Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-12 / 60. szám
4 Tlt ni ■ ' i NÉPÚJSÁG, 1986. március 12., szerda Húsz művész—húsz alkotás Amikor manapság képzőművészetről esik szó, gyakran emlegetik, hogy hosszú ideje tartó válságban vagyunk. A művészek sok esetben olyan területre merészkednek, ahová a közönség nem követheti őket, s az embereknek a legkisebb gondja is nagyobb annál, minthogy elmerüljenek a szép alkotásokban. Vizuális kultúránk radikális átalakuláson ment keresztül, mióta a század elejétől rohamosan elterjedt a fénykép, a film, majd újabban a videó. Hétköznapibb a visszatükrözés, milliós darabszámban jelennek meg képes kiadványok, tömegtermékké vált a színes nyomat, életünkben nincs kitüntetett helye a világ képi ábrázolásának. Szabó Ágnes: Kezdet Mi élteti mégis a művészeket, s azokat, akik hajlamosak megállni néhány percre rohanó világunkban, s rácsodálkoznak arra, miként látja a világot más? Hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy egyik ábrázolási mód nem szorítja ki a másikat, sőt minden újabb „médium”, közvetítőeszköz tágítja a horizontot, békésen megfér egymás mellett — minden félelem ellenére — a festmény és a fotó, a mozi és a tévé, a film és a video. Nem szorította ki egyik a másikát, könyvet is veszünk a kezünkbe, hiába jósolták meg, hogy vége a „Gu- tenberg-galaxisnak”, a pesz- szimista kultúrfilozófusok nem bizonyultak jövőbe látónak. Korunk sajátossága ez; míg évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt egy-egy korstílus, esetleg művészeti eljárás teljesen elfelejttette a megelőző időszakok „módiját”, addig ma még a régi hagyományokat is felújítjuk, hogy ne menjen semmi veszendőbe, mert valamennyi tükrözési mód, művészeti eszköz az emberiség közös kincse, amely nem enyészhet el. Arra is rájöhetett már minden érdeklődő, hogy a képzőművészet zűrzavarában az lehet eligazító, hogy nem tűnő, percnyi gesztusokra figyelünk, hanem az értékeket tartjuk szem előtt, még ha látszólag „elavult” módon is fogalmazza meg mondandóját az alkotó. Nem az a lényeg, hogy mindig „napra kész” legyen a festő vagy szobrász, hanem az, hogy akarjon és tudjon pontosan megjeleníteni a környezetéről, az emberekről. Sokan kapaszkodnak tünékeny módszerekbe, de legtöbbjükről hamar kiderül, hogy csak a nap „sztárjai” voltak, holnap vagy holnapután már senki nem emlékezik rájuk. A Hatvani Galéria közel 15 éves fennállása alatt következetesen kiállt az értékek mellett, s a sokszor bizonytalan művészeti világban konokul ragaszkodott a közérthetőséghez, a figyelemfelkeltő mondanivalóhoz, hogy el ne szakadjon közönségétől. A legkülönfélébb irányzatok képviselői hivatkoznak arra, hogy számukra az ember a legfontosabb, de a Hatvani Galéria törekvéseiben nem szólam ez. Az intézmény művészi törekvéseiben, mecénási szándékaiban nyomon követhető, hogy a lényeg az emberi arc, a mozdulat, a tett. Két országos biennálét is rendeznek a Zagyva-parti városban, az egyik az Arcok és sorsok címet viseli, a másik pedig a tájképfestészet hagyományait viszi tovább, arra biztatva az alkotókat, hogy mérjék fel, hogy milyenek is a magyar tájak, életünk színterei. A Hatvani Galéria nemcsak a városban, hanem a térségben is jelentős közművelődési szerepet vállal. Az általa rendezett előadóestek, színházi események, művésztalálkozók „ínycsiklandó étlapot” jelentenek az érdekességet kedvelők számára. Kiemelkedő művészegyéniségek kapcsolódnak az intézményhez, ezzel együtt Hatvanhoz és környékéhez. Rendre a környező községekbe is eljutnak a képek és Somoskői Ödön: A kohász (Fotó: Koncz János) a különböző programok: már 1972-ben, az intézmény zászlóbontásakor gondoltak arra, hogy a falvak népének is eljuttassák a rangos és értékes művészetet. Ezekkel az alkalmakkal kapcsolatok szövődtek, amelyek további előrelépésre adtak lehetőséget: így jött létre például a galéria művésztanyája Nagygomboson, ahol az alkotók négy év óta heteket töltenek el, s a vendégeskedésért műveikkel „fizetnek”. Az itt látható képek közül Radics István nógrádi festő egyik alkotása született itt, megfestette Kontra Jani bácsit, aki a kaszáját feni ősi mozdulattal. De kiemelhetnénk Kis- májer Károly bronz Kodály- portréját vagy Papakrisztosz Andreasz Bartókot ábrázoló köszobrát. Itt szerepel Ku- rqcz D. István plasztikája is. Ezek az V. portrébienná- léra készültek, a Hatvani Galéria inspirációjára. Az itt látható műtárgyak valamennyien a Hatvani Galéria szellemiségében fogantak, részben már az intézmény tulajdonában is vannak. Igazolva azt, hogy érdemes ilyen kezdeményezésekbe belevágni, mert hálás dolog, ha beérik a munka gyümölcse, s a jó elvet s a következetes gyakorlatot igazolja a valóság. Most, akik itt összegyűltünk a Selypi Cukorgyár kiállításán, nem érezzük a művészeti élet válságát. Olyan harmóniát tapasztalhatunk, amely arra utal, hogy a béke kis szigete a Hatvani Galéria. Ez elsősorban Mold- vay Győző érdeme, aki az intézmény vezetőjeként képviseli a gyümölcsöt hozó elképzeléseket. Külön öröm számunkra, hogy a Népújság főmunkatársa, így tükrözi, képviseli lapunk művészeti elképzeléseit is. * (Elhangzott a Népújságnapok lőrinci rendezvénysorozatán, ahol lapunk kulturális rovatvezetője, Gábor László nyitotta meg a tárlatot.) A szép beszéd, a határozott szereplés és a mondandó Szavalóverseny Lőrinciben A Népújság-napok keretében került sor március 9-én, vasárnap délelőtt, tíz órától a lőrinci községi pártbizottság épületében a körzet általános iskoláinak szavalóversenyére. összesen 26 ifjú versmondó vállalkozott arra, hogy az általa és tanárai által kiválasztott irodalmi alkotást értő módon tolmácsolja. Nagy- és kisdiákok szerepeltek egymás mellett, alsósok és felsősök: a hallgatóság sokféle művel megismerkedhetett, mert a jelentkezők igyekeztek érdeklődésüknek, életkoruknak megfelelően megkeresni a költeményeket. Mivel elsősorban a nagy tavaszi ünnepek jegyében zajlott ez a versengés, nagyon sok Petőfi-írás hangzott el. Emellett sokszor hangot adtak a gyerekek a békének, de akadt olyan szereplő is, aki iskolai élményeinek talált hű nyelvi köntöst valamelyik író kötetében. Végül is hangulatos rendezvénynek bizonyult ez a találkozó, jól szolgálta a szép emberi szó, az irodalom ügyét. A Népújság munkatársai alkották a zsűrit, s két kategóriában választották ki a legjobbakat: a kisdobosok és az úttörők külön-külön kerültek mérlegre. Ezenkívül úgy határoztak, hogy egy fődíjat is kiadnak, ezt az érdemli ki, aki kiemelkedik a mezőnyből. Az értékelésben kitértek néhány általános hiányosságra és erényre. Gondot jelent manapság, hogy a tanulók ritkán szólalnak meg, sokáig eluralkodott a különböző tesztek és munkafüzetek „divatja”, pedig valamikor komolyabban vették a beszéd tudományát, igen korán megismertették a diákokkal a retorika alapismereteit. Kár, hogy napjainkban erre kevesebb figyelem esik, a hétköznapi életben sem gyakran váltanak szót szüleikkel, egymással. Rohanó az életük, nem kis megterhelés nehezedik a kisiskolásokra sem. így aztán nehezebben javul a beszédhiba, pedig a A verseny fődíjasa: Koncsek Ildikó (Fotó: Koncz János) megszólalók javarésze kis figyelemmel, gyakorlással leszokna a hadarásról, o renyhe kiejtésről. Ugyanerről a tőről fakad az is, hogy szeretnének túllenni a „fellépésen” a szavalok, nem várják ki-, hogy rájuk figyeljen a közönség, hanem kapcsolatteremtés nélkül „ledarálják” a mondandójukat Ezután következhet az értelmezés, az író szándékának megértése és tolmácsolása. Mindenkinek lehetősége van könyvben is elolvasni az alkotást, így csak az indokolja a versmondást ha a szereplő saját egyéniségével tudja „dúsítani” a veretes gondolatokat. Ilyen szempontok alapján értékelte a zsűri a hallottakat. Végül a fődíjat Koncsek Ildikó, a lőrinci általános iskola ötödik osztályos tanulója kapta. Az úttörők közül első lett Kalmár Erzsébet, az erőműi általános iskola nyolcadikosa, második Roznyik Zsolt, a selypi iskola ötödikese, harmadik pedig Koczka Renáta, a selypi iskola hetedik osztályos tanulója. A kisdobosok közül legjobban szerepelt Dudás Mária, a lőrinci általános iskola másodikosa, második lett Mi~ sinszky Gergely, a zagyva- szántói iskola harmadikosa és harmadik Takács Bálint, a selypi iskola negyedikese A díjakat a község nyilvánossága előtt adja át szerkesztőségünk képviselője a március 15—i ünnepségen. A Népújság-napokon a Harlekin Bábszínház Csipkerózsika Petőfibányára Iá I A bemutató a színház munkájának csak egy része. Nincs ez másként a bábosok esetében sem — különösen, ha- vidékre indul a társulat. A díszleteket, a kellékeket és persze a „szereplőiket” óvatosan bepakolják a buszba, elrobognak a színhelyre, ahol berendezik a színpadot. Kisilabizálják, hogyan működik a világítás (ha működik egyáltalán), előkészülnek a játékra átöltözéssel, gyors szöveg- ismétléssel. Ezután a lámpalázat legyűrve, az igen kritikus gyermekközönség előtt megtartják az előadást. Ha a függöny legördül, még nincs vége a napnak. Mindent gondosan becsomagolnak, újra berakodnak a buszba, majd megérkezés után a „főhadiszálláson” a raktárba. Alapos előkészítő munka kell, különösen, ha olyan komolyan veszik a játékot, mint a nemrég önálló bábszínházzá alakult egri Harlekin. Aprólékos díszletezés, gondos fény- és hangpróbák előzik meg fellépéseiket, hiszen a profinak nem illik hibáznia. ★ — Szívesen járnánk többet tájelőadásra — mondja Demeter Zsuzsa művészeti vezető —, de amíg bérelni kell a járműveket, a magas költségek miatt csak ritkán vállalkozhatunk erre. Nagyon várjuk már a speciális utánfutóval ellátott mikrobuszunkat: így jóval mozgékonyabbak leszünk, tjs egy-egy darabot sokkal több gyerekhez vihetünk el. Hiszen az igény a bábjáték iránt egyre nő... — Hányadik Csipkerózsi- ka-elöadás volt ez á petőfi- bányai? — Körülbelül az ötvenedik. Szépen emelkedik A bűvös lámpa bemutatóinak száma is. Április 20-án új premierrel jelentkezünk: a Hófehérkét állítjuk bábszínpadra, méghozzá marionetttechnikával. — Az önállósodás nagy előrelépés, de nyilván nem gondoktól mentes ... — A legnagyobb problémánk, hogy kevés a színészi státusz. Így a csapat meglehetősen túlterhelt, különösen ha azt is tekintetbe vesszük, hogy most végzik a Színművészeti Főiskolát. Az előadások, próbák mellett tehát még tanulni, vizsgázni is kell. Ezen az időszakon az segít át bennünket, hogy egy kicsit mindnyájan megszállottak vagyunk: imádunk játszani... Ez utóbbi a nézőtérről is jól érzékelhető: a közönséget magával ragadja a jó és a rossz tündér harca, a Szívkirályfi küzdelme kedveséért, Csipkerózsikáért. Drukkolnak neki, amikor megvív a sárkánnyal, a li- dérccel, és örülnek, amikor a szerelmesek legyőzve minden akadályt, egymáséi lesznek. Nagy taps köszönti a színészeket, akik az előadás végén előjönnek bábjaikkal a paraván mögül, sőt még autogramkérők is érkeznek az öltözőbe, és szolgálatkész kislegények segítenek a rakodásban. Ezt bizony úgy hívják: siker... Itthon ne maradjon valami! Tóth Ákos és Lénárt András ismerkednek a keverőpulttal a fény és hangeffektusok nagyon fontosak az előadásban A paraván mögött (Fotó: Koncz János) Minden jó, ha jó a vége: a Szívkirályfi és Csipkerózsika végül egymásra találnak ...
