Népújság, 1986. január (37. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-18 / 15. szám

8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1986., január 18., siómból

Adv Endre „felfedezője”

Becsben született és Londonban halt meg a magyar irodalom egy méltánytalanul elfeledett alakja: Bíró

Lajos. 1880. augusztus 22-én született a császárvárosban, de gyermekéveit Hevesen töltötte. Középiskolai tanulmányait Egerben és Budapesten végezte. Itt kóstolt bele először az újságírásba, de a „Függetlenség”, amelynek munkatársa volt, hamarosan megszűnt. Szerkesztője Párizsba költözött, s oda ment ő is. Néhány hónap után azonban lesoványodva és elgyengülten tért vissza, majd betegen Hevesre ment. Itt hamarosan erőre kapott, és 1900 elején visszament Budapestre, ahol az akkor még nagyon szűk keretek között működő Magyar Távirati Iroda szerkesztőségében kapott munkát. Innen a rossz fizetés miatt nemsokára Nagyváradra került dolgozni, ahol a „Szabadság” szerkesztőségében helyezkedett el. Itt munkatársa lett Ady Endre, akivel hamarosan elválaszthatatlan barátok lettek, és egy ideig együtt is laktak, ö volt az, aki elsőként ismerte fel a költő zsenijét. Ady ugyan hamarosan átment a „Nagyváradi Napló”-hoz, ám ez barátságukon semmit sem változtatott. Bíró első no- velláskötete, a „Bálványrombolók” ebben a városban jelent meg 1901-ben. A következő esztendőben bevonult „egyéves önkéntes” katonának és előbb Olmütz- ben, majd a nagyváradi tüzérezredben szolgált. Leszerelése után visszatért korábbi munkahelyére, ahol felelős szerkesztő lett. Az akkori idők más vidéki újságíróihoz hasonlóan azonban ő is a fővárosba vágyott. Így került 1904 elején kapcsolatba a „Budapesti Napló”-val, a következő év tavaszán munkatársa lett. Itt ismét együtt dolgozott Adyval, és együtt béreltek hónapos szobát is. Az újság vasárnapi tárcarovata Ady verséből és az ő novelláiból állt. Bejáratos lett a laptu- lajdonos-főszerkesztő Vészi Józsefhez, és 1906 márciusában feleségül vette annak Jolán nevű lányát. A lap azonban hamarosan lehetetlenné vált a kormány bukása miatt, és az egész család Berlinbe költözött. Innen az „Űjság”-nak küldött novellákat és cikkeket, maid amikor 1909 őszén visszaköltözött Budapestre, itt kezdett dolgozni. Ekkor már nemcsak névszerű novellaíró. hanem nagy sikerű színpadi szerző is. 1912-től a „Világ” vezércikkírója lett. a háború kitörésekor pedig már a ..Pester Lloyd" munkatársa. A harcok elhúzódásával egyre hosszabb időt tölt itthon, és mind több békét sürgető vezércikke jelenik meg. 1914-ben részt vett a Polgári Radikális Párt megalapításában.

1917-ben Lenint és a forradalmat senki a magyar sajtóban az övéhez hasonló lelkesedéssel nem köszöntötte. A Károlyi-kormány külügyi államtitkárrá nevezte ki. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja és az Írói Szakszervezet elnöke volt. 1919 nyarától számára is az emigráció évei következtek.

Formailag csak a bécsi emigráns lapokban megjelent cikkei miatt indítottak ellene eljárást, amit csak 1928-ban szüntettek meg pertörléssel, de nyilván állandó zaklatásnak lett volna kitéve, ha itthon marad. Az önkéntes száműzetés első állomása Bécs volt, majd Olaszországba és Németországba ment, többször megfordult Amerikában, aztán Párizs, végül London következett. Pályája második felében filmforgatókönyvekkel ért el nagy sikereket. 1922- ben Berlinben kezdődött szorosabb kapcsolata a filmmel. 1926-ban véget ért novellaírói pályája, ám ugyanebben az évben két nagy sikerű filmet is készített Paramoun- téknak- öt évvel később Korda Sándorral csinált filmet Párizsban, majd együtt alapították meg a mozi akkori legmagasabb nyugati színvonalát jelentő „London Film Production”-t, amelynek haláláig munkatársa volt. 1948. szeptember 9-én reggel, mielőtt újra íróasztalához ülhetett volna, meghalt.

Kosztolányi Dezső így írt róla: „Az egyszerűben és igénytelenben megtalálja a nagyszerűt. Ott, ahol a többiek semmit sem látnak, problémát fedez fel, mert rendelkezik azzal a képességgel, mely Schopenhauer szerint a tehetség s a lángész fő jellemvonása. Észreveszi, hogy a nap süt, az ég kék, az emberek szerelmesek — mindmegannyi probléma, melyen a köznapi lélek átsuhan! —, mindezt elbeszéli, s mi kíváncsian hallgatunk rá, és egy cseppet sem unatkozunk.

Vérbeli író, született elbeszélő !

Bíró Lajos elbeszélői finomságának jellemzésére csak egy példát hozok fel. A görög katona című novellájában a pompeji hamuesőben kővé dermedt katonáról is ír. Ezt a katonát kiásták a kemény lávarétegből, tudósok rubrikázták, s két évezred archeológusa és írója mint a kötelességérzet szoborrá vált héroszát dicsőítette. Bíró mást tesz. Ebben az élettelen kőtömegben finom bonckésével a szívet keresi meg. Eszébe jut, hogy ez a markáns, szívós katona ember volt, s talán szeretett is. S vajon ki állhatatosabb, mint a találkát váró szerelmes? Valóban, látjuk a barna arcú, sötét hajú vitézt, amint a földindulás pokoli zajgásában is az imádott nőt, Klonáriont várja, ki nem jön el, az ég pedig dörög, s a láva sustorógva rohan feléje és elborít mindent.

Ilyen zseniális kitalálás, melyben egy egész kor elevenül meg azáltal, hogy más világosságban mutatódik be, mint eddig láttuk, csak Ana- tole France néhány novellájában van”.

Kiss Péter

Irodalmi barangolás Hevesen

Népi

hagyományok

Fotóösszeállitásunk a hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet legszínvonalasabb tavalyi termékeiből ad ízelítőt. A reprodukciókat Kőhidi Imre készítette.

Kozma József né: Körisfa (balra)

Szabó Erzsébet: Kékes

Alanyi szőttes

Kiss

■■■■■■■■

HBHHM

iMMifimnii JWüBaaiiSBB

K

ilonárioin, hívlak! Klo_ nárion, aranyos szandálod, könnyű lábad nyomát régen besöpörte az ezredévek homokja.

De hívásomra. Klonárion, éppen úgy megjelensz, mint azon a ragyogó nyári napon Pompeji kapujánál. Tömött haijad fekete, mint a ciprusok árnyéka, és mély szemed olyan tündöklő, m'nt maga a nap a görög szigetek felett.

Azon a ragyogó nyári napon Pompeji kapujában így szólt hozzánk a vezető:

— Ezen a helyen az első ásatások idején a láva és a hamu mély rétege alatt csodálatos épségben egy katona holttestét találták. Ez a katona a kötelességteljesítés ragyogó példaképe. Mikor mindenki menekült a tűzzel elárasztott városból, ő kitartott őrhelyén. Az ifjabb Pli. niius beszéli, hogy a menekülők odakiáltottak neki, meneküljön ő is, mert elpusztul. Ö azonban nekidőlt a kapunak, és ott maradt azon a helyen, ahová a parancsszó állította. Ott maradt és meghalt.

... A németék és az ango_ lók komolyan bólintgattak. Igen, igen, az ifjabb Plinius is írja. Én nem tudom, írja-e az ifjabb Plinius, nem bólinthattam, hogy igazat mond a fecsegő, hazug vezető. Szemem előtt azonban megrezzent a fénnyel telt nyári levegő, megrezzent, csillogott, vakított és formát öltött. Ott állottál előttem, Klonárion. Arannyal hím. zett, • redős fehér ruhád lágyan omlott le karcsú termetedről, és csodálatos aj a. kad körül titkos, könnyű mosoly bújkált, amint ránéztél a németekre és az angolokra.

Csodáltalak, Klonárion. szemedbe néztem, és világos volt előttem, hogy a vezető, a németek, az ifjabb Plinius mind-mind együgyűek és bambák. Nem úgy halt meg az a katona, ugye, Klonárí- on? Mi tudjuk, hogyan.

A pompeji kikötőhöz vezető hosszú kőút néptelen volt. Az alkonyodó nap pirosra festette a tengert, és a kikötő zaja lassanként egészen elhallgatott. A tenger, parton egy szálas katona bámult bele a langyos nap piros sugárözönébe, és vágyódva pillantott végig a tengeren. Rövid kardja, tarajos sisakja azt mulatták, hogy ■az afrikai légióból való. De szabályos metszésű arca, világos színe rómaira vagy görögre vallott. Egy ideig vágyódva bámult még a tengerre, aztán megfordult, és a város felé tartott.

Messze tőle, a kőút másik végén egy női alák tűnt fel. A katona lassan haladt előre. és figyelemmel nézte a sietve közeledő asszonyt. Hová siet vajon ilyenkor? A nap egészen belemerült már a tengerbe, és lassanként sötét lett.

A közeledő nő fehér alak. ja a babérliget mellett látszott. A katona ekkor egy ijedt sikoltást hallott, és a nő eltűnt szemei elől. Az első sikoltást egy második követte, és a katona rohanva szaladt előre. Ott volt a ligetnél, ahol utoljára látta az asszony fehér alakját. Kutatva nézett körül.

A liget szélső fái alatt egy hajtott alak egyenesedett ki. A katona közelebb llépett. A csillagos este világosságában egy férfit látott, piszkos és gyanús alakot, amilyenek a kikötő körül szoktak csavarogni és fosztogatni. Egy ugrással ott termett. A földön feküdt az aszony mozdulatlanul: a jobb karjáról már lecsavarta a fosztogató a széles aranykL gyót, amelyet díszül hordott.

Most ott volt a katona. A fosztogató lehajtott fejjel ugrott neki. A katona ököllel ütött rá a kézre, amely tőrrel sújtott feléje. de érezte, hogy a mellén meg- vórezte a bandita. A kardjá. hoz kapott. A széles, rövid kard megsu'hant a levegőben. A bandita újra döfött, de mielőtt tőre testet ért volna,

a nehéz kard súlyosan zuhant le fejére. Az éles érc csattanva szelte ketté a fejét. az ember megingott, és odadőlt a katona lábához. Kettérepedt fejéből ömlött a vér.

A katona megvetéssel és gőggel pillantott végig rata. és odalépett a nőhöz. Meg. nézte, nem halt-e meg. Amint hozzáért, a nő felnyitotta a szemét. Komoly. sö_ tét pillantással tekintett a katonára, és öröm gyulladt ki a szemében, amikor a ■rabló véres holttestét látta. Felkönyökölt.

— Nem sebesített meg? — kérdezte a katona.

— Nem — válaszolta a nő. — A torkomat ragadta meg, és én elájultam.

A katona komolyan intett:

— Megérdemelted. Hogyan lehettél ólyan könnyelmű, hogy alkonyaikor a kapukon kívül jársz. A kikötő felé! Arany karkígyókkal.

A nő nem válaszolt. Nyugodt pillantással nézte a férfit. A katona az asszony ruháját vizsgálta, és gyana. kodva mondta:

— Asszonynak látszol, előkelőnek. Mit kerestél ilyenkor a kapuikon kívül?

Az asszony zavartan ren. dezgette. arannyal hímzett ruhája redőit. Egyszerre felkapta a fejét, és szemébe nézett a férfinak.

— Görög vagy, ugye? — mondta néki. — Hiába van rajtad a légiók ruhája. A kiejtéseden érzem, hogy görög vagy.

— Az vagyok — válaszolt a katona.

— Én is görög vagyok — ujjongott az asszony. — Én is.. Klonárion volt otthon a nevem. Tizenkét éves ko_ romban elhoztak Rómába. Akkor szegény voltam, de hat év múlva, mikor sáfránnyal festettem meg a hajamat, Rómában mind vörösre festették hajukat az asz- szonyok.

— Asszony vagy? — kérdezte a katona.

— Az vagyok — válaszolt a nő —, de nem szabad fag_

gatnod. Most már visszamegyek a városba. A kapuig elkísérhetsz. Az aranykígyómat emlékül hagyom neked.

A katona engedelmeskedett. A kapunál elváltak.

— Nem szabad együtt be- mennünk — mondta az asz- szony. és a katona künn maradt.

Gondolkodva várt, és egyszerre csak új erővel ébredt fel benne a vágy a görög szigetek után. Sóhajtva tekintett a távoli tenger felé. amelyen hazájába indulnak a hajók, és szomorúan ment a városba.

Az asszonyról ezt mondta magában:

— Találkozóra ment valahová. — És nem akart többé rá gondolni.

De aznap Klonárionnal álmodott. Látta őt sáfrányszi- nű hajjal; egy aranykígyót nyújtott ekkor feléje. és mosolygott. Azután látta fekete hajával. Komolyan pillantott a szemébe, és a szeme olyan ragyogó volt, mint a nap a görög szigetek felett, és oly mély, mint a tenger a görög szigetek körül.

Másnap nyugtalanul kelt fel, és az utcákat járta, hátha találkozhatnék vele. Kérdezősködni róla rútnak tartotta. Ez olyan lenne, mintha bimbózó szerelméhez durva ujjal nyúlt volna valaki.

Járta hát a tereket és az utcákat, nézte a gyaloghintákat, és bepillantott a kertékbe, hátha láthatná valahol. A várost nem ismerte, mivel nem régen került ide Afrikából, hát tervtele- niül, kószán járt-kelt az utcákon, és a Forum triangula. re házaiba is bépiHantott, ahol pedig templomok és hivatalok voltak csak.