Népújság, 1986. február (37. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-17 / 40. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1986. február 17., hétfő Östehetség civilben Nem szeretem a szuperia- tívuszokat, hadakozom az el­len, hogy felsőfokú jelzők­kel minősítsünk olyan em­bereket, akik nem tartoznak a redkívüli képességekkel megáldottak ritka kategóriá­jába. Ezek csak azoknak du­kálnak, akik e tüneményes adottságú gárda tagjai. Ta­lán legmeghatározóbb szen­vedélyem az, hogy keresem, kutatom őket. s hálás va­gyok a sorsnak, hogy mind többjük közelébe kerülhetek. Egyik legemlékezetesebb találkozásom Páger Antal­lal formálódott, azzal az őstehetséggel, azzal a szu­verén egyéniséggel, aki min­dig a maga útját járta, aki folyvást úrrá lett nem egy­szer tornyosuló gondjain, aki nemes veretű produkcióival igazolta: olyan művész, aki bravúrosan tolmácsolja má­sok, mindannyiunk örömeit és fájdalmait, vívódásait, megnyugvásait. Neki nem kellett színiis­kola, akadémia, felsőfokú oktatás. Berobbant kortársai világába, méghozzá mindjárt a legnagyobbak közé. Az elmúlt hét vasárnap­ján őt mutatta be milliók­nak — túlzás nélkül állít­hatom: ennyien kedvelik, szeretik — Molnár Gál Pé­ter. Vállalkozásában elsősor­ban az igyekezet dicsérendő, s az, hogy szerényen háttér­be vonult, átadva a terepet az igazi főszereplőnek, aki nyolcvannyolc esztendősen is versenyre kelhet bármelyik negyvenes kollégájával. Fe­lesleges tartania az értékbe­li párviadaltól, mert soha nem lehet kétséges: kizáró­lag neki jár a pálma, az abszolút győztesnek illő tisz­teletadás. Ez az öntörvényű lény jó­val izgalmasabb műhelytit­kokat is elárult volna érle- lődéséről, alkotásmódjának rejtélyeiről, ha testhez mé­retezett kérdéseket kap, ha beszélgetőtársa valódi part­nerévé válik, ha a lélektől — lélekig vezető stációk mindegyikénél időzik, ha megközelíti azokat, ha nem bátortalanodik el, ha nem tétovázik. A negyvenöt perc még­sem tükrözte ezeket a nyil­vánvaló bizonytalanságokat. Ez egyértelműen annak a ri­portalanynak köszönhető, aki készen állt a „vallomásra”, aki szükségét érezte annak, hogy valamennyiünk számá­ra igazolja, a siker titka: az elődöktől szerzett, ajándék­ként örökölt tálentumok megbecsülése, sokszorozása. Emellett akaratlanul nyo­matékosa : a hivatásként művelt mesterség a meglé­vő erények folytonos gazda­gítása lehet csak magyará­zata a korhoz nem kötődő fiatalos lendületnek. A küldetéstudat dacol a vészesen rohanó évekkel. Ezzel a bölcs, ezzel az alig­ha vitatható intelemmel, ta­náccsal lepett meg bennün­ket ez a civilben is eredeti, elbűvölő östehetség. Pécsi István Egy jutalomjáték Hozott a hét jót is, rosz- szat is a televízióban, de azért az utóbbiból több volt. Lehet, hogy valamiféle uborkaszezon van, hogy le­futottak azok a sorozatok, amelyek Alain Delon és James Stewart remek film­jeivel ébren tartották a né­zők figyelmét. De hosszú az adásidő, még így, más­fél csatornás adásban, hét­fői szünnappal is. Így aztán nemcsak az az igaz, hogy bosszankodni mindig van miért, ha az ember a kép­ernyő előtt ül, hanem az is, hogy egv-két csemege is elő­kerül. Nem kell más, csupán fi­gyelemmel kísérni a műsort, s sasszemmel „kiszúrni”, hogy mi is volna kedvünk­re. Mostanában a televízió is erre okít bennünket, új­szerű műsorajánlatai, taná­csai mind azt a célt szol­gálják, hogy ne csak alka­lomszerű. de tudatos nézők legyünk. Nos, hát a szándék dicsé­retes, ám örök ellentmondás marad az, hogy például gyermekfürdetés, esetleg túl­munka után berogyunk a fotelba, akkor szeretnénk valami izgalmasat látni, nem pedig akkor, amikor a buz- góság elnyom bennünket. Mindenesetre, _aki keres, az talál: az elmúlt hét szerdá­ján például az egyik legki­tűnőbb produkciót lelhette meg, Liiíi Palmer „jutalom­játékát” a Hihetetlen bará­tokat. A nemrég elhunyt színésznő rendkívüli asz- szony. Fogalmazhatnék múlt- időben is, de sehogyan sem tudom a „volt”-at leírni. Tudnillik annyira eleven volt, annyira magávalragadó ebben az alakításában, hogy nemcsak azok a bizonyos barátok voltak hihetetlenek, hanem az is, hogy Lilli Pal­mer nincs többé. Egy moso­lya, egy gesztusa, egyetlen lépése árulkodott arról, hogy mit is jelent a tehetség, az érett művészet. Szinte min­den közhelyen túl, a maga egyszerűségében tökélete­sen adta vissza ennek a ma­gányos özvegynek az alak­ját, aki remeteségében visz- szahúzódva a játékban leli az örömét. Képzelt alakok népesítik be „birodalmát”, s amikor a munkásruhát és a gumicsizmát leveszi, s le­száll a traktorról, akkor né­met professzorokkal, lelké­szekkel, költőkkel, esetleg váratlanul fölbukkanó isme­retlen alakokkal beszélget. A különös az, hogy vala­mennyi figura körülbelül azonos magasságú, enyhén elhízott és sasorrú. Remek társa volt ebben a „ping­pongcsatában” Peter Usti­nov. Az idősödő színész bár­mire képes asszonyáért, akit újabb és újabb kabinetala­kításokkal nyűgöz le. Az idillt a balesetben el­hunyt férj unokaöccse za­varta meg, akit Roger Rees formált meg. Olyan hetyke pökhendiséggel állította elénk a gátlástalan és pénz­éhes fiatalembert, hogy nem idézte föl egyetlen hasonló színdarab vagy tévéjáték emlékét sem. S az a megle­pő, hogy bármennyire is ha­mar lelepleződtek a néző előtt ezek a kis cselvetések, amelyeket a három főhős egymásért és egymás ellen talált ki, végig feszülten és mosolyogva követhettük a fejleményeket. Lebegően könnyed sztori­ba feledkezhettünk bele, oly gyorsan repült az idő, hogy csak a végén vettük észre: ez a tévéjáték egy nagyfilm hosszával veteke­dett. S közben csupán három színész kötötte le a figyel­met, de azok egy percre sem hagyták, hogy elkalandoz­zunk. S elsősorban a színé­szet egyik nagyasszonya, Lilli Palmer „vitte a hátán” a művet, kevés eszközzel, de annál hatásosabban. Az ilyenféle „jutalomjáté­koknál” érzi az ember iga­zából a veszteséget. Annak idején csupán egy szerény napi hír volt a többi kö­zött, hogy a művésznő nincs többé. Elnyomták más szen­zációk, helyi háborúk, sze­rencsétlenségek. „Számsze­rűen” nem is lehet szembe­állítani az ő szívének meg­állását sok száz vagy ezer ártatlan ember halálával. Most mégis másfél óráig úgy éreztük: soha, senki nem pótolhatja őt. Egyszeriségé- ben és egyszerűségében cso­dálatos és gyönyörű asz- szony — volt. Gábor László Ezerarcú realizmus Avagy: a vásárhelyi múzeum kiállítása Hatvanban Lakatos József: Csendélet lámpával (olaj) Akárhonnan nézzük, akárhogyan firtatjuk a kérdést: Hódmezővásárhely, illetve a hozzá kapcsolódó alföldi is­kola képzőművészeti teljesítménye meghatározó jellegű a XX. század ma­gyar festészete, szobrászata szempont­jából. Az 1910-es évektől itt dol­gozó Tornyai János, Endre Béla, Medgyessy Ferenc. Pásztor János, Rubleczky Géza olyan művészetet pro­dukált, amely a korábban romantikus, szecessziós, oly­kor felszínes életábrázolást mélyebbé, kritikusabbá, szen­vedélyesebbé és nemzetibbé tette. A sorjázó művek már nem tájképi reprodukciók, nem reprezentatív arcképek módjára kerültek ki az egy­mást követően itt dolgozó, innen indítást nyert művé­szek ecsetje, mintázófája alól, hanem mindinkább je_ lentésíwrtalmak, életsúlyok hordozói lettek s realizmu­sukkal híven, hozzáférhetően mondották ki mindazt, amit emberről, korról ki kellett fejteni. A felszabadulást követő évtizedek különösképpen megnövelték Vásárhely sze­repét a magyar képzőművé­szeti életben, hiszen Kohón György, Kurucz D. István, a fiatalok nyári művésztele­pét meghonosító Szabó Iván, majd a lábnyomukba lépő nemzedékek képviselői — Németh József, Szalay Fe­renc, Samu Katalin, Kajár j; Gjywía. \Kaimotsay István, Fe­jér Csaba, Csikós Miklós, Tóth Júlia, Fodor József — hittel vállalták elődeik kultúrateremtő {programját, a tárgyi hűség és a humá­num ötvözetéből megszülető ábrázolás formavilágát, s nevük művészetük immár épp úgy szerves része a szá­zad utolsó harmadát repre­zentáló hazai képzőművészet­nek, ahogyan Tornyaiéké volt a kezdet kezdetén. Ez a hűség, a kontinuitás ilyesféle vállalása természe­tesen nem kockázatmentes. Mint ahogyan tanúi lehet­tünk már olyféle kritikai hangoknak, különböző meg­nyilatkozásoknak, amelyek summásan konzervativizmus­ban, a narodnyik szemlélet kitenyésztésében vélték vét­kesnek az alföldi a vásár­hely; iskola képviselőit. To­vábbá: olyasfajta ezoterikus feladatrendszert, megjelení­tési formát kértek számon tőlük, amely életidegen, amely semmiképpen nem fér össze a ma társadalmának szellemével, etikájával, 1 de művészetpolitikai irányelvei­vel sem. Itt most nem a mű­vészi kifejezésmód árnyal­tabbá tétele, az elvont tö­rekvések, netán a kísérlete­zés lét joga ellen ágálok, ha­nem azon realizmus mellett, amely művelőinek leg jobb­jaiban évtizedről évtizedre megújulni képes, és megte­remti a látvány, a val'ó- ságkiifejezés ezerarcúságát. A vásárhelyi Tornyai Já­nos Múzeum 32. őszi tár­latáról összeválogatott anyag, amely a Hatvani Galériában volt látható, úgy vélem, imént vázolt mondandómat erősít; meg. Arról tudósít: a képzőművészeti kultúra je­lenének egy szeletjén belül is milyen gazdagság, meny­nyi nemes szándék és tett képes jelen lenni. Hogy, ta­gadva az embereszménytől1 elvonatkoztatott „önmegva­lósítás” módszereit, s azok­nak a mind hangosabban követelt primátusát: a ma világának emberével teremt­sen kapcsolatot, a máról je­lentsen a mának. A műtár­gyak bősége okán kiemelt művekkel igyekszem érzé­keltetni a látvány leképezé­sében a realizmus széles ívű frontvonalán mutatkozó új és új vonásokat, amelyek méltán vívják ki mind a szakma, mind a tárlatlátoga­tók rokonszenvét, megbecsü­lését. A már említett Szalay Fe­renc „Bljön az aratás” cí­mű művére hívom fel első­ként a figyelmet, éppen új­szerű jelentéstartalma mi­att. E viszonylag kisméretű mű nem csnpán szerkeszté­si, komponálási bravúr a sík függélyes kettévágása el­lenére megőrzött képi egy­ség révén, hanem ugyanak­kor mély gondolatok hor­dozója. A végtelenbe nyúló, szőke búzatábla a ma való­sága, egy sorsforduló ténye. Ám, az útszeli krisztuske­reszt korhadt fáján megje­lenő, odaszegezett lábfejek — alattuk az elszáradt vad- virágcsokorral — szándé­koltan utalnak a megszen­vedett paraszt; közelmúltra. Rokon az effajta ábrázolás­sal — bár inkább a falusi élet rekvizitumaiból, e mik­rovilágból meríti tárgyát — Lakatos József lámpás csendélete, amely ugyan­olyan alapállásból közelíti meg az Őrséget, alkar Sza­Tóth Sándor: Anya és gyermeke (bronz) lay a széles vásárhelyt pusz­tát, a termőre fordult ha­lárt. Hézső Ferenc .Sarki ház" című műve, amely talán gobelinben még hatásosabb lenne, egészen más nyelven szól hozzánk. Geometrikus részfeldolgozású, és a múlt megidézése helyett inkább a kívánt szigorú rend, az élet racionalizmusának erőteljes igenlése. Patay László? A mester ezúttal „Tv-híradó” című festményével adott le olyan névjegyet az őszi tár­lat rendezőinél, hogy bele- borzong az ember. Munká­tól gyötört, szembenéző fér­fiarc, előre nyújtott kéz, ita- lospdhárral, a készülék óp- pencsak érzékelhető, a hír­adót figyelő ember mögött pedig a megbolydult, szét­robbanással fenyegető Föld megannyi apokaliptikus je­lensége. Adások sorozatából összeállt, kavargó infemó, amely nyomasztóan terpesz­kedik az legész emberiségre, hogy így figyelmeztessen, E lázas memento után fi­gyeljük csak Tóth Ernő „Ha- zatérő”-jét! Hányán és há­nyán hagyják oda, veszejtik el megőrző otthonukat, a család talán, nem is min­dig melég, de erőt reprezen­táló hátterét, s aztán hányán kényszerülnek számtalan ok­ból visszatérésre, megtérés­re. A fiatal békéscsabai mű­vész e témát feldolgozhatta volna naturálisán a kemé­nyebb mához kötve, ám oly jellemző, egyéni ábrázolás- módja révén kicsit a ro­mantika, a különcökkel teli mese világába kerül a bo­hócsapkás mama és keblére fogadott gyermeke. Az új egymásra találást sápadt hold- sarló vigyázza, hogy szétszi- várgó fényerecSkéivel mély bensőséges hatást keltsen a nézőben. Táj, benne az em­ber hasonlóan meghitt, de más tartalmat hordozó mű­vével jelentkezik a tárlaton VecséH Sándor, „Víz és én” című, n'agyöbb méretű vász­na, azon túl, hogy az őselem visszavonhatatlan szükségét hangsúlyozza, s háttérül szol­gál az igen statikus, egész alakos portréhoz: egyben az Ember jelenléte örökérvé- nyűségé be, visszavonhatat­lanságába vetett hit kifeje­zője is! Megintcsak jelentés, amely Patay művéhez ha­sonlóan, valaminő közérzet, baljós félelem vagy inkább szükség nyomán fogalmazó­dott meg. A szobrászati anyagot te­kintve nem érezzük szüksé­gét a részletezőbb taglalás­nak. A felsorakoztatott mű­vek konvencionálisabbak a korábbi átlagnál. Am, ha vizsgálódásunk alapszem­pontját vesszük, itt is felkeli hívnunk a figyelmet Nagy Sándor „Bálvány”-ára, amely maga a megkövesült parasz. ti múlt, száműzve annak minden nosztalgikus fel­hangját Feltétlenül jelentés egy mitalógilkus téma ürü­gyén — Sisiphos! — a mai társadalomszabályzók, bü­rokratikus megkötöttségek között vergődő, többet tenni képes emberének hányódásá­ról, amelyet Kotsvs Nagy Margit tár elénk bronzfigu­rájával. És az ezerarcú rea­lizmus kifejezósbeli gazdag­ságához tartozik érzékletes példaként a nyíregyházi Tóth Sándor stációnak is felfogható reliefje, amely „lerágott csont” ugyan — Anya és gyermeke —, de volt-e, van-e nagyobb szük­ség e kapcsolat hangsúlyo­zására épp a jelennél, amely, ben napoúta találjuk szembe magunkat Iriasztónál riasz­tóbb érzelmi, erkölcsi torzu­lásokkal ... ? ! Moldvay Győző Dúl Dúl a csata a kereskede­lemben a hét végi nyitva tartás körül, ,dúl a csata de­cember óta az üvegvissza- váltóknál: boros-, pezsgős­üvegeket nem vesznek visz- sza. Dúl a csata a hentes­boltban a szalámivégek, a nem előírásszerűén eladott húsáru miatt. Dúl a csata a tejjel folyó' Kánaánban a zacskós tejek labilitása, az áthelyezett ünnepek okozta kenyérhiány miatt. Tollal fényképezve a következők­ről van szó. A bolti eladótérbe ki­rakott rekeszek sörös-, bo­rosüvegein vastagon áll a raktározás, a szállítás po­ra. Így viszi a kedves ve­vő. A bolt túloldalán lévő üvegvisszaváltónál felirat: „Csak tisztára mosott üve­geket veszünk vissza!” Szi­gorúan be is tartják. Literes, félliteres tejek, kakaók úsznak a szállítólá­dákban a lében. Ha ,kiveszel egyet, összekened pete a kosaradba rakott péksüte­ményt, átázik tőle a lisztes­zacskó, ragacsom lesz a ci­garetta doboza. Rongy van a tejesládák szélére dobva. Ha finnyás vagy, abba be­letörölheted. A tizenéves lá­nyok (valamilyen szinten ke­reskedelmi tanulók) méla undorral nézik a vásárlókat, ök valami egészen mást szeretnének csinálni, de még három óra van a zárásig. A sertéscomb szépnek tű­nik. Egészben másfél kiló. A hentes la szebbik oldalát be is mutatja. A sajátját is, mert mosolyog. Otthon 18 dekát vágok le a 'végéből, a zsíros, bőrös, csak felakasz­tásra alkalmas részt. Ipari felhasználásra lenne jó. Köz­ismert, hány forint egy ki­ló comb. Hány comb fogy el naponta csak egy hentes­üzletben? ■ Nem számolom. Nem is szólok érte. A jövő héten ugyanott vásárolok. A lakótelepi posta reggel 10-kor nyit. Szombaton sza­bad szombat. Mire munka­napon hazaérsz, már bezárt. Ha küldeményed érkezett, mehetsz a főpostára. Csoma­got adtam fel korácsonyra barátomnak. Értéke 500 fo­rint, szállítási díj 24 forint. Nem érkezett meg. Rekla­máltam a felvevő hivatalban. Tíz forintot fizettem, mint „felszólaló”. A posta most keresi a gondjaira bízott küldeményemet. Már várom a felszólítást, hogy húsvétra időben adjam fel szeretteim­nek küldeményeimet. El ne feledjem, s jót is mondjak: a Postások Szimfonikus Ze­nekara viszont kiváló. Minap a gyógyszertárba mentem, öt üveg Ferenc József bitterwasser Vizet kértem, ne kelljen hetente érte mennem. Felakadt a pénztáros szeme: „Ötöt!?..,"' Vettem a lapot: „Igen, este vendégeink lesznek...” Fi­zettem, beraktam a táskánk­ba a szállítmányt és ko­molyságomat megőrizve tá­voztam. ftintröl hallottam csak, kacagott az egész gyógyszertár. Hát legalább a jó kedvün­ket őrizzük meg. Benkö Károly Egy hét...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom