Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-11 / 9. szám
Liinni kell a gyógyulásban és bízni •* azokban, akik gyógyítanak. Régi a mondás, mint ahogyan a medicina is az, a parádi szanatóriumban- A százévesnél is öregebb műemlék-íróasztalon magnó, rádió, számítógép, fotók. Az igazgató „játékszerei”. A falon a berámázott és becsben tartott régi írás: „Hármas gyógyintézet!" A két szó mögött az ősi medicina rejtőzik. A három víz! Az első: vasas, timsós, ar- zénes. A második: kénes, alkalikus — köznapi nyelven a cseviice. A harmadik: a feledésbe merülő Klarissza-forrás magas vastartalmú vize. A parádi gyógyintézet ma, az évek óta tartó felújítás és megújítás után szebb, korszerűbb és ígéretesebb, mint valaha. Nagy szó manapság ország-világ előtt nyugtázni az elköltött milliókat akkor, amikor az egészségügyben — éppen úgy, mint másütt — helye és becsülete lenne a filléreknek is. A Károlyiak ősi fészke, a természet által nyújtott csodálatos lehetőségek — a forrásvizek, a különleges levegő, a festői környezet — önmagukban nem bizonyultak volna elégségesnek indokként a felújításhoz, de a beteg, gyógyulni vágyó emberek óhajtásai, elegendő súllyal kerültek a jó szándék mellé és megnyitották az állami pénztárcát. Párádon, a szanatóriumban csupán tavaly, 3138 beteget fogadtak és gyógykezeltek! Az irodában a földön egy újabb furcsaság: korállhoz, cseppkőhöz hasonlítható fehér lukacsos kőzet, afféle bárányfelhődarab, amelynek súlya meghaladja a két mázsát. Két kilométer mélységből hozták fel és tették ide, az igazgató szobájába a munkások azzal, hogy bizonyára itt lesz a legjobb helyen. A kő, amely az ércbánya gyomrából pottyant ide, kézzelfogható reményeket ébreszt, hiszen a sókban gazdag lerakódás könnyen lehet a negyedik csoda! A melegvíz! A téli napfény bágyadtan kandikál be az ablakon, párkányon vadgalambok tollászkodnak, előttem a pohárban csillog a parádi. — Mit tartasz a múlt év nagy sikerének? — A megszületett ultrahang-diagnosztikát! Milyen szürkén és hétköznapiasan csengenek a szavak, pedig az említett vívmánynyal Párád fejlődéstörténetének egy újabb nagy mérföldkövéhez érkezett. A vizsgálatoknál — a gyomor, a bélrendszer, az epe, a hasnyálmirigy és egyéb szervek megbetegedéseinél — perdöntő, könnyen, és fájdalommentesen dokumentált tényeket közöl az ultrahangvizsgálat. — Honnan jött össze a hatszázezer? A kérdésre érkező mosoly egyben válasz is arra, hogy az országos gyógyintézet — itt a Mátrában — nem elérhetetlen elefántcsonttorony, hanem valóságos embert közelség. — Az ércbánya és az üveggyár adta össze a hiányzó százezreket. — Mit adtok cserébe? — A legértékesebb „valutái"! Vizsgáljuk, gyógyítjuk ezerhatszáz dolgozójukat, őrizzük, óvjuk az egészségüket. Itt, ebben az irodának egyáltalán nem nevezhető szobában újabb és újabb furcsaságokra bukkanok, így égetett cserépből készült hajdani ivópoharakra. Karlovy Vary — olvasom az egyik oldalán; Juven- tusz gyógyforrás, Budapest — betűzöm a másikat. Az igazgató könyvből mutatja a régi hazai parádi emlékpoharakat. — Visszahozzuk a régi szertartásokat! Mindenünk megvan házzá, csupán a régfelejtett emlékeket és hagyományokat kell felfrissíteni... Kedvelem az olyan ötletgazdag embereket, akik nerm üres passziónak tekintik az elme felcsillanásait, hanem a gondolatok megtestesítésével is számolnak. A botorkáló tekintet újra talál valamit a szekrényen, vagy éppen az asztalon. — Milyen könyvek ezek? Kiderül, hogy Sylvester András könyvecskéje, amelynek a címe Az intézet, Pa- rádfürdőn íródott, éppen úgy, mint Német László pályakezdő éveinek egyik kisregénye, amely feltárja előttünk a húszas évek Mátráját. — Parádfürdö helyet kapott az irodalomban is, csak eddig nem kutattuk, pedig jövőnk szempontjából ez sem hiábavaló. Telefonhívások érkeznek, visszajátszásokat hallok a magnóról, értetlenül bámulom a hosszú papírszalagokat, az ércbánya modern számítógépének termékeit, amellyel ma már a gyógyintézet dolgozóinak bérét kalkulálja okosan az igazgató. Kinagyított régi fényképek között keresgélek, felismerem a fiatal orvost, Tóth Sándort, aki 1969-ben a híres Selye János montreáli intézetében ösztöndíjasként dolgozott. Barátságuk szálaiként könyvelem el magamban az üdvözleteket, a kedves sorokat, amelyeket a tanítvány mesterétől kapott. A Albert Sweitzert ábrázoló dedikált fotográfiákat is. Kötelező foglalatoskodása közben eszembe jut a parádfürdői igazgató tizenkét év alatt megszületett ezernyi ötlete, elgondolása, a Mátrával, a természettel kapcsolatos óvintézkedései. — Mentsük meg a parádi ősjuhart! — javasolta a közelmúltban és nem nyugodott addig, amíg személyesen meg nem csodáltam a Mátra, sőt az ország egyedülálló védett matuzsálemét. A mezei juhar ősének szép példánya a több, mint 2 méter vastag törzsű különlegesség, amelynek egyik ága — sajnos — száradóban van. — A faj egyetlen példánya! — írták róla már 1952-ben. Az igazgató és munkatársai azt már szinte természetesnek tekintették, hogy a rekonstrukciók során megviselt parkba, — amely hazánkban a legszebbék közé tartozik — száz fenyőcsemetét ültessenek. Kiderítették, azt is, hogy a régi Károlyipark együk fővirága a „kána” volt. Most újra telepítik, ültetik a kánákat és azokat a cserje- virágkülönlegességeket is, amelyek a múltra emlékeztetnek. — Itt a múlt értékeinek megőrzése és ápolása különösen fontos — vallják többen. A lelkes parádfürdőiek, nem csupán munkahelynek, de kedves szülőföldnek, vagy éppen tartózkodási helynek tekintik a fürdőt és környékét. A kivilágítatlan, sötét erdei sétányok lámpái, a pénz hiányában filléres anyagokkal ízlésesen behúzott könyvtári fotelek önmagukért beszélnek és arról tanúskodnak, hogy ahol kevés a forint, meg kell toldani akarattal, lelkesedéssel. — Az álmok így válnak valóra! A szanatórium kultúrterme afféle művelődési funkciókat is ellát, ahol helyet kapnak környékbeli népművészek kiállításai, filmvetítések, író-olvasó találkozókat szerveznek. Eszembe jut még, a néhány hónapja felmerült ötlet: — Az ország keleti része, Debrecen és vidéke, nincs összekötve a mátrai szanatóriumokkal. Autóbuszjárat kellene Debrecen és Párád között, hogy a betegek kényelmesen, könnyen utazhassanak, Ezután következtek 0 levélváltások, a fel- és megkeresések, aztán a már-már veszendő remény újra megkerült és ma már menetrend szerint közlekednek a Volán járatok a Hajdúság fővárosa és Parádfürdö között. Néhány hete telefonhívást kaptam Pa- rádf ürdőről: — Menjünk Szerencsre! Ott van a képeslapmúzeum. Ritkaság az egész világon. .. A „P” betűs dobozban százával a korabeli parádfürdői képék —a íüggőhidak, az ivó- íkutak. a fürdők — a múlt hajdani, devisz- szateresne váró emlékei, a szanatórium, a nemzetközi gyógyüdülőhely tartozékai: — Ivókút, ivóbögre, parádfürdői helyben gyártott emlékpoharak! — Nosztalgia? Nem! Sokkal több annál. A beteg emberek hite a gyógyulásban, a gyógyult betegek szép emlékei, amelyek honzerválhatják az egészséget. . . A sokoldalú embernek is van azért egy fő hivatása, aflnelyre felteszi az életét. — Vannak jó és rossz betegek? — A jó parádfürdői beteg, az első napokban alszik. Levert, előjönnek a fájdalmai, aztán néhÁny nap múlva — mint a hege- dűn a hűtők — áthangolódik a szervezete Megkezdődik a gyógyulás. Búcsúzóul névjegykártyát nyújt át. A kártyán, csak ennyi: Tóth Sándor Parád- fürdő. Cím, rang, beosztás hiányzik. Nincs is rá szüksége! Az ilyen közéleti embert ugyanis legtöbben a tettei nyomán ismerik. Névjegykártya nélkül! Szalay István
