Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

UliäF /fÄ

N

ÉPÚJSÁG, 1986. április 4., péntek MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

Mihail Iszakovszkij (orosz):

A háza üszkös rom...

A háza üszkös rom,

családját

az ellenség gyilkolta le.

A katonát kik, merre

várják,

a bánatát kinek vigye?

Hol átalútba fut a dűlő, nagybúsan ballagott oda, s egy sírt talált a kizöldülő hantok alatt a katona.

Megállt — és szavai csomója a kíntól torkában rekedt. Fojtottan szólt: — Fogadd, Praszkovja.

vitézedet — a férjedet.

Vendéged most vendégelést kér,

a házban dús asztalt teríts — megjöttem és az

ünneplésnél

jöjj, ünnepelj velem te is . ..

De nem felel szavára senki, elébe senki sem siet.

S csak forró nyári szél

lebbenti

a sír felett ringó füvet.

Sóhajtott s vállszíján

eresztve

pálinkás butykosát a vén kenyérzsák mélyéről kivette és koccintott a sír kövén.

— Hogy így jövök hozzád,

Praszkovja, ne korholj ás ne szidj,

szívem,

egészségedre ittam volna, s iszom, hogy békében

pihenj.

Téged hiába várlak vissza, még jó, ha egy barát akad... És öblös butykosából issza a búval párolt kortyokat.

A katona ivott, s kegyetlen fájással fájt a szív sebe:

— Négy évig csak feléd

siettem,

három hatalmat győzve le.

Becsípett. Könnye hullt

kövéren

elárvult ábrándjaira.

A mellén csillogott az érem: a Budapest-medália.

(Békés István fordítása)

G. csak eleinte fázik a gúzsban, aztán fokozatosan áttüzesedik. Később minden érzés elhal, eltompul az agya. Külső szemzugai lassan ibehomályosodnak. Az oldalról vetülő síkok és körvonalak leszakadoznak. G. világa megreped — csupán előre lát.

Kezek motoznak, a kötél lazul, ö tovább áll ott mereven az oszlophoz ragadva, noha mozdulhatna már, hisz engedélyezték. De ő csak áll tovább — emberré fagyva.

A kép elfakul, G. emelkedik. Elsőcsíkos üres filmkockák futnak. Ennek zökkenés vet véget.

Nyöszörgő hangok a földerengő fehérségben. A szürkére kopott ég helyén boltozatos mennyezet. A fásult érzéketlenség fölolvadt. Itt G. biztonságban van. A kórházi ágy menedék.

Szempillái résén át leselkedett. A szomszédos ágyból nézték. Furcsa, könyörgő tekintet az ott. Az áll szögletes, rajta fekete folt.

G. megpróbált fölülni. Nem sikerült. Csak a mellkasa dörömbölt őrületes, vad ú j jongással: A feketeállú!

ö az, biztosan ő. Maguk közt becézték így a ragtapaszáról. Szinte nem hisz a szemének. A hatalmától megfosztott SS itt már tehetetlen. Foglyok mind a ketten.

G. azonban hiába erőlkö-. dött, képtelen volt mozdulni, vagy bármit cselekedni. Hát csak. nézett arrafelé, merőn, a könnyezésig. Csorba látómezején megnyúlt, hegyeseden az áll. Nincs arc. csak

ez a könyörtelen szirtű csontszikla. Csúszott, billent, de G. már nem félt tőle. Hóhér és áldozat közt eltűnt a választóvonal.

Kínzójuk ágyhoz láncolva. Sose láthatták ágyban. Milyen, amikor éppen nem kínoz. Tud aludni egyáltalán? Áldozatai, a meggyötörtek, bezzeg tudnak!

A feketeállú tekintetét szorongás fakftotta.

— Fölad? — szólalt meg ugráló ádámcsutkával az álla alatt. Egyetlen erős rop- pantás a nyakon örökre elnémíthatná. G.-ben megrögződött a kép és a gondolat. Hirtelen nevethetnékje támadt, ahogy rávágta:

— Nem én! — De kőiben ökölbe rándult a keze a takaró alatt.'

— Köszönöm — suttogta a feketeállú. — Nem tehettem másként. Így volt parancsban. Maga ezt megérti. Különb, mint a többi. Erősebb: túlélte a többieket. Az erős ember megbocsájtó.

G. .megvetően nézte az SS-t.

— Hallgasson! — kiáltotta undorral és gyűlölettel. Hányinger gyötörte. De tovább faggatódzott.

— Megsebesült?

— Bár úgy lenne. Tífusz. Lehet, hogy nem élem túl

— tette hozzá érzelegve a feketeállú.

G. most a legfontosabbat akarta megtudni, ami az ítélkezéshez szükséges. Beszél-e az SS oroszul?

— Csak anyanyelvemen

— felelte amaz.

Így akartatok hát hódítani! — gondolta G. A válasz

azonban kedvező. Meglepte, hogy milyen tiszta az agya. Jó, hogy ilyen világosan fog. Nem, ezt a kínzót csakugyan nem adja föl. Ha soha máskor, most helye van az önbíráskodásnak.

Egész nap készült, terveit. Várta az éjszakát. Arra sem akart gondolni, hogy gyűlöli a feketeállút. Hideg fejjel kell ítélkezni, s hideg szívvel. Az indulat beszennyez; az elszántságot.

Forró nyomást érzett a halántékán.

— Szégyellem, Andi. — A múltból szól a hang. Irma arca földerül, tekintete szétszórt, tétova. Meghurcolták, pedig Irma keresztény. Igaz, kabátjára fölvarrta a sárga csillagot, azzal járt az utcán. Valaki besúghatta, hogy csak tüntet.

Irma mit szól, ha megtudja, hogy kétfelől a külső szemzuga hályogos? Hányszor mondta akkoriban; szégyellj, hogy keresztény! G. fölajánlotta neki a válást. Könnyen elintézhették volna, akár egyetlen óra leforgása .alatt fölbontották az efféle házasságokat. Irma válaszul fölvarrta a sárga csillagot.

Nem — határozta el G. Most még nem szabad megtudnia, mi történt a szemével. Nem írja meg neki. Majd később, odahaza, amikor egy kissé talán már felejteni is tudnak.

A kórterem besötétedett. Az álomba készülők sóhajától meglehbent a csend.

Aludt a féketeállú.

G. fölkelt, erősnek érezte magát. A fekete áll fölé hajolt, kezét a nyakára fonta.

Feszülő ujjakkal, minden izomzatúval átmarkolta az alvó nyakát. A kifulladásig szorította.

A feketeállú szabályosan tovább szuszogott, mint minden alvó.

G. kimerültén megpihent, aztán újra kezdte a fojtoga- tást. Hüvelykjét a hegyes gégére nyomta. Semmi hatás. G.-t elöntötte a veríték. Lihegve hátrált az idegen ágytól. Úristen! Miféle nyak ez? Mintha szobrot fojtogatott volna.

G. szeme ebben a pillanatban becsukódott.

Mire fölnyitotta, megint nappal volt. Az ágy melletti szekrényke tetején gőzölgő csésze és keksz.

Ágyszcxmszédja fölült. Úgy mosolygott rá, mint aki most látja először.

— Beszél németül? — kérdezte.

G. megzavarodott. A káp- rázat játszik vele? Az az áil ott csupasz, semmi tapasz rajta. Német és mégsem ugyanaz.

Az ápolónő lépett az ágyhoz. Mindkettőjüket megitat- 'ta. G. kérdéseket tett föl a nővérnek, hogy miért van ő itt tulajdonképpen. Az annak rendje-módja szerint megnyugtatta; nem komoly a baj, csupán súlyosan leromlott a szervezete, hát fölerősítik.

G. fagymarásos, püffedt kezére meredt. Ám alighogy fölemelte, azonnal visszahullt a takaróra. Nem bírta tartani saját kezét. Feje a párnára hanyatlott.

Lehet, hogy csakugyan szobrot fojtogatott?

MIKOLA NAHNIBEDA (ukrán):

Dunai ballada

A kék Duna mentén, a hegy tetején bronz-hős a magyar haza földjén: Oleksza Hrimucsij, a dnyepri legény, matróz s a barátom, a földim.

Magyar szájon csodaszép rege kél. vagy tán igaz is? Virradatkor egy karcsú sirály ideszáll. idetér. ismerte barátomat egykor.

Gyulai Liviusz (balra, fent);

Kis Attila (balra, középen); Kondor Lajos (balra, lent) és Grain Attila rajzai

Jön szélsebesen, le-lecsapva repül, mártózik a lomha Dunába, s a bronzra nyugodni, pihenni leül. s telepszik a domború vállra.

Vitorla feszül, ragyog, ég a vi/ár, Uszköt vet a hajnal a tájra, szárnyát a szobor karján a sirály, mikéntha repülne, kitárja.

S mondják: az igaz szívből figyelők hallják a szavát is a csendben:

„Ott voltam, a honni vidéken előbb. Ukrajna virul, soha szebben.

Szép újra a régi Szevasztopol, ott hajórajaidra lenéztem, a hajdani perzselt táj vakított, mint hó koronája a bércen.

Burgaszba opálszínű tengeren át kísértem a karcsú hajókat, bolgár katonák csupaszív dala szállt, bolgár katonák dala — rólad.

Galacban a csendes, a tiszta vizet kétárbócosok sora szelte, legszebbjükön ott ragyogott a neved: Románia sem feledett el.

Hajnalban a távoli izmaili parton, hozzád igyekezvén, hallottam, amint neved emlegeti egy hurcos az ünnepi szemlén.”

Vitorla dagad, kel a nap, s íme már bíborban a kék Duna árja, a bronz csupa fény, s szárnyát a sirály, mikéntha repülne, kitárja.

(Lator László fordítása)

GIORGI LEONIDZE (grúz):

Sió

A Balatonból egy kis patak ballag, - Vén nádasok közt szinte nesztelen.

Adván vizét ajándékul a partnak.

Minden cseppjéből áldott lét terem.

Virágok, népek bolondulnak érte.

Sió — mondják ki gyengéden nevét.

Felhőtlen égszín-kék az öltözéke,

S róla dalol az ember és a rét.

Járkálok partján s egyszercsak szívemben Emlékek éles rendje felfakad,

Egy társam volt: Sió — hűlelkű ember.

Oly kedves, tiszta, mint e kis patak.

Grúz volt és őt is Siónak nevezték.

Csöndes legény. Hej, párját hol leled?

A lelke izzó bátorság, nemesség,

Mely lánggal, forró lánggal égetett.

Szívéhez forrott valamennyi társa, Gyermekhez úgy szólt, mint kedves barát. Ismert minden növényt, s szélesre tárta Szobájának mindhárom ablakát.

De ő, kinek szívében ennyi jóság.

Az én szívembe vert nehéz sebet,

Csak voltál te: Sió, ez a valóság...

Szerettelek... S mi vagy? Emlékezet.

Mert lekaszált a fasiszták golyója,

S ott nyugszol most egy drága domb alatt. Hány könnycsepp ült anyád szemén azóta.

És szívünkből hány sóhajtás fakadt.

S te kis folyó, te Balatonnak ága.

Most Sió lettél, ö lettél nekem,

Beléd költözött halhatatlansága,

S az ő mosolya száll e völgyeken.

Volt életében boldogság és bánat.

Búzát nevelt, virágot ültetett,

Siónak hívták őt is és a számat Ó hányszor hagyta el kedves neved.

És ím Sió szíve, örökkön élve,

Elhagyta drága földjét, Grúziát,

Beköltözött e kis folyó vizébe,

S most annak tiszta tükrén csillog át, Szülőhona mesgyéjét általlépve Eljött ide s baráti téreken Munkálkodik, új akarattal égve,

S itt nincs határa, nincsen vége sem.

(Vámos Pál fordítása)

TAKÁTS GYULA:

Új korszak indul

A szirmok közt kakasszó villog és lüktet a kagylófényű hajnal.

Üj korszak ifidül, lm a mesterek elindultak szerszámaikkal.

A vízmester a könnyű fák közölt színes mércével botladozva

méri a légbeszökkent áradást.

Derékig gázol a habokba.

A telt vessző, mint görbén-fújt üveg fanyar borral koccint az égre.

Ezer kádár kering. Sok zöld kötény az ágak szűk hajszálcsövébe.

És jönnek mind. Ndgy műhelyük köré rózsás falat borít a hájénál.

Az almafák közt fürge ötvösök dolgoznak víg szerszámaikkal.