Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-13 / 10. szám

mmmm NÉPÚJSÁG, 1986. január 13., hétfő Gondolatok a képtárról Mit láthatunk Szombathelyen? A képtár épülete (MTI-fotó — KS) Színvonalas humor A jó színész kincs, de még nagyobb érték az alkotó mű­vész, aki nemcsak arra ké­pes, hogy mások műveit tol­mácsolja hiánytalanul, ha­nem saját míves munkáival is a közönség elé lép. Ebbe a ritka kategóriába tartozik Körmendi János és Gálvölgyi János, akik nem véletlenül találtak egymás­ra. Mindketten avatott toll- forgatók, a színvonalas hu­mor felkészült, tehetséges képviselői. Közös bennük a hangoltság, a felelősségtudat, az igényesség, ám mégis egyéni ízű produkciókkal le­pik meg nézőiket, hallgatói­kat. Közös műsoraik alkalmá­val nem összegeződnek, ha­nem hatványozódnak adott­ságaik, vagyis kínálatuk mi­nőségi többletté formálódik. Ez történt szombaton es­te is, amikor az egyes csa­tornán Jó kedvet adj! című programjukat vetítették. Kerülték a könnyed ka­cajt fakasztó, harsány, ha­tásvadászó motívumokat, épp ezért hamisítatlan, bölcs derűvel ajándékozták meg a készülék előtt ülőket. Nem éltek vissza senki türelmé­vel, mondandójukat mind­össze negyvenöt percbe tö­mörítették. Kiemelték a leg­fontosabbat, a legjellemzőb­bet, száműzték az üresjára­tokat, a lopakodó unalmat. Érezték: hol, mikor kell, il­lik váltani, élénkíteni. Más­ként fogalmazva: szerkesz­tésből is jelesre vizsgáztak. Ennek a megnyerő alapál­lásnak köszönhető, hogy íze- lítőt kaptunk az ötletesen tálalt, a megkomponált, a szövegében is kifejező ere­jű, olykor ironikus motívu­mokban bővelkedő paródiá­ból. Erről tanúskodott a Te- lefonbetyárkodás, az a,blokk, amelyre sokáig emlékszünk majd. Elismerés azért, hogy fel­hívták a figyelmet Mikszáth Kálmán aktualitására, ma is friss, élvezetes stílusára (Egy klasszikus a szerencsé­ről). Érdem ez, mert a nagy­ságok előtt fejet hajtunk, de megfeledkezünk arról, hogy szellemi leleményeik örökzöldek, s nem arra ren­deltettek, hogy a könyvtá­rak díszes polcbörtöneiben senyvedjenek. Körmendi könyve három esztendővel ezelőtt elég nagy vihart kavart. Most viszont milliók győződhettek meg arról — ilyen széles körben aligha válhatott népszerűvé a kiadvány —, hogy írónak se akármilyen, hiszen sze­mélyes élményeit frappán­san köti csokorba, úgy, hogy arra más aligha képes. Gyorsan búcsúztak tőlünk, maradandó impressziókkal gazdagítva minket. Remél­jük: hamarosan találkozunk velük. A képernyőn is ■ ■ ■ Pécsi István Színház a tévében Egészen rendkívüli színhá­zi előadásokra emlékszem a hatvanas évekből. Akkor még a televízió kevéssé ter­jedt el, és rádió mellett pró­báltam elképzelni, hogy mi is zajlik le a színpadon. Egy suttogó hang ugyan közölte, hogy ki, merre mozdul, mi­lyen a díszlet, hogy áll a szereplőkön a ruha, de ez különösebben nem zavart. Képzeletemben kikerekítet­tem a játékot, teljessé vált a produkció, talán jobbá is, mint valójában. A televízió megjelenésével nem hogy kitűnőbbek, de talán egy hajszálnyival rosz- szabbak is lettek a közve­títések. Annak előtte volt valami varázslatos abban, hogy valóban aznap este he­lyezték el a mikrofont a színházban, egy az egyben szólalt meg a színészek hangja. Most azonban min­den varázslat eltűnt, kon- zerveket tekinthetünk meg, amelyek egy-két évaddal ez­előtt arattak sikert, esetleg mértéktartó tetszést. Éppen az egyediség, az egyszeriség élménye vált semmivé, ki- lúgozódott a jelenlét. Akkor gondolkodtam el erről, amikor csütörtökön Szép Ernő Májusát tekint­hettük meg a képernyőn. A darab kitűnő színészek tol­mácsolásában jelent meg, ültek a poénok is — de in­kább csak a jelenlevő kö­zönség számára. Akik annak idején lent ültek a székso­rokban, s rivaldán túl, föl­tűnt nekik a Liget csodála­tos világa, beleélték magu­kat a helyzetbe. Azaz, „vet­ték a lapot”, ami minden valamirevaló társulatnak a vágya. Érzékelhető volt a jelenlétük, figyelmük magá­val vitte a darabot, kita­pintható volt a kapcsolat a játszók és a nézők között. Ez azonban nem vált él- ményszerüvi azok számára, akik felvételről nézték a játékot. Inkább külső szem­lélőként állapították meg: itt valami történt, ami szo­morú, itt meg, valami más zajlott le, ami nagyon mu­latságos. De az, hogy mi kö­zünk lehet ehhez, az olykor nem vált nyilvánvalóvá. Ab­ból fakadt e fénytörés, hogy más-más közegben szólalt meg ugyanaz a szó, így mást is váltott ki. Nem kis feszültséget kelt a jelenség a színházi közve­títésekben. Olykor próbálják is feloldani valamilyen esz­közzel, például azzal, hogy felemás produkciókat készí­tenek: a stáb szövetkezik egy társulattal, s kifejezet­ten a képernyő számára vesznek föl valamit. Így ügyesen keveredhetnek a kö­zeli felvételek a távoli ké­pekkel, meg aztán érvénye­sülhetnek a sajátosságok, amelyek megkülönböztetik a kétfajta nyilvánosságot. Mert amikor Thália otthonába megyünk, többnyire gálába vágjuk magunkat, s többed- magunkkal örülünk vagy bú­sulunk a történeteken. Ami­kor pedig benyomjuk a ké­szülék kapcsológombját, pa­pucsban és pongyolában, esetleg süteményeket maj­szolva, sört kortyolgatva fi­gyeljük a fejleményeket. Kár volt némileg Szép Er­nő művéért: az előadás a felvétel idején hű volt az alkotóhoz, Eszenyi Enikő, Rudolf Péter és Reviczky Gábor — a főszereplő trió — szívét-lelkét beleadta a kedves játékba. Viszont reakcióik és gesz­tusaik már konzervízűvé váltak az eltelt idő alatt. Hasonló jelenséget máskor is tapasztalunk: így példá­ul a pótszilveszter produk­ciói hasonló okból váltak monotonná és kevéssé mu­latta tóvá. Végig kell gondolni eze­ket a különbségeket, hogy a televíziónéző ne kibicként fi­gyelje, hogy mi zajlik a színház és közönsége között, mert hamar elunja a feles­leges harmadik szerepét. Gábor László A gondolatok, amelyek a közelmúltban megnyílt szom. bathelyi képtár látásakor ha­talmukba kerítenek: az öröm, az elismerés. Igazi európai építmény! Elegáns, levegős, stílszerű, funkcionális. Külsejében, mé­reteiben reprezentatív. A (környezet rendezetlensége, de ígéretes, hogy az Iseum folytatásaként, a képtár alat­ti ásatások bemutatásával az állványlábakra állított múzeum régészeti leletekkel is ki egészül. Környezetéhez illeszkedő, (még a nem túl jól sikerült, zsinagóga-zeneiskola kiegé­szítést is föloldja) monu­mentalitásával kiemelkedő, esztétikus épület. Jegyezzük meg a Vas Megyei Tervező Iroda pályadíjnyertes építé­szeinek, Mátis Lajosnak és Sólyom Miklósnak a nevét! A múzeum méreteivel, tisz­ta stílusával uralja a teret, de nem nyomja el a környe­zetében levő történelmi em­lékeket vagy mai épülete­ket. Ügy simul hozzájuk, hogy harmonikussá teszi a környező teret, a környező objektumokat. Hosszan elnyúló, sima fe­hér homlokzat. Dísze csak a felirat: Szombathelyi Képtár, S az építés történetét felidé­ző rövid szöveg a táblán. Emelkedettség, s az öröm keríti hatalmába a belépőt. Jólesik betérni ide forró nap­palokon vagy borongós es­téken is, mert a képtár több, mint egyszerű kép- gyűjtemény, közművelődési intézmény is előadótermek, kel, vetítésre, bemutatásra alkalmas helyiségekkel. (Re­mélhetőleg élnek is a ház giazdái e páratlan lehetőség­gel.) NADZSIBEK HÄFIZOV: KÁRBEJELENTÉS — Hadnagy elvtárs, el­tűnt a tv-készülékem! Ezek a riadalommal teli, remegő hangon kiejtett sza­vak arra késztették a rendőr hadnagyot, hogy munkáját félbeszakítva, felemelje a fejét. A küszöbön egy ötven­éves forma férfi állt, és a kezében gyűrögette a kalap­ját. — Hogyhogy eltűnt? Egy tv nem négylábú jószág, hogy csak úgy eltűnjön. Mondja azt, hogy ellopták. — Az is lehet, hogy ellop­ták — mondta a férfi, és reménykedve nézett a had­nagyra. — És még mit loptak el magától? — Eltűnt a szőnyegem is, amit a lottó tárgynyeremény- sorsolásán nyertem. — És még? — Az új öltönyömet is megfújták. — Mikor? — Pontosan nem tudom megmondani, kiküldetésben voltam egy teljes hónapig. — Nem tartózkodott senki odahaza ? — Csak a feleségem. — És ő mit mond? — Semmit, őt is elrabol­ták. — Lehetetlen! — állt föl íróasztala mögül a hadnagy. — Pedig így történt, had­nagy elvtárs. — Neve? — Uszmanov. — A feleségét kérdeztem. — Fánikának hívták, ám a családnevét, be kell val­lanom, nem tudom Gyönyörű a képtár belső építészete. Harmonikus a külsejével: fehérben és bar, nában tartott szépen ívelt képcsarnokával, tágas kiál­lítótermeivel, ragyogó vilá, gítással. Ez az elegancia, ez a jó építészeti szellem elkí­sér a nem kiállításra szolgáló részekbe, a büfébe, a folyo­sókra is. Mindig is irigykedve néz­tem a skandinávok, az ola­szok, a franciák elegáns múzeumait, amelyeket nem szükségmegoldásként, tol­dozva, foldozva alakítottak kiállítóteremmé, hanem tu­datosan e célra építettek. Jó anyagokból, jó minőség­ben. S most íme a miénk ez a képek, szobrok bemutatásá­ra tervezett, s igen színvo­nalasan kivitelezett múzeum. Látszik, akik építették, nem voltak közömbösek. Hogyne, hiszen egy ország mozdult meg, hogy Szombathelynek méltó képtára legyen. S az építők, a kivitelező vállala­tok is maguknak, megyéjük­nek, városuknak építették. Öröm itt a képeket, szob­rokat nézni, de öröm lehet itt dolgozni, rendezni is. Rendkívül gazdag a kiál­lítások anyaga. Derkovits és Dési Huber a fő attrakci­ók. Kezdetben Derkovits Képtárat akartak létrehozni, ám a szándékot túllépték a lehetőségek. S különben is a város már birtokolta Dési Huber István hagyatékát. Derkovitsnak száznál több műve, Dési Hubernak nyolc­van festménye, rajza látha­tó. S nem is akármilyen al­kotások. Főművek, mint Derkovits korai önarcképe, — Mikor házasodtak ösz- sze? — Két nappal a kikülde­tésem előtt. — És mikor ismerkedtek meg? — A házasságkötés előtti este, a moziban. — Minden világos, káro­sult elvtárs — mondta a hadnagy, miközben határo­zott mozdulattal felállt. — Írjon egy beadványt szere­tett hitvese különös ismer­tetőjeleinek részletes felso­rolásával. És mi haladékta­lanul kerestetni fogjuk az egész országban. öt perc múlva a hadna­gyot, miután a folyosón el­szívott egy cigarettát, a dol­gozószobájában a következő kép fogadta: az ötveneszten- dős ifjú házas szemét erősen összehunyorítva, fejét egy tiszta papírlap fölé horgaszt- va ült az asztalnál, és ezt hajtogatta: „Fáni! Fáni! Fá- nika!” Azonban bárhogy is erőlködött, képzeletében se­hogy se tudta felidézni an­nak a fiatalasszonynak a képmását, aki oly hirtelen beleegyezett abba, hogy a hitvese legyen... REAN BIKCSENTÁJEV: INTELLIGENCIA KÉRDÉSE A szorító szőnyegén fe­küdtem, és nem találtam va­lami rózsásnak a helyzete­met. — Egy! — mondta a ver­senybíró. — Ne siess, nem kerget a tatár. — Mit csináljak, ez a sza­bály. Kettő! a sokat reprodukált Halas csendélet, a Zsákolok, a Kávéházban, a Telefonáló, a Dunai homokszállítók, a Ha_ jókovács. S természetesen grafikai lapok a Dózsa-soro. zatból. s két, ritkaságot je­lentő szobra is. Dési Huber- től önarcképe, kubista és konstruktív ihletésű tájké­pei, későbbi korszakának szabadabb alakításé munká­sai, parasztjai. De kiegészült a gyűjtemény a Szocialista Művészek Cso­portja egykori tagjainak műveivel is. Goldman György, a rövid életű és szerény, ám annál jelentő­sebb életművű szobrász, Su­gár Andor, Fenyő A. Endre, Háy Károly, Kondor György Fehér (Weiss) György. Roxy József és mások. Szocialista törekvések a XX. század el_ ső felének magyar művésze­tében címet viseli a kiállí­tás, a képtár méltó büszke_ sége. Sehol az országban (még a legnagyobb magyar képzőművészeti gyűjte­ményben, a Magyar Nemze­ti Galériában) sem látható ilyen rendszerezett egységben. Ilyen összefoglaló gazdag­ságban e korszak művészete. A magyar avantgárd, a századelő hazai művészeti irányzatai, a két világháború közötti magyar művészet (az Európai Iskola, a Római Is­kola) jelesei, mind képviselve — Mondd, van gyereked? — Van — morogta a bíró. — Három! — Képzeld el. hogy én va­gyok a fiad — nyögtem. — Négy! — számolt a bíró, de a hangja már nem csengett olyan magabiztosan. — És a te fiad fekszik széttört állkapoccsal a ring poros szőnyegén, a szemében bánat ül... — ö-ö-öt! — suttogta a bíró. — Fekszik és szegény szü­leire gondol, akik felnevel­ték, dédelgették... Szeméből keserű könnyek hullanak!.. — Hat! — zokogta a bíró. — ötezer néző bömböl az arénában, és tombolva ün­nepli a szívtelen győztest, aki mellét kidüllesztve, fö­lényesen néz le áldozatára. — Hét! — szűrte a szót fogán keresztül a bíró, és gyűlölködve mérte végig el­lenfelemet. — Késő este pedig, ami­kor kihunynak a sportcsar­nok fényei, a szerencsétlen atya megöleli összetört fiát, és... — Te győztél! — kiáltotta könnyek között a bíró, és gyöngéden felsegített a sző­nyegről. Miközben melegen meg­szorítottam legyőzött ellen­felem kesztyűjét, a fülébe súgtam: — Intelligencia kell ide, nem nyers erő. Megértetted, sporttárs ?! Az ufai Henek (Vasvilla) c. szatirikus lapból fordította: ZAHEMSZKY LÁSZLÓ vannak az elegánsan, leve­gősen rendezett termekben. Válogatás a Szombathelyi Képtár kortárs gyűjtemé­nyéből — a másik nagy te­rem ugyancsak egyedülálló bemutató. Hiszen, ha hiá­nyoznak is nagy nevek, nagy egyéniségek, így, ilyen teljes­ségben, mégiscsak ez az or­szág egyetlen, napjainkig tartó kortárs gyűjteménye, modern képzőművészeti ki­állítása. (Mint ismeretes, a Nemzeti Galéria XX. száza­di kiállítása a 60_as évekig öleli fel a kortárs művésze­tet, abban is az utóbbi 20 év igen szórványosan kép_ viselt.) Az Európai Iskola képvi­selőinek — Vajda Lajos, Ámos Imre, Anna Margit, Martyn Ferenc, Barcsay Je­nő — művei biztosítják az előző teremben látottak, s a kiállítás folyamatosságát. De elvezetnek egészen a leg­újabb törekvésekig, a fiatal grafikus nemzedék reprezen­tánsainak, s hagyományos táblakép megújulásának tettenéréséig. Visszatérésre, a művek ta­nulmányozására ösztönöz a képtár — mindenekelőtt jól rendezett, gazdag anyagával, de legalább ennyire az épí­tett környezettel, hangulatá­val, a hely szellemével. Kádár Márta A kolléga... Amikor a szerkesztőség­ből visszacipeltem a 30 ki­ló ólmot a Bródy Sándor utcai nyomdába — állító­lag nem jót küldött Ács Feri bácsi, meg a betű­szedő társaság —, jót ne­vetett és azt mondta: ez amolyan inasavató az új­ságíró szakmában. Aztán a lapkészítés egyik szüne­tében meghívott a Dobos­ba — ez nagy szó volt ná­la — egy kupicára és egy szendvicsre. Emlékszem, visszaakartam kérni, de ki­jelentette: „Majd akkor, fiatalember, ha annyit ke­res már, mint én most.” Koccintott és akkor mond­ta ki először, hogy: „kol­léga ...” Ettől kezdve nem volt egy szabad percem sem: randevúkat késtem le, éj­nek idején keveredtem ágyba, s hajnalok hajna­lán keltem miatta. Már- már azt hittem, hogy pik­kel rám, később rájöttem: „csupán" a szakma forté­lyait akarta elsajátíttatni, velem. Sokoldalú volt: fotózott, írt, tanított. Szerette az embereket, a színházat, a jó filmeket, a könyvek imádatára nevelt. S meg­dolgoztatott egy-egy kéz­irattal — hémelyiket há­romszor is átírtam —, s amikor végre elfogadta, egy Kálmán Imre-operett slá­gerét fütyülve vitte a fo­lyosón be a szerkesztői szobába. Ejnye, most jövök rá, hogy végig magamról bel szélek. Holott tanítómeste­remről — többünk útjának egyengetőjéről — Márkusz Lászlóról akartam írni. Mert ma lenne hatvanéves. És most már én is meg tudnám hívni egy születés- napi kupicára •.. (szilvás) Ezen nevet ßa&kiria Egy hét...

Next

/
Oldalképek
Tartalom