Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság, i»es. decemb., 7., „<*nbot Galántai József: A Habsburg-monarchia alkonya Ha van ellentmondásos korszak, melyet egykorú szereplők és a későbbi emlékezők annyiszor minősítenek ellentmondásosan, az minden bizonnyal a monarchia. Egyesek emlékezetében „boldog békeidőként” él, az első világháború frontjait járt katonák egyszerűen „ferencjóskás” kornak 1 becézik, míg a „hivatalosabb” közelítések a „hanyatlás időszakának” tartják, vagy éppenséggel újkori történelmünk „zsákutcás” fejlődését látják benne kiteljesedni. A közelítések különbözősége mögött nemcsak íaz ítélkezők eltérd értékszempontjai húzódnak, noha ezek sem elhanyagolhatók, hanem valójában az, maga a dualizmus volt olyan ellentmondásos, amilyennek látják és láttatják. Külön összegzést érdemelne a kutatástól annak tudományos elemzése is, hogyan ítélték meg a monarchiát, szinte születése pillanatától napjainkig. Kossuth híressé vált „Kasszandra levele”, 1 melyet Deákhoz a kiegyezést szorgalmazó magyar politikai erők vezéréhez írt, már a születése pillanatában a nemzethalál vízióját emlegette. Ha nem is azonos töltéssel és közelítéssel, de ez a nézet olykor napjainkig is megfogalmazódik. Nagyon sokszor még mindig az a közelítés kap hangot, a publicisztikai írásoktól egészen a szaktudományos feldolgozásokig, hogy bár a monarchia összeomlásának végső okait a világháborús vereségben kell keresni, valójában sohasem volt életképes. S mindezzel szemben a valóság: fél évszázados fennállása alatt Közép-Kelet- Európa régiójában olyan történeti fejlődést biztosított, amely a korabeli polgári átalakulás egyetlen lehetséges alternatíváját jelentette. Galántai József monográfiájának nagy érdeme, hogy előzetes koncepciók nélkül vizsgálja az eseményeket. Világos különbséget ttsz a XIX. század közepének nemzetközi politikai viszonyai, a polgári átalakulás forradalmi módozatait is inkább biztosító lehetőségei és a között, hogy ezt a hatvanashetvenes erőviszonyai forradalmi úton már nem tették lehetővé. Ugyanakkor azt is világosan érzékelteti a szerző: a monarchia léte vagy nemléte, szükségképpeni függvénye volt ugyan az európai nagyhatalmi politikának, de a felbomlás vagy fennmaradás alternatívája, alapvetően a polgári átalakulás belső menetétől függött. A szerző a történeti kérdés taglalásánál a tematikus közelítést és tárgyalási módot választja, bár inkább azon kérdések elemzését helyezi előtérbe, amelyek megítélése szerint közvetlenebb kiinduló pontjait adták a bukásnak. Így hiányzik az elemzésből a monarchia gazdaság- és társadalomtörténeti leírása. Az a vita, amely a monarchia strukturális és államjogi felépítését mérlegeli, szinte napjainkig tart. Tengelyében az áll ^dualizmus valójában egy államnak tekinthető-e, jól elkülönülő két résszel, vagy két állam, szorosan összefonódó közös intézményekkel. A szerző összegzésében „áthidaló” megoldást képvisel, hiszen a dualizmus két részének kapcsolatát szövetségest viszonyként kezeli. De egyben olyannak, amelyben helyenként és alkalmanként az egyik vagy másik fél számára nemzeti előnyök is származtak. A Habsburg-monarchia felbomlásának szerteágazó okai között valójában négy okcsoportot ismer, az egyébként sok vonatkozásban egymással is polemizáló történetírás. Az egyik gazdaságtársadalom és szociálpolitikai tényezők összességét vizsgáló kérdéskör. Ebben az összefüggésben azok a jogos elvásárok fogalmazódnak meg, amelyek azt kérik számon á monarchia mindenkori politikai vezetésétől, hogy következetes radikális gazdasági, társadalmi és politikai reformokat nem tudott és nem is akart hozni. Sőt, ezeket inkább feláldozta a biztos politikai vezetés kézben tartása érdekében. Másodikként azt szokták vizsgálni, hogy a több földrajzi és etnikai régiókat felölelő monarchiában olyan eltérő fejlettségű nemzetiségek éltek közös állami keretben, amelyeket még szívós és következetesen alkalmazott társadalmi politikával sem lehetett volna egységes nemzetté kovácsolni. A monarchia meglévő sajátosságaiból adódóan az integratív törekvésekkel szemben meglehetősen korán megfogalmazódtak a nemzetiségek dezintegratív törekvései. A bomlás harmadik, önmagában is rendkívülien szerteágazó okait, sokszor a polgári és marxista történet- írás egyaránt a világháborús vereségben keresi. A negyedik tényező túlmutat a szűkebben vett történetírás keretein. Főleg művészeti adaptációkban, irodalomban, lírában, kultúrmorfológiá- ban fogalmazódik meg. A bomló társadalmi-gazdasági talajon születhettek ugyanolyan előremutató progresz- szív kulturális értékek, mint amilyeneket a századforduló utáni irodalom, képzőművészet, zene és filozófia produkált, de a régiót csak egy következetes, mindenre kiterjedő, radikális forradalmi átalakulás emelhette volna ki a zsákutcából. Galántai József kötete a nemzeti-nemzetiségi kérdés problémáját is sokoldalúan járja körül. Ezen a téren is bonyolultabb folyamatokat tételez fel, semhogy a fejlődés lényeges összetevői csupán az integráció és az annak ellentétes törekvések között húzódnának. Az a tény, hogy a dunai népek egy részénél a. cári Oroszországtól és a német birodalom terjeszkedésétől való félelem az itt élőket inkább a monarchia integrálódása felé terelte, ugyanúgy jelen van a korszakban, mint az, hogy az itt élő népek egy részénél az etnikai állomány jelentős része nem a birodalom keretei között van, amely viszont a dezintegrá- lás irányába terelte őket. A szerző a külpolitika és háború kérdésének taglalását nagyon alaposan és sokoldalúan járja körül. Elemzi a nemzetközi hátteret, amely a monarchia vezető köreit hol szlávellenes, hol németbarát külpolitika folytatására ösztönözte. Világosan kirajzolódik az az irányváltás is, amely a balkáni orientációt kiváltotta. A szerző a külpolitikát úgy ábrázolja, mint reális és hibás döntések alkalmazásának bonyolult rendszerét. A háború kezdetén a monarchia olyan kérdésben akart „erősnek” látszani, — lásd a szerb-kérdést — amely mögött a várható nemzetközi kihatást a legkisebbnek remélte. A történelem azonban nem mindig „logikus lépések” sorozata, így az erőadaptációkban, irodalomban, lírában, kultúrmorfológiá- ban fogalmazódik meg. A fitogtatásként indult akció valójában a monarchia bukását elárasztó lavinaáradat első zuhataga lett. Szőke Domonkos BÉNYEI JÓZSEF LÖRINCZY ISTVÁN Fekete kendik Arcodon nem nő szerelem, magadra hagytak. Fekete kendők falain zárva az ablak. Pinochet rendőrei esős tavaszi vasárnapon Santiagóban tüntetők a rendőrök egy asszonyt rugdosnak Gyászolj fehérben álmokat, hasztalan átkok r— könnyed s mosolyod egyként fehér zsarátnok. Áldozz s alázkodj földig, vesd le a gőgöd. Egy ember a korai csöndbe beletörődött. Fekete kendők fala közt fordulj a fénynek, legyen kezedben zöld ág, szemeden ének. s halottak szájában véres föld Öreg szobrász az udvarán nagy kőtömbök voltak a műtermében vaskos bronzmadonnák este pipázott s a vén hegyeket nézte s táncosnői rőt hajukat fonták LÖRINCZY ISTVÁN A szatócs egy álmodó kis hevesi faluból került Auschwitzba. Persze Weis Manfréd meg Chorin Ferenc más sorsra jutott, őket Horthy kimenekítette Svájcba, de ez nem is meglepő, hiszen — mint tudjuk Horthy úriember volt, a barátaiért megtett mindent. Ködbe vesző hajnalon futott be a hevesi szállítmány az auschwitzi vasútállomásra. Fess német katonák osztályozták az érkezetteket, férfiak jobbra, nők balra, gyermekekkel a karjukon. A szatócsnak két kisgyermeke volt, ikrek voltak, fekete hajukon keltek fel a hajnali árnyékok, s a két kislány szemeiben nyugodott le a nap. A szatócs élt-halt az ikrekért, még azt is bizonygatni akarta a csendőröknek, hogy nem tőle vannak, hátha így megmentheti őket, de a csendőrök csak röhögtek, az ikrektől elvették a babákat, s kiszúrták a játékok szemét. A szatócs úgy látta, hogy a kiszúrt szemű babák sírnak a fűben, s könnyeikben egy fáradt bogár alszik. .. A szatócsnak nagyon szép felesége volt (a gyermekek reá hasonlítottak), fekete hajú volt a nő és nagy mellű, öt a krematórium személyzetéhez osztották be, „belső szolgálatra”. Aztán ment minden a gyári szabvány szerint, a szatócs munkaképesnek bizonyult, megtették hát hulla- szállítónak. Amikor a kézikocsikon a gáztól megfulladt hullákat hordta, gyakran énekelt, ivott... Az ikreket egyelőre nem gázosították el, Mengele „korszakalkotó” kísérleteket végzett egypetéjű ikreken. A szatócs gyermekei is kísérleti alanyok voltak. Egy szombati napon — kék hajnal volt — az árnyékok a két halott kislány hajáról keltek fel, s a szatócs a hullaszállító kézikocsin tolta gyermekei tetemét. Megcsókolta a hajukat, puha szájukat, lecsukódott szemeik, mint elhalt sötét virágok kinyíltak az égen. Minden lexikonban olvasható, hogy: „az áldozatok hulláinak feldolgozásából a német monopóliumok jelentős hasznot húztak". A halottak haját lenyírták — német szakszerűséggel — a levágott hajat matracokba, lőszeranyagként használták fel, az áldozatok aranyfogait beolvasztották. A szafÓ€ A szatócs mind tudta ezt, gyermekei haját levágta, s eldugta az egyik útszéli bokorba, de mint később rájött, a levágott hajakat csak úgy tudta volna a németektől megmenteni, ha lenyeli, mert a farkaskutyák kiszimatolták a levágott hajat, azt elvitték a többi hajhegyhez a házimunkások, a szatócsot hat napra kikötötték, de kibírta ezt is, s még örülhetett, hogy a „német birodalmi vagyon eltulajdonításáért” ilyen csekély büntetést kapott... A szatócs lázálmában látta Mengelét, amint zongorájánál ül, s a barokk hangszeres polifónia csúcspontját, a Wohltemperiertes Kla- viert játssza... Aztán látta a szatócs a Mengele ablakán beáramló hajfürtöket, amelyek a matracanyagnak ösz- szegyűjtött hegyekből keltek fel: látta gyermekei sötét hajfürtjeit, amint befedik az ablakot, levágott ősz hajfürtöket, fekete, lobogó fiatal- asszony hajfürtöket, a haj beborította Mengele szobáját, de a doktor tovább zongorázott, nagyon szerette a napi munkát zenével kipihenni. .. Skanzen Szentendrén (Szántó György felvételei)
