Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-11 / 85. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. április 11., péntek OKP KONGRESSZUS: Óvári Miklós adta át az MSZMP KB üdvözletét Övári Miklós, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a Központi Bizottság titkára, aki a magyar párt- küldöttséget vezeti az Olasz Kommunista Párt XVII. kongresszusán, csütörtökön Firenzében baráti megbeszélést folytatott Adal- berto Minuccival, az OKT Titkárságának és Vezetőségének a tagjával. A megbeszélésen áttekintették a két párt közötti együttműködés kérdéseit. Övári Miklós átadta az MSZMP-nek az olasz kommunisták kongresszusához intézett üzenetét. „A kommunista pártok helyzetét és feladatait napjainkban alapvető módon határozza meg a két ellentétes társadalmi rendszer küzdelme — áll az MSZMP KB üdvözletében. — Az emberi civilizáció fennmaradása függ attól, hogy ez a küzdelem ne vezessen világháborús összecsapáshoz. Nincs ezért fontosabb feladat, mint a fegyverkezési verseny korlátozása, a katonai Szembenállás szintjének csökkentése, a nemzetközi biztonság megszilárdítása. Olyan új nemzetközi kapcsolatrendszerre van szükség, amely az államok és népek közötti bizalmon, a kölcsönös előnyökkel járó együttműködésen alapszik, amely lehetővé teszi minden vitás nemzetközi kérdés /tárgyalások útján történő rendezését. „A magyar kommunisták mindig nagy figyelemmel kísérték az olasz kommunisták tevékenységét; a demokrácia megvédéséért és továbbfejlesztéséért, a társadalmi viszonyok átalakításáért folytatott küzdelmét. Körünkben is tiszteletet, megbecsülést váltott ki a forradalmi elmélet és gyakorlat szoros összekapcsolása, a nemzetközi kommunista mozgalom közös tapasztalatait is gazdagító alkotó útkeresésük. Meggyőződésünk szerint ma is Olaszország határain túlmutató jelentősége van annak, hogy pártjuk reális és hatékony válaszokat tud-e adni azokra a minőségileg új kérdésekre, amelyeket a nemzetközi politikai, gazdasági és társadalmi folyamatok, a világméretű tudományos-technikai forradalom, illetve saját országuk belső viszonyainak változásai vetnek fel.” „A Magyar Szocialista Munkáspárt része a nemzetközi kommunista mozgalomnak, tevékenysége szorosan kapcsolódik a többi kommunista párt törekvéseihez, szolidáris azok küzdelmével. Érdekelt minden egyes testvérpárt harcának sikerében, a nemzetközi kommunista mozgalom pozícióinak és egységének erősödésében. Arra törekszik, hogy elsősorban saját feladatainak minél eredményesebb megoldásával járuljon hozzá a közös ügyhöz.” „A Magyar Szocialista Munkáspárt és az Olasz Kommunista Párt hagyományosan jó kapcsolatainak alapját az internacionalista szolidaritás, az egymás iránti kölcsönös tisztelet és megértés, a szocializmus és a béke közös célja jelent.” — áll az üzenetben. Dobrinyin nyilatkozata „Nincsenek előfeltételek a következő szovjet—amerikai csúcstalálkozóval kapcsolatban. Az egyetlen feltétel, hogy sikeres találkozó legyen” — jelentette ki Ana~ tcdij Dobrinyin, a Szovjetunió távozó washingtoni nagykövete szerdán, az amerikai fővárosban. Dobrinyin előzőleg George Shultz amerikai külügyminiszternél tett két és fél órás búcsúlátogatást. Dobrinyin hozzátette; „Mindketten (Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan) biztosak szeretnének lenni abban, hogy sikeres lesz a csúcstalálkozó. Egyébként mi értelme lenne megtartani?” Anatolij Dobrinyin és George Shultz washingtoni megbeszélésük előtt Bizalmat kapott a francia kormány A francia Nemzetgyűlés a kormánynyilatkozat hajnalig tartó vitája után a várakozásnak megfelelően bizalmat szavazott a Chirac - kormánynak. Tartózkodás nem volt, 292-en szavaztak a kormány mellett, 285-en ellene a nyílt szavazáson. A vita éjfél után színpadias fordulatot vett, amikor Henri Emmanuelli, a korábbi szocialista kormány költségvetési minisztere azzal vádolta az új kormányt, hogy saját nemzeti valutája ellen spekulálva érte el a leértékelést. Chirac hevesen felugrott és azzal vágott vissza, hogy ez a kijelentés bírósági eljárást kíván, mire a szocialista csoport kérésére rövid időre felfüggesztették az ülést. Chirac utána lehiggadva helyesbített, hogy egy képviselőnek természetesen mentelmi joga van, de tulajdonképpen úgy értette amit mondott, hogy ha nem képviselő lenne az il'lető, rá- galmazási pert indítana ellene. A kormányfő a vitát összegező beszédében élesen támadta, visszaesésnek, lemaradásnak bélyegezte a szocialista kormányzás öt évét, ami semmi eredményt nem hozott szerinte az országnak. Giscard d’Estaing, volt elnök nagy érdeklődéssel várt beszédében egységre intette a kormány heterogén i táborát, hangsúlyozva, hogy a gazdaság liberális átalakításának programja csak teljes egységben és fegyelmezetten biztosítható. André Lajoinie, a kommunista képviselőcsoport elnöke kijelentette, hogy a kormány programja „a rombolók politikája”. „A kizsákmányolás szabadsága nevében eladják a nemzet tulajdonát a vagyon kiváltságosainak”. Lajoinie „undorító kótyavetyélésnek” nevezte az állami vállalatok magánkézbe adását, hangoztatta, hogy a kormány a legrosz- szabb tekintélyelvű hagyományok szellemében akar rendeletekkel kormányozni. rC Külpolitikai kommentárunk )—i Olajár-csúszda AZ ÉV LEGELEJÉN HIRTELEN csúszdára került az olajár, s azon olyan lendülettel kezdett lefelé siklani, hogy a tavasz beköszöntésekor már egyszerűen megállíthatatlannak látszott. Lefelé mentében áttörte a hordónkénti tízdolláros határt, március vége felé pedig már olyan üzleteket is kötöttek, amelyeken az árajánlat kevesebb volt mint 9 dollár. Aligha jósolta volna meg bárki ezt a példátlan áresést, akárcsak négy hónappal ezelőtt. Hiszen akkor az ár barrelenként 28—30 dollár körül mozgott. Igaz, nagyon nehéz volt eladni — a piac folyvást szűkült. Akkor határozta el a kőolajexportáló országok szervezete, közismertebb nevén: az OPEC, hogy termelési háborút indít. Kinyitották a csapokat, s akkora túlkínálatot teremtettek az olaj világpiacán, hogy az ár szinte percek alatt a mélybe csúszott. Az elmúlt hetekben akadtak, akik már a hordónkénti 5 dolláros árat sem tartották elképzelhetetlennek. Ehhez érdemes felidézni, hogy az 1973-as, első olajárrobbanáskor 3 dollár környékéről ugrott fel a barrelenkénti ár 10 fölé. majd, a második robbanás idején, 1979-ben, 13- ról 34-re. A JÓSOKRA AZONBAN ez a hét hirtelen rácáfolt. Vasárnaptól a nyersolajár váratlanul visszafelé indult a csúszdán. Pár nap alatt elhagyta az ominózus 10 dolláros szintet, s a napokban már 14 dolláros üzleteket is kötöttek Londonban. Mi történt hát? — kapta fel a fejét a világ. Hiszen az OPEC-tagok és az olajkartellen kívüli termelők változatlanul többet kínálnak a piacokon, mint a kereslet. . . Nos, a fordulat oka egy látszólag nem túl jelentősnek indult sztrájk. Norvégiában bérkövetelések miatt álltak le a munkával a fúrótornyok alkalmazottai, majd csatlakozott hozzájuk az egész norvég olajbányászat. Norvégia, a világ egyik legnagyobb olajexportálója az OPEC keretein kívül, napi egymillió hordót adott el eddig. Ennek az egymilliónak a kiesése teremtett átmenetileg jobb helyzetet a piacon. AZ OLAJTERMELŐKNEK azonban ennél nagyobb lökésre lenne szükségük, hogy kilábaljanak az áresés gazdasági bajaiból. Az egyetlen út a termeléscsökkentés, a túltermelési háború abbahagyása. S erre már azok az olajexportálók is hajlanak, akik korábban — éppen, mert minden dollárcentre égetően szükségük volt — elzárkóztak az önkéntes korlátozástól. Avar Károly A Reagan-doktrína Afgán ellentorradalmárok az egyik pakisztáni kiképző- táborban (Fotók: Der Spiegel — KS) A z utóbbi időben több esemény is ráirányította a figyelmet az Egyesült Államok új konfliktuspolitikájára, amely a fokozódó diplomáciai és a gazdasági nyomást a legszorosabban összekapcsolja a katonai erőfitogtatással, a zsarolással, a gátlástalan fegyveres provokációkkal. Ennek szellemében zajlott le Líbia ellen a példátlan méretű flottafelvonulás. A Szidra- öbölnél három repülőgép- anyahajót, számos cirkálót, rombolót és fregattot vontak össze, fedélzetükön 24 ezer tengerészgyalogossal, 250 korszerű harci repülőgéppel és különböző típusú atomfegyverekkel. Ehhez fogható „megsemmisítő erőt eddig még sohasem összpontosítottak a Földközi-tengeren” — jegyezte meg nem kis megdöbbenéssel a nyugatnémet Der Spiegel cikkírója. Ezzel csaknem egy- időben, amerikai hadihajók hatoltak be a fekete-tengeri szovjet felségvizekre (a Krím-félsziget közelében). Az amerikai és a szovjet egységek két órán át néztek farkasszemet egymással, s hogy nem történt nagyobb baj, az kizárólag a szovjet fél józanságának köszönhető. o Az említett két példa is jól érzékelteti a Reagan nevével fémjelzett új globaliz- mus kül- és katonapolitikáját. Legfőbb tartalmi eleme — amint ezt annak idején Weinberger hadügyminiszter megfogalmazta — a totális szembenállás a Szovjetunióval, a társadalmi haladás bármi áron való feltartóztatása a világnak minden olyan övezetében, ahol úgymond, létfontosságú amerikai érdekek vannak veszélyben. Egy japán lap a hatalmi gőggel, a birodalmi mindenhatóság hamis illúziójával átitatott amerikai' globalizmust új beavatkozási stratégiának nevezi. Ami persze, távolról sem új, hiszen az igazságosság és az emberi jogok védelmének hazug jelszavával álcázott erőszakpolitikát még Carter, az előd hirdette meg. Az viszont tagadhatatlan, hogy Reagan elnöksége idején a föld nem kis részére — a többi között a Közel- és Közép-Keletre, Közép-Amerikára, a Csendes- és az Indiai-óceánra, Afrikára és más régiókra — kiterjedő, expanzív politikát jóval nyersebben igyekeznek átvinni a gyakorlatba, mint korábban. Az eszközökben az amerikai vezetés egyáltalán nem válogatós. Ha a körülményeket úgy ítéli meg, nem riad vissza a közvetlen katonai fellépéstől sem (bizonyság erre Grenada lero- hanása), ám ha azt tartja célszerűbbnek, akkor inkább másokkal végezteti el a piszkos munkát. Titkos és nyílt csatornákon át, minden támogatást megad a bukott Pol Pot-rezsim gyászvitézeinek, a Nicaraguából elűzött somozistáknak, a törvényes angolai kormány ellen harcoló UNITA terroristáinak vagy az afgán ellenforradalmároknak. És eközben nem átallja szabadságharcosoknak, az emberi jogok bajnokainak titulálni a felbérelt gyilkosokat, akiknek vezetőit ünnepélyes külsőségek között fogadják a Fehér Házban. A Reagan-adminisztráció védencei sohasem távoznak üres kézzel Washingtonból. Ugyancsak a Der Spiegel számol be róla, hogy a CIA (a központi hírszerzőügynökség) közvetítésével, évente legkevesebb 500 millió dollár értékben juttatnak el fegyvereket és különböző hadfelszerelést a Pakisztán területén, több mint száz táborban állomásozó afgán ellenforradalmároknak. (Az utóbbi években a katonai és egyéb segélyek összege meghaladta a másfél milliárd dollárt.) A szállítmányokban legújabban már „Stinger” mintájú, kézi légvédelmi rakéták is vannak. E rakéták könnyen kezelhetők, vállról indíthatók, súlyuk a kilövőszerkezettel együtt mindössze 14 kilogramm. Hatótávolságuk 5—7 kilométer, s a 10 kilogrammos robbanótöltetet önirányító fej vezeti rá a légi célra. Veszélyességük nem lebecsülhető, miután katonai és polgári repülőgépek ellen egyaránt alkalmazhatók, így új dimenziót visznek be a „hadüzenet nélküli” háborúba. A múlt év végén hasonló fegyverrel lőttek le Kabul és Kandaher között egy gépet, amelynek fedélzetén 52 utas volt, köztük asszonyok és gyerekek. Mint jól informált hírforrásokból megerősítették, ugyanilyen rakétákkal akarják felszerelni a nicaraguai ellenforradalmárokat és az Angola területén tevékenykedő UNI- TA-zsoldosokat is. Az UNITA a szóban forgó rakéták beszerzéséhez bármikor igénybe veheti a CIA által folyósított, évi 15 millió dolláros támogatást. Ami pedig a nicaraguai ellenforradalmi bandákat illeti, abból a 100 milliós segélyből, amelynek megszavaztatásáért Reagan elnök minden tekintélyét latba veti a törvény- hozásban, nyilván nemcsak „Stinger”-ekre futná, hanem más, modern támadófegyverekre is. Az amerikai honatyák egy jelentős része attól tart, ha nem adják hozzájárulásukat a kért ösz- szeghez, egy „újabb Kuba” fenyegethet a nyugati féltekén, s így elkerülhetetlen lenne az Egyesült Államok közvetlen katonai beavatkozása. Márpedig ez egy új Vietnamhoz vezethetne. Nem tudni pontosan, milyen hadműveleti terveket szövögetnek a Pentagonban a sandinista rendszer megdöntésére (amelyre az USA eddig körülbelül egymilliárd dollárt költött!), annyi azonban ismeretes, hogy az utóbbi hónapokban feltűnően megélénkült katonai aktivitás a Nicaraguával szomszédos határtérségben, s egymást követik az amerikai fegyveres erők részvételével zajló szárazföldi és tengeri hadgyakorlatok. Afganisztánról és Angoláról szólva. Nyugaton minduntalan sürgetik a korlátozott szovjet csapatkontingens, illetve a kubai alakulatok mielőbbi kivonását. De hát hogyan lehetne erről komolyan beszélni mindaddig, amíg a két országot állandó külső beavatkozás fenyegeti? Amíg tehát nem szűnnek meg azok az okok. amelyek a testvéri katonai segítségnyújtást indokolttá tették A kivonáshoz megfelelő nemzetközi garanciák kellenének, így például az agresz- sziós cselekmények megszüntetése, az ellenforradalmi erők támogatásának megvonása és mindenféle beavatkozási kísérletről való, végleges lemondás. A jelek szerint erre sem az Egyesült Államok, sem a válsággócok fenntartásában érdekelt néhány szövetségese nem mutat hajlandóságot. A „minél rosszabb, annál jobb” felfogás hívei csak szavakban vallják a politikai rendezés szükségességét, a valóságban minden eszközzel gátolják a konfliktusok felszámolását. Hogy az agresszív körök által kirobbantott válságok még nem váltották ki a „nagy robbanást”, az a hadászati egyensúlynak köszönhető. Serfőzö László, alezredes