Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-16 / 89. szám
4, NÉPÚJSÁG, 1986. április 16., szerda EGER: AUGUSZTUS 29-ÉN „VÍV" A végek dicsérete Hat város szellemi bajvívása Ismét sorompó közé szólítja a Magyar Televízió szórakoztató osztálya nagy múltú, .történelmi városainkat. Három néhai dunántúli erősség — Esztergom, Veszprém, Kőszeg — és három „felvidéki” végvár — Eger, Sárospatak, Gyula — mai vitézei mérik össze kopjáikat, természetesen szellemi és ügyességi verseny keretében. Liska Dénes, a szórakoztató főosztály vezetője a csapatéi igazítón elmondotta, hogy az országrészek versenyzői körmérkőzés keretében vívnak majd meg egymással, s a dunántúli és a „felvidéki” győztes találkozik október 8-án, Budapesten, ahol a Butái Vár történelmének, kulturális múltjának ismeretéből mérik össze erejüket. Természetesen az elödöntőkat is. helyszínenként közvetíti majd a televízió. Az első „v árviadalra” Esztergomban kerül majd sor július 9-én. S kéthetes váltással találkozhatunk a ftclbbiek- .kel is. Az egri végek augusztus 27-én vívják meg csatájukat. Az egriek várkapitánya dr. Havasy Péter, a Dobó István Vármúzeum tudományos titkára, már a napokban megtartotta — korhű kifejezéssel élve — a trak- tát, azaz a csapatszemlét. A magyar hazaszeretet fellegvárának számító Eger ez esetben is ki akar tenni magáért. A huszonöt fős gárdában történészek, irodalmárok, zenetörténészek, régészek, könyvtárosok, református és katolikus lelkészek, tanárok készülnek az erőpróbára. A versengéssel kapcsolatos menedzseri és technikai munkálatokat Eger Város Tanácsának művelődési osztálya vállalta magára. Ügy véljük, igyekezetben, felkészülésben nem fognak leszerepelni Dobó kései unokái. Hisz szakavatott, részkérdésekben is jártas tudósok, szakértők alkotják várvédő seregünket. Tudjuk azt is, viszont, ihogy a televízió ebben a rekkenő — remélhetőleg az idei nyár is az lesz —, forró estéken nem akármilyen szórakozással kívánja a képernyő nézőinek népes táborát székhez kötni. Ebből adódóan jócskán sok múlik majd Fortuna istenasszonyon is, no meg a négy fiúból és két leányból álló ügyességi diákcsapatunkon is. Bár a teljes forgatókönyv még korántsem tisztázott, sőt egyes kérdések nyugtalanítják is a versenyzőket. Amint megtudtuk, nem kimondottan végvári, hódoltságkori történelemből, irodalomból művészetből folyik majd a társas fejtörő, hanem az egykori várak mellé települt városok kultúrtörténeti históriájából is. Sajnos, nincsenek tisztázva még a korszakhatárok sem, hogy a kérdések java része mely történelmi korszakból lesz, s ez nem mellékes a felkészülés cseppet sem könnyű teendőit magukra vállalóknak. A dolgukat nehezíti még az is, hogy az egriek Sárospatak és Gyula történelméből kell, hogy számot adjanak, s nemcsak a sajátjukéból. Pár évvel ezelőtt lezajlott Jókai-vetélkedö körüli vita hullámai még mind a mai napig sem nyugodtak meg. Az sem mindegy, hogy egy ilyen játék folyamán a játékmesterek milyen gyorsan reagálnak a helyszínen történtekre. A már előbb említett szellemi erőpróbán ugyanis előfordult, hogy a zsűri Budapesten mit sem hallott az egriek szabatos, precíz (válaszaiból. Tudniillik a technikus kolléga nem be-, hanem elkeverte a hangot. Távol álljon azonban az időnap előtti aggályos aggodalmaskodás. Tisztában vagyunk azzal is. hogy mint annyi más hasonló, ez is csak játék lesz. Játék és kikapcsolódás a nézőknek, de drukk, feszültség, izgalom, tanulás a mér- kőzóknek. Helyénvaló, hogy a tv tanítva szórakoztat. Ám bízunk abban, hogy egy-egy jól sikerült snitt, vagy játékvezetői poén nem a versenyzőiket fogja sújtani. Amire — kár tagadni — sajnos, már volt példa! Eger mindig is kényes volt végvári, iskola- és kulturális múltjára. A néhai híres kardforgatók mai utódai gyors agyforgatásukkal szeretnék bebizonyítani, hogy nem halt ki még a virtus ma sem belőlük. Erre jó apropó a „janicsárok végnapjainak’' háromszáz éves évfordulójából rendezett várjáték. Soós Tamás Megjelent a Kincskereső áprilisi száma „Lábonjáró szomorúfűz, ! Hívesség csal, hívesség űz” — József Attila soraival nyit a Kincskereső áprilisi száma. Néhány lappal később pedig Tóth Árpád: Április című költeményét olvashatjuk — a vers közlésével emlékezik meg a folyóirat a 'költő születésének 100. évfordulójáról. A klasszikus mellett mai költőket is közöl a lap. Ebben a számban Markó Béla, Petöcz András, Lukács Ottó, Orgoványi Anikó és a szlovák Jan Ond- rus költeményeit találhatják a verskedvelők. A Vadásznapló ezúttal (április elsejére is tekintettel) humoros különkiadással jelentkezik. Bajor Andor és Dieter Ott írásai a rettenthetetlenségükkel kérkedő, illetve nagyotmondó vadászokat figurázzák ki. Az Ez fantasztikus! sorozatból sem hiányzik a humor — Karinthy Frigyes: Üj-Zéland száz év múlva című szatírájából kiderül, hogy az emberi természet a látványos technikai haladás ellenére is változatlan marad. Kuczka Péter sci- fi-tör,téneti tanulmányának nyolcadik része a műfaj fejlődésének utolsó évtizedeit mutatja be. A tanulmányt követi az az érdekes interjú, melyet Rigó Béla készített a 'tudományos-fantasztikus irodalom legjelentősebb hazái népszerűsítőjével. Kovács Lajos folytatásos regényében (Ráadásnap szupersztárok cilrkftszában), Eminens és Várkán Péter vetélkedéséiből már kezd. kirajzolódni a megnyugtató végkifejlet. (De egy folytatás még visz- szavan ...) Örkény István egypercesei, Tamási Áron mókás ,,góbé”jmeséje és Kántor Zsuzsa gyerektörténete (Kis- Rukkal vigyázni kell) olvasható még az áprilisi számban. A kisember-specialista 90 éve született Makláry Zoltán Makláry a Másfél millió című filmben „Amikor bejelentettem apámnak, hogy színi pályára szeretnék menni, azt mondta: Gondold meg fiam, a színész nem ember. Egész életemben neki szerettem volna válaszolni. Megpróbáltam olyan színész lenni, aki ember is.” Ez volt Makláry Zoltán ars poeticája: színész és ember lenni. Mindkét elhatározásához haláláig hű maradt. 1896. április 16-án született. 18 évesen iratkozott be Rákosi Szidi híres színi iskolájába, s rövidesen már néhány mondatos szerepet kapott a Magyar Színháziban. Ám, közbeszólt a háború, frontszolgálatra hívták, s csaknem négy évet töltött Olaszországban hadifogolyként. Hazatérése után a Magyar Színház szerződtette 1920 tavaszán. Beöthy László, a mindenható színi direktor, az Unio- tröszt igazgatója, nemcsak a színházhoz értett, jó szemmel fedezte fel a tehetségeket is: öt színházában játszatta estéről estére a fiatal színészt, ha csak villanásnyi szerepekben is. (Az már a pályakezdő Makláry- ról kiderült, hogy mestere a cizellált szerepminiatúrák- nak, valóságos kisemberspecialista. Tisztviselőt, írnokot, szolgát, éjjeliőrt — mesteri módon ábrázolta az élet perifériájára szorult alakokat. Bizonyára ez volt az oka, hogy Törzs Jenő ajánlatára 1922-ben szerződtette a Renaissance Színház. Egyetlen — igaz, a darab szempontjából létfontosságú — mondatot kellett elmondania a harmadik felvonásban. Ezzel az egy mondattal is kiemelkedő sikert aratott új színházában. Játszott Niccodemi Tökmag című vígjátékában (Kosztolányi Dezső szerint: „Makláry, a pincér alakítója, remek tálján figura, valósággal expresszionista hatású.’’) A Hamletben ő a második sírásó, a Szentivánéji álomban Zuboly, a takács, a Csongor és Tündében a Kalmár, a Lear királyban •Kent. A 20-as évek .második felétől újabb fejezet kezdődött pályafutásában: a Vígszínház tagja lett. „Bárdos Artúr tíz órakor bejelentette, hogy megbukott, engem fél tizenegykor szerződtetett a Vígszínház” — mesélte később. A Víg vezető epizódistájának lenni Peti Sándor, Mály Gerö, Gárdonyi Lajos mellett — rangot jelentett. Csaknem tíz évig volt a lipótvárosi színház tagja, számos szerepet eljátszott, mígnem 1935-ben elérkezett pályájának harmadik sorsdöntő fordulója. Ez dr. Németh Antal nevéhez fűződött, akit ebben az esztendőben neveztek ki a Nemzeti Színház igazgatójának. „Az évtized derekán, 1935-ben következik be a Vígszínház együttesének legnagyobb megrázkódtatása" — olvashatjuk a Vígszínház története című könyvben. — A Nemzeti Színház új igazgatója, Németh Antal robbantja fel a megbonthatatlan nak vélt társulatot. „Egyik napról a másikra, „puccsszerűen” átszerződtette Ma- ,kay Margitot, Dajkát, Tőkés Annát, Somlay Artúrt, Makláry Zoltánt és másokat. Makláry Zoltán 1935-től nyugdíjba meneteléig volt ,a Nemzeti tagja, s pályafutása 1945-től teljesedett ki. Gellért Endre főszerepet bízott rá: a Vónya bácsit alakította, feledhetetlenül; játszott Oszt- rovszkijt, bortól rezes orrú, recsegő hangú Doolittle-1 Shaw Pygmalionjában. A magyar filmgyártás egyik legtöbbet foglalkoztatott színésze volt: bölcs és derűs Bem apó a Feltámadott a tengerben, s talán legemlékezetesebb alakítását nyújtotta az Angyalok földje öreg kintornásaként. 150 filmben játszott, megkapta a Kossuth-díjat, az érdemes és a kiváló művész címet, örült a kitüntetéseknek, de egész életében irtózott a zajos ünneplésektől, valósággal elbujdosott az önmutogatás minden formája és alkalma elől. A színészetet csak „pojácáskodás- iként” említette, s amikor megkérdezték tőle, művészet vagy mesterség-e amit a színész csinál, így válaszolt: Művészet — megélni belőle. Szókimondó, gerinces ember volt. Amikor úgy érezte, hogy romlik a színi mesterség ázsiója, a realista aprómunka becsülete — alkotó ereje teljében hátat fordított a színháznak, nyugdíjba ment. Ettől kezdve el- kenülte pályatársait, nem adott interjút, s csupán egyetlenegyszer — 81 esztendős korában — tört meg a jég: Gobbi Hilda rávette, játssza el partnereként áz Amerikai cigaretta című film egyik főszerepét. Nagyszerű alakítást nyújtott, s néhány hónappal később — épp úgy, mint a filmben — csendesen, észrevétlenül lehunyta a szemét. Minha úgy érezte volna: 'megtette kötelességét, eljátszotta utolsó szerepét — távozhat. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után ... Kárpáti György PATAKY DEZSŐ: Vakvágán 000 v/1. Kezét összekulcsolta maga előtt, az ágyéka fölött. Az előző per befejezése elhúzódott, várakozni kellett. Cseppnyi nyálat sem bírt összegyűjteni - a szájában, hogy lenyelje. Kiszáradt torokkal állt a bíróság homályos, szűk folyosóján. Csuklóját eleven lüktetéssel járta a fájdalom, megtörte a szorosan rátekert és lakattal rögzített lánc. Két őr volt vele, s egyikük megkínálta cigarettával. Erős volt a füstje, émelyegtette a gyomrát, de szívta, el nem véve a szájától, ne menjen kárba belőle fél slukknyi sem. Csak arra volt jó az egész, hogy a füst megindította a nyálát, s valamit enyhült a száraz, maró égetés is a torkában. Nem akart gondolni semmire, emlékezetének filmvásznán azonban megállíthatatlanul peregni kezdtek a régi képek. . . .. .Kinn a város szélén lakott, egyetlen szűk szobában. Két család élt még a kis udvarban, s ő valójában nem ismerte egyiket sem. Korán hajnalban indult munkába vagy este, mikor s hogy kapta a rendelkezést. Sokat kellett beugrani mások helyett — teljes fordába. Megszokta lassan, hogy mozdonyvezető létére, fontos személynek tartsa magát. Egy-egy forda után huszonnégy órája volt szabad. Ilyenkor kedvére kialudta magát. Ám vagy fél esztendeje már az alvásban sem lelte örömét. Alig szen- deredett el, kisvártatva már kiabálás lármájára ébredt. Egy asszony kiabált a szomszédban, a fal mögött. Tisztán értett minden szót. — Ezért elék veled!? Hát ezért... ? ! Kiabálás, kiabálás s a végén csukló, kétségbeesett zokogás. — A disznók élnek csak így! Te, te.. . ne nyúlj hozzám! Ne merj hozzám nyúlni! !! Ha egy tapodtat lépsz, beléd vágom ezt a kést...! Egy ideig tűrte a kiabálásokat. Mikor aztán már nagyon felgyülemlett benne a harag, idegesen magára kapkodta ruháját, kilépett az udvarra és bekopogtatott a szomszédba. — Gyere, gyere csak, te dög! De udvarias lettél egyszerre, már kopogtatsz is, mi?! Hogy fordulnál fel egy álltó helyedben! Az asszony kiabált megint az ajtón belül. Nem tudta, lenyomja-e a kilincset. Be kell menni, be kell menni — győzködte magát — meg kell mondani, hogy ne za- varkodjanak, hagyják őt nyugodtan aludni. — Jó estét — mondta csendesen. — Jó... estét... — Bocsánat, én a szomszéd vagyok — mondta és a fal felé mutatott. — Itt lakom maguk mellett... Ne haragudjon, de szólni jöttem. Nem tudok aludni. A kiabálások miatt, ugye... Kövér, nagy hegyes hasú asszony állt a szoba közepén és zavartan pislogott. Ijedten nézett rá, az idegen férfira, fiatal, szép arcát eltakarta a kezével és kibuggyant belőle a sírás. — Nem akartam megbántani. .. — szabadkozott szégyenkezve. Körülnézett a szobában. A padlón és az asztalon porcelándarabok hevertek szanaszét. Porcelántányér darabjai. — A férje... ? — kérdezte. Az asszony a fejét rázta. — Nem, nem a férjem. Csak együtt élünk. .. — Aha... igen — bólintott. Az asszony sietve tovább beszélt. — De én nem is akarom, hogy elvegyen. Tudja, nem is akarom. . . Minek arról papír, hogy két ember ösz- zsetartozik. Ugye? ..Én csak a gyereket akarom megszülni. Ehhez nekem jogom van!! ! Nem tudott mit mondani. Indulni akart. Az asszony pedig egyszerre, mintha csak előbb lépett volna be az ajtón, azt kérdezte: — Maga, kicsoda? — Melegán... Melegán Andor. Mozdonyvezető. — Igen... ? — Aha! Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára. . . Ismeri ezt ugye? — Én még sohasem voltam Kanizsán! — húzta fel szemöldökét szomorúan az asszony. — Még én sem voltam — nevetett ő. — Ne-m volt? — csodálkozott az asszony. — Másfelé járok. Özd, Putnok, Miskolc, Szolnok. — Szép lehet az, mindig utazni... Már az első találkozás után is sokat gondolt az asz- szonyra. Sajnálta. És máskor is átballagott hozzá. Beszélgetni. Aztán egy idő után az asszony is megkopogtatta a falat hívogatón, hogy jöj-- jön át. Az asszony mindig kedvesen fogadta, székkel kínálta, és ki kérdezgette: mit csinált, merre járt, mit látott. Sokat mesélt neki ilyenkor mindenféléről, főként vidám dolgokról, mert szerette, ha mosolyogni látta. Melengetett és simogatott a mosolygása. Az asszony egy napon elmondta neki az életét is, aztán meg arról is beszélt, hogy került össze a férfival, aki nem a férje és nem is akarja, hogy törvény szerint feleségül vegye. Sokáig jól éltek, nagy szerelemben, de mióta az asszony gyermeket vár és elvetetni nem akarja, egészen megbolondult, üti-veri, mint az állatot. Nyugodt álmát semmi sem zavarta jó ideig. Aztán egyszer csak megint kiabálásokat hallott a falon túlról. Az asszony sikoltozott, könyörögve, kétségbeesetten. Kilépett az udvarra és bekopogtatott az ajtajukon. Az ajtó zárva volt. Az asszony pedig egyre fájdalmasabban jajgatott. Vállát nekifeszítette az ajtókeretnek. Borzalmas látvány tárult elébe. .. Az asszony a földön feküdt, vergődött a rúgások és ökölcsapások záporozásában. — Mit csinál maga, ember? — ordított a megvadult férfira. A férfi kicsit hökkenten nézett fel rá. Aztán, mintha ő ott sem lenne, ökle újra és újra lecsapott az asszony vonagló testére. — Állat maga, nem ember — mondta minden indulat nélkül, nyugodtan, és megmarkolta az asszony fölé görnyedő férfi vállát, szinte a levegőbe emelte. A férfi erre ő ellene fordult. De csak egyszer tudott ütni, másodszorra már lefogta a kezét, keményen, hogy beleroppantak a csontok is. Az asszony feltápászkodott a földről. Megigazította szakadozott ruháját, melyből elővillant telt mellének fehérsége. Erős csuklásokkal sírt, és nem nézett egyikő- jükre sem. (Folytatjuk)
