Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-04 / 3. szám

NÉPÚJSÁG, 1986. január 4., szombat

9

MŰVÉSZET ÉS IRODALOM

Népművészeti remekek a Tadzsik Tudományos Akadémia Történeti Intézetének etnográfiai gyűjteményéből

UBAJD RADZSAB

Kicsi az én falum, csak tenyérni

Kicsi az <én faluin, csak tenyérnyi, itt mosolyog, a hegyalji tájon, szeretem s nem tudnám felcserélni, bár különb is akad a világon.

Szeretem, mert egykor öle rejtett, szemem onnan nyílott rá e létre, szorongattam szoknyáját, mint gyermek, s holtig adtam kezem tenyerébe.

(Grigássy Éva fordítása)

ABDUDZSABBOR KAHHORI

A csillagok és a fátyol

Napkeleten van egy csuda város, csillagait fátyol borította, tárja arcát — úgymond — sűrűjéből, ki a holdat orcájára lopta.

A csillagok, vállukon korsóval reggelente a patakra mentek, az utcákon jártak-keltek délig, estetájt a házban,rejtezkedtek.

És e népes csillagnemzetségből a városnak egyszem Holdja támadt, ki hajnalban korsaját merítve patak partján eldobta a fátylat.

A Holdarcú Dzsalálábádi lányoknak, akik Afganisztánban először dobták el a fátylat.

Még a nap is megfordult hírére, égi útját menten arra vette, s Iháztetőkről tüzes pillantását ama újdon Hold felé vetette.

És azóta mindig ott tanyázik, sugarai tova sose tűnnek, s úgy pompázik, tündököl a város, mint tobzódó, tarka tadzsik ünnep.

Hej, ha minden csillagnak orcája fátyoltalan fürdik majd a fényben. Holdországgá lészen az a város, s irigylik a csillagok az égen.

(Grigássy Éva fordítása)

Gulcsehra Szulejmónova

Vadvirágok

Vadvirágok, pirosak, kékek, sárgák — a mezőn mindenütt!

Öntözni, ápolni se kell, megvan a mezőn mindenük.

Nem kényezteti őket senki, dehát minek is?

Napfényben ringanak s maga a szépség ring velük.

Magukba szívtak mindent, mi engem elragad itt: a völgy vadságát, a föld vad báját — ez mind elüt a kert gondosan fésült, ápolt virágaitól, kik bánatot öntenek szét és halk, szelíd derűt.

Vadvirágok, kedveseim, a ti igaz szavatok

mint a tenger hullámverése, mindig, mindig szívesen üt.

(Képes Géza fordítása)

MIRZO TURSZUN-ZADE

Biztató pejlovamnak

0, szív, ügetsz te vidáman, pirospej jó paripám!

Te vérpiros csoda, légy te, mint eddig: fürge, vidám!

Az élet bárhova hajlik, a sorsod bárhova űz:

Légy táltosló, kinek szikra szökken ki orra likán!

Te vittél engem, a gazdád, tündér tájakra, szívem,

S vérem még messzi kalandra vadul kívánkozik ám!

Terelgettünk tevecsordát — ez lassú munka nekünk —

Ügessünk! nézve: mögöttünk hogy’ baktat a karaván.

Ö, mennyi mennyei szépség és mennyi földi öröm ölel magához, amíg bejártunk, drága hazám!

Csatangolok, örömest, míg bírja szusszal a szív,

Míg meg nem bénul a vágyam, míg el nem némul a szám.

Ha egyszer búcsúra kondul tevék nyakán a kolomp:

Felvillan mind, mi enyém volt: a szépség és az a lány;

S a bánat és az öröm, mi ért és ami nem ért —

0, Turszun-zade, a búcsú nem is lesz szörnyű talán.

Egy tiszta élet után, mely a végtelenbe kifut,

A sorsom úgyse lehet más, tudom, csak tiszta halál.

Szívem, tüzes paripám, majd egy sírba szállsz te velem:

Nomád ősökre a testem lovastul visszatalál.

(Képes Géza fordítása)

LÓIK SERALI

A Haza földje

Szülőföldem, Tádzsikisztán!

Föld-szűke ország, hegyek-gyűrte ország, gyermekeid lába örök kőbe botlik, hosszú történelmed útján bárhová mentek,

vittek marék földet, sorsukat keresték, el nem kerülhették, vesztek forró sivatagban, távol tőled.

Bárhová mentek, idegenek lettek, ezért panaszkodtak, ezért bánkódtak, sokan idegen földön porrá lettek, megkövesült vágyaikból hegy lett.

Bárhova menetek,

Mekkába vagy Medinába, messzi útra:

kereskedve,

menekülve, gonosztól menekedve, zsákjukban emlék — marék földed.

Ha egy nap a teors nagy lapja idegenben reájuk fordult, haló porukra hazai por hullt... Búcsújeled, Tádzsikisztán!

Föld-szűke föld, világba szétszórt föld, minden földdel így egy-ország.

Földed

így jutott Bagdadba — Dévastics

izgága fejével,

az a testét-hagyó fej, tőled válva,

ment, igazságtalanságból igazságra. Földed

így jutott Rakhsona fejével

Görögországba, ezer jaj s nyögft az ára.

Kamol mámorával így maradt

Tebrizben,

földjével vegyítve örök mind-egy

ízben!

Hindusztán Bédiltől szívét vette, mámora így lelt szállást nagy időkre;

Szino vitte földed, vitte Hamadánba, így maradt ott is egy maroknyi belőle.

A különös tadzsik ember fogta házát, arab sivatagra bízta, meghalt, földed is magával vitte, sivatagokra bízta örökre.

Földed ekképp fogyatkozott, hazám, így gyarapodott bánatod, hazám, végzet szórta földed a szelekbe, más-földön felvirágoztatott, hazám!

Arcátlanság ez? Bocsásd, ha az!

Földed vajon megfogyatkozott? Fogyatkozott, ami mérhető,

vágyak értéke nőtt, kitárult — bár neved a világon hegyi ország neveként lett híres.

Nem elég ez!

Köved-hegyed tovább emeld: szent, örök Emlékművé

mind a szomorú távozóknak, akik e földön szerteszórtak. Álljon emlékjel nekik itt örökkön, kik neved híressé tették e Földön.

Tádzsikisztán! Itt az idő. .. Ideje

tudásnak,

ideje emlékjel-állításnak, szoborfaragásnak, jelnek: pompás,

magas jelnek,

Készíts szobrokat, diadal-másnak, emeld a követ, nem vagy gyermek!

E világ nagy koponyáit

kőbe faraghatnád itt,

örök idők képmásai örök időkig

hirdetnek...

Faragj szobrokat, megérdemlik, akik földed hírét-nevét megszerezték. Emelj béke és barátság nagy korának biztos földön szabad

szentélyt!

(Tandori Dezső fordítása)

BÖKI RAHIM-ZADE

Kérlelő vers

Mondd, mi irgalmatlan játékot

kezdtél?

Szép szemedre zöld bilincseket vertél! Miért kell zöld szemüveget hordanod? Tán a pillantásomtól is rettennél?

Bár a Szív így másodjára rab lehet, kérlel ekképp: vedd el szemüvegedet.

Városunk zöld, napja áldással ragyog, víg örömmel hívja a látogatót, vár szemednek látására mindahány — Miért kell zöld szemüveget hordanod?

Bár a szív így másodjára rab lehet, kérlel ekképp: vedd le szemüvegedet.

Árnyözön (fürdeti utcáink sorát;

Mondd, a fény a szemnek-szívnek

mikor árt?

Miért kell zöld szemüveget hordanod*? Kérem, úgy jöjj, hogy lásson is, aki lát!

Bár a szív így másodjára rab lehet, kérlel ekképp: vedd el szemüvegedet.

Ily varázsos szemekről a látszerész álmodott-e? Vagy ily álom túl merész? Miért kell zöld szemüveget hordanod! Várom, hogy napfényünkbe visszanézz.

Bár a szív így másodjára rab lehet, kérlel ekképp: vedd de szemüvegedet.

Jelre vágyói? Csak jelezd, s én már

adom;

vélem örvend majd, tudom, sok

olvasóm.

Azt a zöld szemüveget már föl ne tédd — légy kegyes, hosszú élet a jutalom.

Bár a szív így másodjára rab lehet, kérlel ekképp: vedd el szemüvegedet,

(Tandori Dezső fordítása)