Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-04 / 3. szám
Izzásban... Nagy Feró, Varga Miklós, Schuszter Lóránt, Földes László, Závodi János Karácsony János, Presser Gábor, a P. Mobil együttes. (Fotó: Koncz János) A lkalmatlanabb időben nem is érkez- kezhetne vendég a bükk-fennsíki erdészékhez, mint éppen ma. Az évszázados fenyők suhogása nem árul el semmit, még a láncon szaladó fehér komondor is barátságosnak mutatkozik, és inkább csak megszokásból ugatja meg az érkezőt. A sok vihart megért kopott falú erdészház üresnek tűnik, még a kéménye sem füstöl, amiből arra lehet következtetni, hogy hiába jövök. Közelebb merészkedve, kopogtatva, egy síró asszonyt pillantok meg a csatatérre hasonlító verendán. Álldogál a nemrégen még békésnek és barátságosnak ismert házban, tekintetével elköszön minden szöglettől, miközben — hervadt, de még mindig szép arcán — mint kiapadhatatlan forrásból folynak a köny- nyek. — Ezt hagyjuk itt huszonhét év után? — kérdezi önmagától és kilép az ajtó elé, az évszázados fenyőfák alá, amelyeket a nagyapja ültetett. — Csak a házat. Az erdőt nem! — szólal meg szomorú nyugalommal a férje. A köszönésre nem néznek nagyot, meg sem lepődnek, hiszen gyakori a váratlan látogató a feketesári erdészháznál, mivel a közelben sem szomszéd, sem meleg hajlék. Péter Pista, — a bükk-fennsíki erdész és vadász — az elmúlt évtizedekben éppen úgy hozzátartozott a tájhoz, mint a fenyvesek, a borókás tebrék, a legelésző ménes vagy a felejthetetlen koronás szarvasok. — Mondanám, hogy kerüljön beljebb! — De a félig-meddig üres ház önmaga helyett beszél. Az asszony sírása a szavak hallatán zokogásba tör ki, de azért kitárja a konyhaajtót. — A tányérok miatt jövök! Állunk és hárman nézzük egymást az üres, hideg konyhában, elkapjuk a két egyforma macska tekintetét, amint kívülről, az ablakpárkányról lesnek befelé. — Azért, hogy a tányéraimról írjon? — A tányérokról, a fafaragásokról, a hímzésekről. Az életükről! Egy perccel ezelőtt még gondolni sem mertem, hogy a költözés, a búcsúzás perceiben jövetelem mégsem lesz hiábavaló, de most egyszerre úgy tűnik, hogy kíván- csiskodásómmal pallót teszek a megáradt patakra. Az asszony szinte kap a beszélgetésen, hiszen legalább ezzel is múlik az idő a régi, megszokott kedves otthonban — Huszonhét telet töltöttünk el itt. — magyarázza Péter Pista, aki negyvenhárom hosszú, szép esztendő után, mint nyugdíjas éli — a most sem szépnek, sem boldognak nem mondható — napjait — Hová költöznek? — Szilvásváradon vár minket az új otthon! Az élet azonban nem ennyire egyszerű és a régi emlékek, az erdőn töltött évtizedek egyelőre útját állják a jól megérdemelt nyugodt boldogságnak. Terka asszony gondolatai láthatóan zavartalanul már a múltban kalandoznak és az emlékezés felszárítja a könnyeit. — Ha berendezkedünk a faluban, meg kell majd néznie a köröndi szobát! Az életem fonala, — éppen úgy mint a férjemé — Erdélybe vezet. Ott élnek a rokonok, a barátok, a kedves ismerősök és a köröndi művészek. Innen az érdeklődésem is a tányérok iránt. . . Az egyik szobából még nem vitték el a bútorokat, a falon a trófeák, a faragott lámpák, a csillárokba, agancsokba álmodott művészi remekek. Itt egy hímzés, amott egy miniatűr, fából faragott szé- kelykapu, amely éjjeli lámpaként is szolgál. Állunk, nézegetünk és beszélgetünk a hideg szobában, de Terka asszony sűrű szavai nyomán melegség támad az emberiben. — Tányéros Terkának szólítanak az emberek! Büszke vagyok rá és eszem ágában sincs érte haragudni. — Egyetlen tányért sem látok! — Azokat csomagoltuk és vittük a faluba legelőször Nehogy egy is eltörjön közülük! Háromszáznál több tányérom van. velem egyidősek a fiatalabbak, az idősebbek jóval túl vannak már a száz esztendőn. Több önálló kiállításom volt már. ahol sokan megcsodálták az én büszkeségeimet, de sok világhíresség is felkereste az esztendők során ezt a kis hajlékot. Megtudtam, hogy a múlt század elejétől, az első világháborúig működő bélapát- falvai keménycserépgyár sok dicsőséget, hírt és nevet hozott mind az iparnak, mind a népművészetnek. A Kossuth Lajos által irányított Ipartestület 1846-ban rendezte meg azt az országos kiállítást, ahol a murányi ás a pápai cserépedények mellett a bélapátfalviak is szép sikerrel szerepeltek. A máz feletti festésről áttértek a máz alattira és a porcelánszerű díszítés helyett kialakították a sajátos, népies keménycserép festési módot. A rózsákból, szőlőfürtökből és madarakból összeállított díszítmények megszámlálhatatlan változatban kerültek a bélapátfalvi edényekre, készletekre. Kevesen tudják, hogy a Bélkő alatti ősi mestermunkákkal már 1900-ban a párizsi kiállításon, de — Európában másütt is — megismerkedhetett a világ. Annyi mindent kérdeznék szívesen, de alkalmatlankodni sem szeretnék, ám a kedves múlt felidézése mindkettőjük nyelvét megoldja: — A feleségem is farag, mint ahogyan én sokat és szívesen kézimunkázok. Hím- zek, kötök, varrók, viszont a nejem társam a vadászatban. Egyik magaslesen én ülök, a másikon meg ő, aki ugyanúgy elbírálja a szarvasbikát, mint én, amelyet a belföldi, vagy külföldi vendéggel lelövetni terveztünk. — Százötven szarvasbika-trófeát vittek el innen csupán a külföldi vendégek. Egyetlen sem volt közülük mínuszpontos... Ök mondanak el sok mindent önmagukról, talán azért, hogy itt ne felejtsék drága emlékeiket az elhagyott erdészházban, amelynek — ki tudja — lesz-e ilyen hosz- szú ideig gazdája és lakója? Akad-e majd másik család, aki — két gyermek mellett — a világtól félrevonultan a Bükk-fenn- síkon tölti majd el életének legszebb, legtermékenyebb évtizedeit? — Ketten voltunk mindig az egymásra utaltak! Addig néztük, figyeltük a kézmozdulatokat, a faragókés, a tű, a színes, tarka szálak suhanását. amíg ránk nem ragadt a tudomány. Hol vannak már az előbbi könnyek, a síró szem nevetésben csillog, amikor a hímzett, szép térítőt mutatja a többi ékességétől már megfosztott falon: — Ez Pista munkája! Az a faragott kep- ráma pedig az enyém! Gondolatban a most nem látható tányérok foglalkoztatnak, ígérem is, hogy hamarosan megnézem az új kiállítást. — Hogyan gyűjtötte a tányérokat? — Az első tízet egy répáshutai lakodalomban kaptam, hiszen akkoriban bőven volt belőlük. A többieket Bélapátfalva környékén vásároltam, kaptam, cseréltem. Előfordult, hogy asszonyi fortéllyal jutottam hozzájuk! Észreveszi a kíváncsi tekintetemet: — Egyszer kilencven asszony ültette a csemetét a fennsíkon. Azzal dicsekedtek, hogy mennyire szeretik ők a férjemet; a Pista bácsit. — Pista bácsi meg a szép tányérokat! — vágtam a szavukba. — Aki nagyon szereti őt, az hozzon neki egyet a legrégebbiek közül... Másnap egyszerre gazdag lett a tányérgyűjteményünk. Olyan lett a ház, mint egy múzeum. Egerben a díszítőművészeti szakkört Tányéros Terka vezeti. Ö az, aki ha kezébe vesz egy tányért, egy népi emléket, szakértőként nyilatkozik és szava hitelében ez ideig még nem kételkedett senki. —- Hót országban jártunk már a világon! — meséli a férj. — Nyaranta egyszer kimozdulunk. A szívesen adott és kapott szó feledteti az időt, telnek a percek, az órák, pedig még olyan sok lenne a beszélgetni való. Ök, — minden alkalmatlanság ellenére — végül is szemmel láthatóan örülnek a találkozásnak, annak, hogy a legnehezebb percekben egy kurta órácskára újra emlékeiknek élhetnek. K ikísérik — huszonhét esztendő után — az utolsó vendéget egészen a kapuig és talán büszkék önmagukra, hogy ez a több mint negyedszázad, itt fenn a bükki magányban, olyan sok ember társaságában telt el, hogy még a költözés perceiben sem szakadt meg a vendégjárás . . Szalay István s c Az ütő /jő t'mulÁq,
