy mondjuk, alakított lélek, levetkezi, ami benne csak egyéni, s azt mondja ki. ami a világ nemesebb leikével közös. A szép gondolatnak így algeb­rai értéke van a mindenna­pi gondolkozás számvetései­vel szemben: általánosabb tartalmú, de általánosabb érvényű is. Szavakban ki­vonatolni ezt a szép gondo­latot bajos, ha csak egyetlen szóba nem. Mit mond A közelítő tél? Az ember, mint a természet, múlandó. A Barátaimhoz? A férfi ki­ábrándul ifjúkora káprá- zataiból. Az ulmai ütközet? Most teszi próbára a ma­gyart a világ. A Majláth Jánoshoz? A rezignált köl­tő jutalma hatás a jobbak­ra. De a lélek, amely maga a poézis, épp ezekben az ál­talános, de korántsem ho­mályos gondolatokban (jel­lemző, hogy Dayka Homá­lyos bánat dúlja keblemet című verse Berzsenyit fel­háborította) szól közösségé­hez. Magas lélek és szép gondolat a feltétele a nagy mesterségnek, melyet Ber­zsenyi világért sem állított volna szembe lélekkel, élet­tel, szenvedéllyel, mint ma­napság szokás. A mesterség: mámora és mérséklete a szép léleknek és szép gon­dolatnak. Amit Berzsenyi így fejez ki: a költő a nyel­vet „minden lehető módon képezheti... csak természe­tességét meg ne rontsa” Minden lehető módon: a mámor; a természetesség: a mérsékletnek az a tere, me­lyet közösségre néző lélek és általános gondolat te­remtenek a lázas mester •körül. Hogy Berzsenyinél ez a sorrend (lélek, gondolat, mesterség) mennyire nem­csak elmélet volt, hanem maga a gyakorlat, verses episztolái egyikével bizo­nyíthatjuk. A tanulmányíró szerencséjére fönnmaradt egy kidolgozatlan Berzse­nyi-vers, mely műhelyében mutatja a mestert, fo­galmat ad róla, hogy ké­szültek a Berzsenyi-ódák Ez a vázlat az 1809-ből NÉMETH LÁSZLÓ: Berzsenyi Dániel

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom