Népújság, 1986. április (37. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
NÉPÚJSÁG, 1986. április 12., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM BÉNYEI JÓZSEF Utolsó szalmaszál Utolsó .szalmaszál vagy. köszönöm a kegyelmet: életem szomját olló szádat és puha melledd. Van még egy lehetőség l’lgyis múlik a nyár mar Köszönöm, hogy kerestél és talán megtaláltál. VALKÓ ANTAL Két kép Tejfehér zománeos éjszaka hozzáttlödik nézésem s leválnak részei a Hold és a csillagok elernyednek kint a szél hangjai mint a kezed fogó ujjak az álom melegéhen LCRINCZY ISTVÁN: Istvánokról és borokról /. Széchenyi úr amint tudjuk szerette az asszonyokat de még náluk is jobban szerette a tüzescombú borokat II. Dobó várkapitány uram harcolt a nagy túlerővel de éjszakánként násztort ült a mézölű bikavérrel III. nagy királyunk mindenünnen Í kiüldözte a gaz pogányt de kék borok lánycsókjától megint Vajknak tudta magát CSEH KÁROLY: Szegfű és krizantém Agonizál a szerelem fehér tajtékja virágcsokor — elfojtja a szavakat A nyár túlvilági fénnyel tündököl s az emlékezet krizantémmal cseréli fel a szegfűt Szaggatott Lángolva zuhansz A remény légcsavarját találat érte Leáll Mentsd magad Ejtőernyőként talán még kinyílik az életösztön Feketedoboz a szív Tanúskodik majd Sínek Pontos pályaudvari óra Letaposott ezüstszárú kápolnavirágok Kivilágított szerelvény sorok csorognak rajtuk foszforeszkál felettünk a hold szálaiként ragyognak a sínek végig mint arcvonásokon a könnyek M ivelhogy marsokat SZALADTUNK. AZT HITTÜK, HOGY SOKAT HALADTUNK, kibontottuk a fák haját lobogónak, lengjen, lengjen az áprilisi szélben, hirdesse csillagszívünk ezüstös ragyogását, hirdessék gerincünk egészséges ropogását a százados tölgyfatörzsek, szemünk múlhatatlan fényeit tükrözze vissza az esőtől csillogó levél. Düledező házak omló tűzfalának vetettük nyűhetetlen vállainkat, izmaink nekifeszültek a világminden ropogó palánkjá- nak, galaktikák helyét jelöltük ki az egyetlen igaz törvény szerint, keringjenek, száguldjanak, tántorogjanak boldogan saját végzetük felé. Akkor még nem tudtuk, hogy végzetük felé. N AGYVÁROSOKRÓL BESZÉLT A MESSZI VÁNDOR, hallgattam szép szavát, hallgattam százezer tavaszon, nyáron, őszön, álo- mi útjairól töviről hegyire kifaggattam a garabonciás deákot, vérem vele lüktetett a mesebeli aggregátok ütemére, szivattyúzta belém az ÖRÖK ÁRAMOT, hintázta- tott, le-föl! le-föl! le-föl! az angolpark ölelő óriáskerekében. Oly önfeledten kacagtam az idő tájt, hogy sírig hű kedvesüknek engem választottak ki a földkerekség bimbózó lányai. Aztán MEGVALLATTAK, HERCEG ÁRPÁD: Fecseg a felszín HOGY VÉRZETT A HÚSUNK. Már sokszor kiadtuk volna egymás szerelmét, fedőnevét, csak fejünktől a vallatólámpákkal el! szívünktől a magánzárkákkal el! De nekünk csöndre állt be a szánk, a világ mérhetetlen kincséért sem árultunk volna el bármit is a ránk bízott titokból. Hallgattuk agyunk halálos dobolását a KOMOR ÉG ALATT, kivert fogaink kopogtak a cella kövén, végtelenségig leegyszerűsített morzejelük az óramű pontosságával továbbította fájdalmas üzenetünket. A VÁROS PEREMÉN, AHOL ÉLEK, a naprendszernek ezen a vidékén már keményebben koppan a szó is, nem játszik ábrándos jövőkkel a gondolat, csapott célgömbök emelkednek följebb lábszárközéptől köldökig, mellig, koponyáig, meg- másíthatatlanul rákulcsoló- dott a kéz billentyűre, gombra, gépre, puskatusra. Reszkető ujjak nem babrálnak zavartan nyakkendőn, kézelőn, karácsony behavazott temetőiben ismerős fejfa felé ha botorkálok, árvaság már nem gyengíti Marathon mezején egykor kipróbált lábaimat, utcáról utcára nemes urak kegyéért nem kacsázok. ÓH, HÁT MIFÉLE A.NYAG VAGYOK ÉN? ki tette velem, hogy naponta gúzsba kötve kelljen szorítóba áll- nom? s megvakíttatva énekeljek, mint hálóval befogott pacsirták? vasat ki veretett táncos bokámra? s hogy emiatt kovácsmesterséget tanulni voltam kénytelen, ki tette? s letört láncaimat vérebek elé ki veti szimatnak? s eleven húson nevel kutyákat nyomomat kutatni? s gáncsot vet orgonabokorból, kökényesből, galagonyából? s karját kitárja, hogy felfogja esésemet, száguldásomat az őrült lokomotív acélcsápjai felé? AZ EMBER VÉGÜL HOMOKOS, SZOMORÚ, VIZES SÍKRA ÉR, kétségbeesve szemléli önnön görnyedő hátát a kapások tömegében, sártól, olajtól mocskos vászoningét a gépek tömbjei fölé hajolva, tar koponyáját konokul nekivetve a fényzuhatagnak, tétován araszolgatva az ár- mányság sunyi kivégzőosztagának vérmezején, szikkadt tüdővel kapkodva tovasuhanó tiszta molekulák után, s bízva az eljövendő gyermekben, aki ő volt egykoron, és ö lesz majd egykoron, szikár tett és elmos- hatatlan akarat, erő a boldogabb jövő végtelen tengerében. Hát VILÁGOSÍTSD FÖL GYERMEKED! biztos lábbal álljon meg háborgó tengereken, izmos karral szálljon szembe a szennyes árral, büszkén szálljon' magos egekbe vadmadár gyanánt, SZELLEM és SZERELEM korlátáit biztos kézzel söpörje le, s az őrült esz. méket megzabolázza, kalodába zárja! ne kelljen agyat és szívet görcsbe rántó rettegéssel számlálgatni a múló perceket. Én, ÍME, HÁT MEGLELTEM HAZÁMAT. Hidd el, hogy nagyon szeretlek, ilyet nem mondanék akármi királynak, sem közönséges isteneknek. S lásd, míg FECSEG A FELSZÍN, én újra és újra fölkerekedem, s szelek szárnyára eresztett kalapommal sugaras utakat hasítok a kozmosz rengetegében. Ha üstököst láttok tovasuhanni sisteregve, azzal én üzenek. NE ÜLJÖN LELKŰTEKRE SZENVEDÉS. NE CSÍPJE TESTETEKET FÉREG. MARKÓ PÁL: A badacsonyi forrásnál Láttam országunk szürke mocskait. Az ebéd csöndjét is ágyúlövések szaggatták. S a kertekben sem nyíltak őszi krizantémok; helyükön tűzviharok. véres tankcsaták dúltak, de a badacsonyi Kisfalud.v-ház alatt a csobogó forrás megmaradt. Kikötök, erdők, házak pusztultak: hasábfaként egymásra hulltak halászok, katonák: de maradtak,'halászok, cs maradtak katonák. Keressük meg együtt a forrást, kedvesem, mert nem minden forrás tiszta. A félénk őz-pár is, lám. ott az erdő szélén a jó források vizét issza. Hogy habzsolják a kavicson megszűrt frissítőt, alig tudnak betelni vele! Jönnek-mennek a kirándulók; és ballont a sziklák s a csontok sikolyát. . . Es mintha élednének halászok, katonák, a földdé vált halottak. Kérdés A tudós már hold-kőzetet vizsgál Mélységbe hulló életek szikrázó álmok beteljesültek Valóság képzelet harcol bennem mint sziklával megvadult örvény Meddig vonz a rózsás földi ösvény Meddig lesz szerelem ANGA MÁRIA: Csak félig Csak félig tudlak elfeledni, mint a vihart, ha fölöttem szivárvány-gyeplőt tart az ég. Sikoltásnyi szünetekkel félig mondom ki a mondatot. Valaki a domb mögött szétszúrta a Napot! Meditáció nem a szavak a hallgatások emlékét sodró néma rémület izmokat görcsben tartó mozdulathiány az el nem temetettek halálfélelme villám nélküli tomboló vihar a pók hálót sző az eresz alatt
