Népújság, 1986. március (37. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-11 / 59. szám
■ NÉPÚJSÁG, 1986. március 11., kedd Kameraközeiben Képek az 1848—49-es évekből Rendhagyó műsorral jelentkezik március 15-én, nagy nemzeti ünnepünkkor a televízió. Alkotói tovább követik az eseményeket, azt kutatva: mi történt azután? Börtön, száműzetés, kivégzések ... és mégis, mindennek ellenére, a Szózat szavainak szellemében: itt élnünk, halnunk kell! Versek, prózai művek, dokumentumrészletek hangzanak el. A műsoron végighúzódnak Jókai Mór visszaemlékezéseinek részletei. Hallhatunk Petőfi Sándor naplójából és verseiből: Kossuth Lajos 1848 júliusi országgyűlési beszédéből, amelyben katonákat kért; Samarjay Károlytól a Harc lesz talán-t; Gyulai Pál Hadnagy uram című versét; röplaprészletet Buda elfoglalásáról és visszafoglalásából és részletet abból a röplapból, amelyben Fe- rencz József megbízást adott Haynaunak, valamint Paskievicz röplapjából. Hallhatjuk Kossuth Lajos lemondónyilatkozatát, és az Előszót Vörösmarty tói. Megrendítő a hadbíróság ítéleteiből készült hangmontázs. Mindezeket Mácsai Pál, Papp Zoltán, Csikós Sándor, Rajhona Ádám, Józsa Imre, Űjlaki Dénes, Usztics Mátyás, Hirtling István, Balkay Géza, Elekes Pál interpretálja. Kufsteinben vették fel Medgyesi Lajos Börtön-dalát, ezt Gáti Oszkár adja elő, majd a 40 perces műsort a Szózat zárja, Végvári Tamás előadásában. Külön kell szólni a Búcsúlevélről, amelyet Csernák János mond el. Ezt Kuczka Mihály fehérvári kovácsmester (a műsor szerkesztőjének, Kuczka Juditnak ükapja) írta kivégzése előtt. Kétezer népfelkelő védte annak idején Fehérvárt, amely — mint később, a II. világháborúban — többször cserélt gazdát. A Halesz nevű ligetnél ütköztek meg az osztrákokkal, és bár a túlerő elől menekülniük kellett, a város egy időre megmenekült a megszállástól. A műsort — Képek az 1848—49-es évekből, alcíme: A hősök és áldozatok emlékére — március 15-én, délután 16 óra 25 perces kezdettel sugározza televíziónk az 1-es programban. (e. m.) A Haspirai-ház Bakonybélen Bakonybél, ez a Dunántúl közepén, a Bakony belsejében fekvő kis falu már az Árpád-korban lakott település színhelye volt. Akkoriban bencés monostor állt itt, de ezt az 1550-es években a törökhódítás elpusztította. Ezek után az apátság kétszáz évig lakatlan volt. A mai Bakonybél története így az 1700-as években kezdődik igazán, ekkor építik újjá a monostort, és tíz évvel később a bencések megkezdik a lakosság telepítését is. A falubeliek régi életét bemutató szabadtéri néprajzi múzeum ízelítőt ad az itt lakók életéről, szokásairól, életmódjáról. Ennek hű tol- mácsolója, reprezentánsa a Haspirai család háza, amelyben a szabadtéri múzeumot is berendezték. A Haspirai família egyike a legrégebbi bakonybéli családoknak, az első összeírásokban ott találjuk Haspirai Fülöp nevét, s a földek első térképén a Haspiraiak földjét. A Haspirai család bakonybéli portája híven őrzi, illetve visszaidézi a mai kor embere számára egy letűnt élet hagyományait és hagyatékát, amely (MTl-fotó: Kiss G. Péter) egyetemesen olvad néprajzi értékeink gyűjteményébe. Felvételünk a Haspirai-ház udvarán készült, amely ma is olyan, mint az egykor volt. Mire jó a házasság? G. B. Shaw szerint — állítólag — a férfi és a nő szövetsége azon gondok és nehézségek együttes leküzdésére, amelyek enélkül fel sem merülnének. Ehhez hasonló aforizmák mellett számos „komoly” tanulmány is olvasható az Ifjúsági Szemle 1986/1. számában. A folyóirat hagyományaihoz híven, valamennyi írás egyetlen témakör. Ezúttal a család és a szexuális élet fontos kérdéseivel foglalkozik. A szerzők mottója — mint ezt a bevezető írás szerzője, dr. Veres Pál megfogalmazta —: „Megalapozott házasságból egészséges gyerekeket!”. Korunkban egyre nagyobb hangsúlyt kap a nemi kultúra, amely más kulturális javakhoz hasonlóan, önneveléssel, példamutatással is elsajátítható. A kapcsolatoknak ez fontos feltétele, ám az ösz- szefüggés fordítva is igaz: csak szeretetteljes, türelmes szülő, partneri, házastársi támogatással, megértő vizsony- ban bontakozhat ki. A szülők többsége például „nem is beszél a gyermekével szexuális kérdésekről, mert nem ért hozzá, mert nincs tapasztalata, mert saját kudarcai elvették ettől is a kedvét, mert sokszor nagyobb gátlásokkal küzdenek, min a saját gyermekeik és szégyellik magukat, ha ilyesmiről kell beszélniük”. Az emberi kapcsolatok megóvása mellett korunk másik nagy kihívása a környezetvédelem. Magyarországon a fejlett tőkés országokban már korábban kibontakozó és egyre erősödő „zöld” mozgalmak divatjai csak közvetett csatornákon, megkésve tör a felszínre. Ennek okait és lehetséges következményeit elemzi Görög Tibor és Darai L. Mihály a Valóság 1986., 2. számában. Hazánkban és a szocialista országok többségében a szakirodalom és néhány kormány- intézkedés szintjén beszélhetünk ugyan a környezeti ártalmak felismeréséről, a védelemről azonban még korántsem. A hőerőművek többségét például kéndús barnaszenekkel fűtik. Ennek során a természetet súlyosan romboló kén-dioxid keletkezik, amely a levegőből a csapadékkal kerül a termőtalajba, tömeges erdőpusztulásokat okozva. Bizonyos eredmények (például a Balaton mentése) ellenére, felelőtlenség lenne elhallgatni, hogy — mint a szerzők hangsúlyozzák — „a szocialista országokban általában fokozódnak az ökológiai gondok, folytatódik a természet károsodása, növekszik a levegő, a vizek stb. szennyeződésének mértéke”. Mindez nem csupán a technológiai elmaradottsággal és az anyagi források viszonylagos szűkösségével függ ösz- sze, hanem a szocialista típusú gazdaságirányítási mechanizmusok, közelebbről az érdekeltségi viszonyok fogyatékosságaival is. Kovács Endre Mese a lakótelepről... Most már olyan derűs, rendezett ez a városnegyed, mintha skatulyából húzták volna elő. Ki emlékszik ma már az őskorszakra?... Ki emlékszik? ... Természetesen az őslakók ... Kora hajnaltól késő estig zajongtak a gépek, ’lármáztak az emberek, morogtak- zúgtak a betonkeverő gépes járművek, a panelos teherautók szünet nélkül. Nyáron a port nyeltük, télen beleragadtunk a hóba-sárba. Üt az nem volt. Téglákat, deszkadarabokat, forgácslapokat raktunk a sárba, így évickél- tünk a házak, kiásott gödrök, földhalmok között. Por, por, sár, mindenütt csak sár ... És mindennek tetejében legnagyobb gondot a gyerekek okozták. Ott lábatlan- kodtak az építők között, felmásztak a darura, az állványokra, a gumiszalagot csúszdának használták. Aztán egyszerre megváltozott minden. A változást egy álmodozó szemű, hosszú hajú kislány idézte elő, akinek szív alakú arca volt. Jusztinának hívták, az édesapja mérnökként dolgozott az építkezésen. Jusztina semmi különöset nem csinált, csak mesélt. Maga köré gyűjtötte az ebadta lurkókat, és egyszerűen mesélt nekik. — ... Itt majd járdák lesznek meg széles utak, mellette füves park, sok fával, virágokkal, szobrokkal a közepén. És lesz itt játszótér is körforgóval, mászókával, hintákkal. Annyit játszhatunk, hogy bele is fáradunk...! A gyerekek tágra nyílt szemekkel, álmélkodva hallgatták Jusztinát. És közben nézték a feltúrt környéket, amely olyan volt, mint valami holdbéli táj, vagy felszántott tengerfenék. Szóval vigasztalan kép volt az egész. A gyerekek nem hittek Jusztinának, és elnevezték hazudósnak. Mindennap meghallgatták a meséjét, aztán nagy mérgesen otthagyták, és kórusban kiabálták, hogy HAZUDÓS!!! HAZUDÓS!!! De másnap már megint körülötte voltak és hallgatták, miket mesél. Beszélt arról, hogy lesz itt egy kira- katos nagy üzlet, ahol csokit lehet kapni, meg rágót is. Azokat a helyeket mutogatta, ahol a legnagyobb gödrök, földhányások és törmelékhalmok csúfoskodtak. — ... Itt .lesz az iskola, amott az ovi, meg a bölcsi. Az isiben lesz tornaterem, a fiúk focizhatnak az udvaron, és mi a padokból nézzük a tévét. Lesz majd filmvetítés is! Amiről tanulunk, azt levetítik filmen is ... A gyerekek hallgatták, hallgatták, s aztán a végén, mint mindig felhangzott a csúfolkodó kórus: „HAZUDÓS!!! HA-ZUDÓSÜ!” Nem volt nehéz kitalálnom, honnan veszi értesüléseit Jusztina. Amiről a gyerekeknek mesélt, rendre mind megvalósultak. Áll az iskola, ahol tényleg filmeket is vetítenek. Van játszótér, a parkban szobrok, fák, virágok, gondozott pázsit; járdák, és utak hálózzák be a lakótelepet, vannak üzletházak és minden. A gyerekek is megnőttek, s azóta már gimnáziumba, szakközépiskolába járnak vagy szakmát tanulnak. Az építészmérnök Jusztina nevű nagylánya, — aki kész hölggyé szépült! s akinek a magamkorúak már jó ideje kezét csókolomot köszönnek —, megmaradt a régi nevén. De most már úgy emlegetjük kedveskedve, hogy „Hazudóska”. Nagyon szép a lakótelepünk. Kész város. És nem tesszük hozzá, hogy „negyed”. Mert nekünk egészében jelenti a városunkat. Pontosan olyan, ahogy annak idején lefestette, ahogy annak idején otthon az édesapját kihallgatta, s ahogy a maga képzelőerejével megálmodta jó előre Jusztina, a hazudós... Pataky Dezső Embermesék Manapság egyre több olyan programot készítenek, amelyekben életutakat mutatnak be a műsor készítői. Szeretem nézni, hallgatni a mindig érdekes egyéniségeket, akár híres emberről, akár névtelenekről is essék szó. A „másságuk” miatt. Általában olyan alanyok szólalnak meg, akik céljaik eléréséért többet képesek tenni az átlagos embernél, s ezt a tevékenységet nem is érzik tehernek, sőt enélkül nem teljes az életük. A megszokott magatartási sablontól eltérnek, hasznára saját maguknak és környezetüknek. Küzdeniük kell, nem önmagukkal, de az őket körülvevő világgal. Ezt észre sem veszik, csinálják dolgukat. így teljes az életük. Esetenként érzik a ferde tekinteteket, de nem vesznek tudomást róla. Sokszínű, tehetséges, sokoldalú, harcolni tudó, vidáman ütköző lényekről van szó, foglalkozásuktól függetlenül. Ha nem láthatják azt, hogy szükség van munkájukra, sokoldalúságukból adódóan, más területen bizonyítanak. Maguknak is. A péntek esti, Lengyel Nagy Anna készítette „Embermesék” — című rádióműsorban három, hasonló típusú személyiséget „meséltetett” a műsor összeállítója. A mikrofonláz legkisebb jele nélkül szólt magáról a 33 éves Szűcs Mariann, akinek felkészültsége, sokoldalúsága irigylésre méltó. Életeleme a munka. Gitározik, énekel, zenét szerez, szociológiával foglalkozik, s a kőművesteendőket is elvégzi háza építésénél. Közben figyeli a többieket. Mások által, másokra figyel. Gyűjtöget, nem anyagi, tárgyi dolgokat. Kifelé figyel, így közvetlen környezete szegényebb lesz, legbensőbb életét alig élheti. Amit megél átadni, továbbadni igyekszik. Mindezzel a napi munkaidő után gazdálkodik. Tétlenségben nem lehet élni. Az ember „talál egy felhőt, magára csavarja, hogy essen az eső”. A másik mesélő hasonló korú fiatalember, aki vállalkozó ^p^líme révén változatos ut*fg$irt be. Humán érdeklődésé' ellenére faipari technikumot végzett. Ma jót mosolygott akkori önmagán Amatőr színész, gépmunkás, filozófus, jelenleg asztalos, egy gmk vezetője, 10—15 órát szorgoskodik naponta, verejtékkel szerezte meg jelenlegi műhelyét. Újfajta megközelítése ez a régi elkötelezettségnek. De továbbra is gondolkodó maradt, az életminőségét nem adja fel. Dolga van, szeretné jól csinálni. „Életünk mindhalálig tartó vállalkozás” — énekelte gitáckisérettel. A korosabb orvos, a megbízott kórházigazgató harmincnégy évet töltött a nyomorékok szolgálatában „Óriások vállára állva” — foglalkozik a rászorultakkal, nem sajnálkozik, hanem nevel, tanít a szánalom legkisebb jele nélkül, mert erre van szüksége környezetének A kórházban él, hálapénz nélkül. A „hálatárgyakat" — a gyermekek egy-egy kisebb munkája — tapintatból elfogadja. Mondandójából kitűnt, hogy ez a „szent düh", amely újabb feladatokra ösztönzi. Tevékenység, ténykedés, teljesítmény. Nyomot hagyni magunk után, hogy túléljük az emberi létet. Mese volt? Lőve! Gyula Dramatizált közhelyek Fenákel Judit avatott szakembere az írásnak, seregnyi jelentkezése igazolja, bizonyítja azt. Persze, Homérosz is szundikált néha, azaz senki sem válthatja meg nap mint nap a világot. Másként fogalmazva: minden alkotóműhelyből kikerülnek — a legjobb szándék ellenére is — elnagyoltabb, akaratlanul is sikertelenné formálódott produkciók. Különösképp, ha híres mesterek, máig is örökzöld műveihez kötődnek, még ha áttételesen is. Szerzőnk esetében ez történt. Ibsenre utalva villantotta fel a helyét kereső, az önmegvalósítás buktatókkal, megpróbáltatásokkal, konfliktusokkal tarkított útját járó nő, családanya sorsát Nó- ri című hangjátékában, amelyet a Rádiószínház mutatott be, Varga Géza kétségkívül hatásos rendezésében, s olyan neves, valóban tehetséges, egyéni hangvételű színészek közreműködésével, mint Berek Kati, Bánsági Ildikó, Sinkó László és Kállai Ferenc. A felkészült, az ötletgazdag stáb tehát kitett magáért. Nem ők a ludasak abban, hogy a több mint ötven perc alatt szinte kizárólag dicséretesen megfogalmazott, szervírozott közhelyeket hallottunk. Ki ne tudná, hogy „az élet zűrös”, de nem elviselhetetlen, s meg lehet szokni, mint a menzakosztot”. Ráadásul ez a kiragadott idézet jellemzője, meghatározása az egész vállakózásnak. Eddig terjedt a lendület, a láttatni, a gondolkodtatni kívánás. Hamis igazság ez, hiszen alkalmi harcait meg- küzdve, eredményeket felmutatva, mások és magunk örömét szolgálva tér esténként nyugovóra az, aki tudja azt, hogy léte valamiféle küldetés, vérbeli misszió, amelynek minden körülmény közt eleget kell tennie. De minek ragozzam tovább? Kár volt a norvég mesterre hivatkozni, mert a szükségszerű egybevetés csak kisebbítette a tényleges érdemeket. így viszont határozottan meggyőződhettünk arról; egy lagymatagon dramatizált, „rétestésztává" nyújtott riport más műfajba kényszerítésének lehettünk tanúi. Az alkotó sokat markolt, de alig fogott valamit, s a hiteles társadalmi jelenségek érzékeltetésekor szinte kínosan ügyelt arra, hogy megmaradjon a felszínen, s ne búvárkodjék a titkok regimentjét rejtő mélységekben, ott, ahol az általa is tisztelt, északi származású, kiváló előd olyan otthonosan mozgott. Az egész mégsem volt hiába, hiszen legalább abban segített, hogy rá emlékezzünk, őt emlegessük, olvassuk, intelmeire hallgassunk. Ez sem akármilyen tanács . .. Pécsi István
