Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-07 / 287. szám
R eggelre kifényesedett az erdő! A napok óta tartó havazás elcsendesedett, aztán hajnalra az utolsó felhődarab is eltűnt az égről, mintha egy tündér ráfújt volna a világra: — Elegem volt a felhőkből! Barna András erdész nyakába akasztotta a bőrtarisznyát, vállára vette a puskát, és nekiindult a birodalmának. Az éjszakai nagy havazás után puha, fe- . hér palást borult a világra, eltakart minden nyomot, beborította az utakat, a földre hullott halott leveleket, és eltüntette a bizonyítékokat, a sáros föld árulkodó vádaskodásait. — Olyan lett az erdő, mint a tiszta lelkiismeret! A kelő nap megcsókolta a havas erdőt, és ettől fényes lett a világ. A bükkök büszkén húzták ki a derekukat, mintha éppenséggel nekik lenne közük a ragyogáshoz, a tavalyi vágás bokrain fészket rakott hó- pelyhek zsemlényire gömbölyödtek, és vattacsomóként összebújva üdvözölték a reggelt. A völgyben, — a vékony jég alatt — szaladt a patak, ezernyi mondanivalóját közölte a kövekkel, de az esti szarvasnyomokat már eltüntette a hó, és inkább csak sejteni, mint tudni lehetett, hogy itt vonult át és ivott a rudli. — Írást keresek az üres papíron! — viaskodott magával a fiatal erdész, és egy csöppet sem örült az éjszakai havazásnak, amely elvette tőle a reményt. A vágásban már felsikoltott az első motorfűrész, jöttek, mentek a rönköket közelítő fogatok, behemót muraközi lovak erőlködtek a meredek haVas hegyoldalon, és hátukon füstölögve gyűlt párává az izzadtság. A termelés zavartalan volt, éppen úgy mint máskor, négy fuvaros dolgozott a vágásban — négy szánnal és nyolc lóval —, mindegyik ismerő®, kemény kötésű, fáradtságot nem ismerő erdei ember. — Kit gyanúsítsak? Elindult a rakodóhoz, ..nézte, mérte az öl- farakásokat, de a havas föld nem vallott. — Nincs bizonyíték. Hat köbméter fa hiányzott. Ez volt minden, amit biztosan tudott, vádolni, — alapos ok nélkül — senkit sem akart. Köszönt a termelőknek, azok fogadták is a köszönést, de a levegőben feszültség vibrált. Elmaradtak a szokásos reggeli viccelődések, a nagy röhögések, ugratások, a zsírszagú parázs melletti tréfák. Az emberek szó nélkül tették a dolgukat, kerülték egymás tekintetét, és nem érdeklődtek semmi iránt. Barna András tudta, hogy a kíváncsisko- dás, a kérdezősködés úgysem vezetne nyomra, hiszen az erdei ember inkább nyúzni hagyja magát, de nem árulkodik. Itt az erdőn az emberek egymás kezében vannak minden pillanatban, egymásra utaltak, és a szándékosságról bármikor kiderülhet, hogy sajnálatos szerencsétlenség. Télen, fagyban különösen veszélyes a termelés, a fák rosszul hasadnak, másként dőlnek, elég egy gesztes, fagyos repedés, egy rejtett korhadás, egy elmaradt figyelmeztetés és máris megvan; a baj. .. — Eltűnök! Egy kis dolgom akadt! — mondta a brigádvezetőnek, és a reggeli szalonnasütésnél már mindenki tudta, hogy elment, ma éppen csak rájuk nézett az erdész ... Leereszkedett a völgybe a szarvasetetőhöz, ahol összefutottak az erdei utak, felkapaszkodott az illatos, puha széna közé, és mint valami nagy vigyázó madár, fészket csinált magának. Előtte a hosszú, széles völgy, és benne a kíváncsi reménység. — A tolvajnak ma, szabad a vásár! Pintyek, rigók, verebek szaladtak elő a bokrok alól, kapargattak, csipegettek a földre taposott szénaszálak között, dél felé még mátyások is érkeztek, de nem ettek, csak tollaikat csillogtatták a napsütésben. Később, — ahogy a fagy engedett — kövér egerek futottak át az egérutak viaduktjain, aztán ijedten, visszaugrottak: — Bánt a fény! — Bújj vissza! Két-három cincogás még, és véget ért a diskurzus, mert a mátyások, — az erdő pletykásai — kiabálni kezdtek, majd a bokrok közül színre lépett a részeges Bojtár Imre nagyobbik fia. Végignézte a völgyet, aztán, hogy nyugodtnak látta a helyzetet, pálinkásüveget húzott elő. Az erdész még a dugó nyikorgását is hallotta, a kortyolást> a fojtott köhögést, de az egészből semmit sem értett. Megfordult a fejében az orvvadászat előtti terepszemle, vagy egy titkos találka valamelyik csinos erdőt járó lánynyal. de a jelek semmit sem igazoltak. A madarak elröpültek! Elhallgatott az egércincogás, és amire a távcső a szeme elá került, már üres volt a völgy — A legény valamiben töri á fejét! A nap alacsonyan karéjozta a földet és amint elmúlt a dél, hűvös szellő kerekedett. Arra lett figyelmes., hogy a közelben bagoly huhog. Syanús lett a déli bagolyhuhogás, ezért minden idegszálával figyelt. Később, — a termelés irányából — többször is megismétlődtek a madárhangok, és vele együtt a gyanakvás! Hosszú ideig nem történt semmi! A nap megunta a ragyogást, az árnyékok megnagyobbodtak, őt pedig elnyomta az álom a meleg szénában. Álmában nehéz lovak, nyikorgó kerekű szekeret húztak tele ölfával, mindegyik hasábon rajta az ő kék színű krétája és a szokásos jele. Később kocsmai verekedés vegyült az álomba, pezsgők durrantak, sörösüvegek repültek, amelytől elrohantak a szarvasok, aztán egércincogást hallott. Ez ébresztette! — Tőlem ugyan jöhet a tolvaj! — szidta önmagát, és már hallotta is a közeledő motor hangját, látta az UAZ-t, amint elsuhan az etető mellett. Vége a műszaknak! Nem sokkal később érkeztek a fogatok is. Az ujján számolta: egy, kettő, három! Egyszerre más lett az erdő, és a sötétség elterült a fák, a bokrok között. A szarvasok fekvőhelyeik mellett ácsorogtak, a rókák éhes gyomra is nehezen tűrte az éhséget, miközben kövér pocokegerek után sóvárogtak, de a vaddisznók még vártak. A fekete szellemek csak sötétben indultak a szórók felé, addig a nappali vackaik körül turkálták a havas földet. A bagoly megint huhogott! A vágás felől azonnal jött rá a válasz. A tompa, távoli koppanásokból tudni lehetett, hogy pakolják a negyedik szánkót, és hogy megérkezett a várt segítség ... — Miért huhogtál fényes nappal? A legény zavarosan nézett az apjára: — Mert kedvem tartotta! Bojtár Imre átdobta a csatlóláncot a megpakolt szánkón és a fia szemébe mondta: — Annyi eszed sincs, mint egy bagolynak! Az erdész csőre töltötte a puskát, és elindult felfelé az úton. A nehéz lovak patáinak dobbanása olyannak tűnt, mintha valaki az öklével dobolt volna egy vékony falon, bár a súlyos teherrel megrakott szánkó könnyedén siklott a havas úton, lefelé a lejtőn a lovak is kocogtak. A zseblámpa erős fénycsóvája, mint az üstökös csapta szét a sötétséget, elvakított embert, állatot. A lovak visszahőköltek, ijedten horkantottak, és a feszült nyaklók magasra rántották a rudat, majd az erdész a lovak elé lépett, és megmarkolta a kantárt. — Állj! Bojtár a földre huppant, a fia — a fa tetején — a szénával tömött zsákülésen maradt. — Kelepcébe fogtál? • — Aki tilosba jár, annak ez a sorsa! A lovak idegesen kaparták a havat, e rudas habos hátán jéggé fagyott a verejték. — Mennyit lopott? — Ezzel nyolc métert! Az erdész a bőrtáskára hajtotta ki a szolgálati naplót és nyugodt, de kemény hangon parancsolta: — Itt írja alá! Alovak megrántották a lefagyott szán- ** kót, és terhükkel elindultak a falu felé, de gyorsan elnyelte őket a sötétség, és utánuk üres maradt az erdő. Később a revés tuskó tetején huhogni kezdett egy bagoly, de aztán, hogy válasz nem érkezett, lomha, lassú repüléssel vadászni indult... Szalay István A baglyok huhognak I “7 C LJ '■*'* olZ.t=n {Köhidi Imre képriportja)
