Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 198«. január 4 , szómból Klasszikusok öröksége UBAJD RADZSAB Maradj, ó, perc, most egymagám vagyok Maradj, ó, perc, most egymagám vagyok, a tenger szélén most — magam vagyok, fülembe csak a tenger zúg mesét, az életártól most messze vagyok. Egész valóm gyönyörrel érzi át lóherék táncát, zefir sóhaját, s túlharsogja a bősz hullámverés az ember és a nagyvilág szavát. Kezemben égő tulipánkehely, a menta részeg illatot lehel. Magam feledni.., csak akkor tudom, ha a magány békéje átölel. (Grigássy Éva fordítása) MUMIN KANOAT Álmatlan éjszakáim „A közép-ázsiai szovjet köz­társaságok, köztük Tádzsi­kisztán is, ősi kultúrák örö­kösei — írja Képes Géza az Aranykert című műfor­dításkötetében. — Egyik tadzsik város, Hodzsent idő­számításunk előtt két és fél ezer évvel már állt. A tadzsikok iráni törzsek iva­dékai, emberemlékezet óta ezen a területen élnek, me­lyet kelet felől Kína, dél­ről Afganisztán, nyugat és észak felől pedig az Üzbég és Kazah Szovjet Szocialis­ta Köztársaságok határol­nak. A tadzsik nép híven megőrizte származása és kul­túrája ősi vonásait és a fár- szi nyelv régi nyelvjárását is, amelyet időszámításunk előtt jóval, a szogd állam fennállásának korában be­szélt.” A magyar olvasók már a múlt század utolsó harma­dában megismerkedhettek a perzsa és a tadzsik nép kö­zös klasszikusai — Firdau- szi (szül. 932 és 943 között, megh. 1020 és 1026 között), Omar Khajjám (71021— 1122), Szádi (71184—?1291), Háfiz (71325—1390), Dzsámi (1414—1492) — költészeté­vel. Sőt Háfizért már Csoko­nai is lelkesedett, s alak­ja ihlette A Háfiz sírhalmá­ra című versét. Műveik azonban csak a felszabadu­lás után jutottak el széle­sebb olvasói rétegekhez; ekkor kiadták Firdauszi Sáhnáméját (Király könyve, 1959), Szádi Gulisztánját (Rózsáskert, 1961), Háfiz verseit (Siráz rózsái, 1964). Az Európában a világ egyik legnagyobb orvosaként Avi­cenna néven ismeretessé vált Abu Ali Ibn Szína (980— 1037) versei a már említett Aranykertben szólaltak meg először magyarul (1982.) En­nek ellenére különös dolog­nak tetszhet — amint Ké­pes Géza helyesen jegyzi meg —, hogy „nálunk, leg­alábbis nyilatkozatokban, Goethét magasztalja min­denki, többé-kevésbé isme­rik is — de alig vagy se­hogy sem ismerik az imént említett nagy keleti költő­ket, akikről Goethe maga vallotta, hogy ő ezeknek leg­feljebb kisinasa lehet.” Ilyen hagyományokra tá­maszkodhatnak, ilyen bő­ven omló, írásos források­ból meríthettek — és me­rítenek is — a tadzsik írók és költők 1920 óta, amikor Tádzsikisztán a Szovjetunió része lett. Eleinte az Üzbég Szovjet Szocialista Köztár­sasághoz tartozott — volta­képpen 1929-ben emelték a tagállamok sorába —, így ismerve el gazdasági és kul­turális fejlődését. A közép­ázsiai népek — s köztük a tadzsikok — kultúrája a leg­utóbbi emberöltő alatt va­lósággal újjászületett. Szel­lemi életük felvirágzása a Szovjetunió kulturális for­radalmának figyelemre mél­tó fejezete. Az irodalmi fejlődés egyik fontos jelensége a prózai műfajok megjelenése. Igaz, már a régi perzsa—tadzsik irodalomban is létezett pró­za, szerepe azonban másod­lagos volt. Szádi Rózsáskert- jében például a ritmikus prózában írt példabeszédek sorát az erkölcsi tanulságot tartalmazó versekkel színe­síti a költő. Az új művé­szi tadzsik próza Szadriddin Ajni (1877—1954) regényei­vel született meg. Az orosz klasszikusok és Gorkij mű­veinek hatása alatt, a pró­za tágabb lehetőségeit fel­ismerő Ahmad Donis (1827 —1897) nyomdokain halad­va a szovjet—tadzsik iro­dalom atyja új műfajok és formák felé fordult, hogy né­pe életét valósághűen és sokrétűen ábrázolja. Az szovjet—tadzsik iroda­lom voltaképpen Ajni mű­veivel mutatkozott be Ma­gyarországon. Az önéletraj­zi fogantatású Joddostho (Emlékezések, 1949—1954) el­ső része Bokhara címmel jelent meg 1956-ban, a Mar- gi szudkhur (Az uzsorás ha­lála, 1939) ’ című regénye pe­dig 1973-ban. Mindkét írás a mecsetek és medreszék fővárosa, Bokhara forrada­lom előtti életét ‘és jelleg­zetes figuráit mutatja be. Ajni hatására a regény lett a tadzsik próza vezető műfaja, egyszersmind az új irodalmi kifejzési formák laboratóriuma. A tadzsik prózaírók idősebb nemzedé­ke — Ajni és követői (Ra­him Dzsalil, Dzsalol Ikrami és mások) — a forradalom és polgárháború, a szocia­lista építőmunka és a nagy honvédő háború ábrázolásá­ban értek el maradandó si­kereket, a hatvanas évek­ben jelentkező írók pedig elsősorban a kortársi jelen folyamataira koncentrálnak, mind ábrázolás-, mind ki­fejezésmódban a realizmus elmélyítésére törekednek. E nemzedéknek kétségkívül leg­tehetségesebb tagja Fazlid- din Muhammadijev (1928—), akinek az Utazás a másik világba című regénye volt a harmadik jelentős híradás hazánkban a szovjet-tadzsik prózáról (Európa, 1978). A szovjet muzulmánok mekkai zarándoklatát elbeszélő mű­vében jelentkezik a legszem­betűnőbben kontrasztos írás­módjának fő eszköze, a sza­tírába hajló irónia, amely prózáját megkülönbözteti a vele egyivású pályatársaké­tól. Már az indítás is meg­hökkentő ellentétre épül: zarándokok modern turbó- légcsavaros óriásgépen in­dulnak Mekkába, a próféta szülőföldjére. A vallási dog­mák és a társadalomfejlő­dés jelenlegi'szintje közötti ellentét bemutatására Mu­hammadijev nem alkalmaz­za a fokozás és a tények fel­nagyításának művészi eszkö­zét, hanem a megfigyelt je­lenséget egyszerűen szembe­állítja a XX. századi tudo­mány, technika és civilizá­ció világával: Allah legna­gyobb adományát, a szent zem-zem vizet villanymotor­ral hajtott szivattyúk ada­golják, az Arafát-hegyhez modern autóbuszokon utaz­nak a megvilágosodásra vá­gyók, az áldozati bárányok forró napon oszladozó bel­sőségeit amerikai gyártmá­nyú buldózerek kotorják a gödrökbe. Fazliddin Muhammadi­jev műve jelentős állomás a tadzsik próza fejlődésében. A tadzsik irodalom egyik örök témája, az iszlám fa­natizmusának bírálata (amely Omar Khajjám, Szádi és Háfiz költészetéből is ki­cseng), ezúttal új módon, a publicisztikai regény esz­közeivel valósul meg. A za­rándokút aprólékos pontos­ságú leírása alkalmat ad ar­ra, hogy a Koránban rögzí­tett életelvek hétköznapi megvalósulását megfigyel­jük. Pillanatok alatt szerte­foszlik az az elképzelésünk, hogy isten elszánt szolgái, hátukon szerény bugyorral, végtelen utakon vándorol­nak a szent földre: komfor­tos repülőgép- és szállodai szalonokról olvasunk, ahol kényelmes fotelekben szen­deregnek a jövendő hádzsik. A dogma és a valóság ki­áltó ellentétét tanúsítják a további összehasonlítások is. A mohamedán vallás lé­nyegében ellenzi a földi szenvedések enyhítését, az „Allah ügyeibe” való bár­miféle beavatkozást. A „nagy hadzs” — a mekkai zarán­dokút — alatt bekövetkezett halál a legnagyobb kegye­lem, egyenes út a paradi­csomba. Ám a kegyes zarán­dokok, akik minden pilla­natban a „Mindenható” nagyságát magasztalják, egyáltalán nem húzódoznak az orvosi beavatkozástól. A zarándokokat kísérő Kurbán doktornak könnyűszerrel sikerült „rábeszélnie” a hit egyik fanatikusát, hogy jár­művet használjon ott, ahol a vallás gyalogjárást paran­csol. A műbe számtalan muzul­mán legendát, regét, példa­beszédet sző a szerző, me­lyeknek szatirikus funkció­ja van. Ezek végsősoron ugyanúgy folklórhagyomá­nyokra vezethetők vissza, mint a regény nyelvezeté­nek egyetlen díszítőelemei népi aforizmák, közmondá­sok, szólások használata. Muhammadijev prózáját for­mailag ez rokonítja a fia­talabb tadzsik írónemzedék legegyénibb hangú írójával, Timur Zulfikarovval (1936—). A publikálni viszonylag későn kezdő szerző az utób­bi tíz esztendőben egész sor — általa poémának neve­zett — kisregénnyel rob­bant be hirtelen a szovjet irodalmi életbe (Musfiki gyermekkorának könyve. Naszreddin Hodzsa első sze­relme, Naszreddin Hodzsa visszatérése, Omar Khajjám vallomásainak könyve, Bah- ram-Gur Szaszanid császár vadászata stb.). Az oroszul író Zulfikarov munkái szo­katlan jelenséget képvisel­nek napjaink szovjet iro­dalmában. Történelmi tár­gyú műveiben a ritmikus prózát alkalmazza, szabad­ás próza versekkel vegyítve. Példátlan nyelvi, ritmikai, formaművészeti bravúrral megírt alkotásai mélyen nemzetiek: valamennyit át­hatja a tadzsik folklór nap­sugaras, bódító, olykor vi­dám, olykor mélabús szel­leme, mondák, legendák, anekdoták, trufák, közmon­dások, példabeszédek szövik át. Művei szövetéből mind­untalan a klasszikus keleti költészeti örökség bukkan elő — a hivatásos és a né­pi poézisé egyaránt. Zulfikarov írásai a tadzsik középkorba engednek bepil­lantást. Közös vonásuk, hogy Közép-Ázsiában közis­mert személyek köré épül a cselekmény, már amennyi­re cselekményről egyáltalán beszélhetünk; inkább epi­zódsorok, álmok, kápráza- tok, emlékek lírai-költői megfogalmazásai. A magya­rul is olvasható Naszreddin Hodzsa első szerelmében (Móra, 1980) a legendás kó­pé elképzelt ifjúságát me­séli el nekünk, és különös keleti képgazdasággal szö­vődő mondatai nyomán meg­elevenedik a kamasz Nasz­reddin életét egyszer s min­denkorra eldöntő nagy ka­land, az első vágyak, az el­ső halálos veszedelmek, az első győzelmek és minde- nekfelett az első szerelem beteljesedésének története. A Naszreddin Hodzsa visz- szatérése — miként Fazlid­din Muhammadijev regénye is — a régi perzsa irodalom kedvelt műfajának, a sza- far-naménak (útikönyv, út­leírás) transzformált válto­zata, ahol az elbeszélő fe­lülemelkedik a tér és az idő gátjain, s ilymódon fizikai­lag szinte érzékelhetően reprodukálja a régmúltat. Egyik legjobb írása, az Omar Khajjám vallomásainak könyve sokfigurás költői freskó, többszólamú orató­rium, amelyben kirajzolódik előttünk a nagy humanista tudós és poéta alakja, fel­villannak az ősi Kelet fi­nom ecsetvonásokkal fes­tett képei. Zulfikarov azon­ban egyik művében'sem lép fel a történelem restauráto­raként, hanem miközben művészi intuícióval beleéli magát a hely és a kor at­moszférájába, arra törek­szik, hogy a lokális-tempo- rális konkrétumban megra­gadja és filozófiai síkon ol­vasói elé vetítse az örökér­vényű általános emberit. És még valami, amit Zul- fikarovrói szólván meg kell említenünk: ő a testi sze­relem ábrázolásának újra- felfedezője a tadzsik iroda­lomban. A szerelmi mámor, a szexuális örömök dicsőíté­se nem volt idegen a nagy elődöktől — sem Khajjám- tól, sem Száditól, sem a fék­telen Háfiztól. Ám a későb­bi századok során a költé­szetet is gúzsba kötő muzul­mán dogmák hatására a költők csak az éteri szerel­met énekelték meg — azt is tartalmatlanná üresült klisékkel. Aztán — már dog­mák hatására — a szovjet irodalomban is sokáig tabu­nak számított ez a téma. Zulfikarov részben a keleti folklór poetikus eszközeivel, részben bibliai reminiszcen­ciákkal a valóság teljesség­re törő visszatükrözésében az őt jogosan megillető hely­re teszi az erotikát. (Zahemszky László) Éj-hajadra emlékezve hajnalig ébren hánytorogtam, nem zokogtam, panaszkodtam; pacsirta jutott eszembe fejem hattyú párnáján, forgott örvény forgóján. Hajnalig meredtem holdsorvadásba: a tenger partján hátha megtalállak egymagádban, hogy némán füledbe súgjam szívem egész történetét, lelkem szárnyaidra bízzam. . . Mily kegy kegyel, hogy megjelentél álmomban? Mellém ültél, párnám dagadt, hogy megkerültél! Éj-hajamban leltél hó-szálakat. Mint a gyermek, szagoltalak. gyermekként csókoltalak. Nevetésed hajnalt hozott, lényed tündérré változott, elszálltál tőlem legott. Felszökkentem, hadd szálljak nyomban utánad, hangom ért az égig. eszem nem ért eszméletéig — Így láttam: lábamon lánc van, kiáltás van a lánc aranyában: lánc hangja-e? Sors hangja-e? .. . Maradt utánad a mese, jutok a házig, ágyig, párnáig: holdfényes éjszakáig, álmatlan éjszakámig. .. (Tandori Dezső fordítása)

Next

/
Oldalképek
Tartalom