Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. december 21., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM Részlet a tárlatból ;nc Munkácsy-díjas festőművész <, festmények, ikák, szobrok tatkozik a Hevesi Szemle Galériája Bessenyei Odette szobrászművész vies tében meg nem inogva, a lé­lek szeretetében és egyesü­lésében buzgó maradjon, minden keresztényi erény­ben erősödve. Ékesszólású prédikációi ennek kétségte­len bizonyítékai, Egerben azonban nap­ról napra megsokasodtak a görögök, akik látván, hogy a templomban a szerb nyelv járja, elégedetlenek lévén ezzel, viszályba keveredtek a szerbekkel. Nem tudván az egyházközösséget lecsil­lapítani, s eközben sok megaláztatást tűrve, Dimit- rije Josifivic budai paró- kus 1803-ban bekövetkezett halála után Petar az egy­házközösség hívására Bu­dára ment, s ott maradt élete végéig, élvezte nyá­jának szeretetét és tisztele­tét, megkapván a szentszé­ki ülnök méltóságát.” Többször is felelevení­ti születésének pillanatait. Erre utal Az én életem cí­mű írás: „Víg volt az Hazában az 1778, esztendő, melynek augusztus 25-én a világra lettem. Atyám, ki egyszerű és természettől nem külö- nöztetve neveltetett ember­ré, akkor is, midőn a vi­lágot először kellett látnom, oda volt az egri patakban ihalat fogni. Szüleimnek lánytestvérei a bábától meg­tudván azt, hogy fiú örm lőtt ki a zsákból, futva fu­tottak atyám elejébe hírül adni. S midőn őt messziről megsajdítanák, hogy előbb ne juthasson egyik a mási­kánál az örömhírrel, haj­ba kaptak. Ott érte az atyám őket haj tépve, s mind a kettő kiáltá: „Fija lett nénémasszonynak.” Bol­dog Isten! Hát már nékem is oly sorsúnak kellett len­ni születésemkor, mint Ró­mának. Ennek falait test­vérvér vakolta be legelő­ször is, az én születésemen pedig testvérek hajukat tépték. Ez, ha befolyása van a születéskor történ­teknek a kisded jövendő sor­sába, jelentette azt, hogy én, fájdalom, prókátorrá leszek.” Ha önmagát mutatja be, akkor újból az szülőföld ba- bonázza meg. Íme az egyik változat: „Pistám! Szeretnéd tudni, hol és mikor S kiktől születtem? Kész vagyok e kegyes Kívánatodra megfelelni. Íme tehát igazán üröm. Egerbe látám én legelőször is A szép napunkat. Caniculába, Kis- Asszony, vagyis tán Szűz havában. Pontba tizennegyedik napon, dél Tájban, midőn már Krisztus urunk után Írnának íróink ezeren felül Hétszázat és melléje hetven­Nyolcat. Atyám pap anyám pediglen Papné, ki gyakran szokta beszélni, hogy Olyan pirosnak szült, valamint az ért Rózsácska, minden csorba nélkül.” A másik variációban — ékkor távollévő kedvesének lelkivilágába éli bele ma­gát — ekként bukkan fel az alaptéma: „Repülj, repülj szelecske. Misimhez, édesemhez. Ha otthon ül, s Egernek Híres borát baráti Közt issza félrevágott Süvegében, öblösen fúrt Kelyhére most virágzó Ép rózsa illatocskát Lehelj. Ha udvarában Akáca zöld körében Kedves magyar Kazinczyt Forgatja, pajkosan rázz Ajkára zöld levélkét. Ha bús elandalások Között hever, szerelmet Zsibongva leng körülte. Ha déli álmot alszik, Lassún susogj felette. De hogyha lányt ölelget Bút hintegess reája. A lányra átkot, átkot Fuvalj, ki más szerelmét Lopdossa, és fogyasztja. (Lidiim az egri szellőhöz) Arról sem feledkezik meg, hogy mérlegelje, megköszön­je azt, amit a barokk te­lepüléstől kapott: „Csendes Eger, boldog magyarok helye, életet adtál. Hálaadásom ezért mint fizetem le neked? A Haza szent nyelvén, anyatejjel melyre tanítál. Font versben buzgón egy nefelejcset adok. (Eger Városához) Téves hiedelem az, hogy a XVIIL századi szerzők munkái felett eljárt az idő. Ilyen alkotók is akadnak, ők szerényebb adottságokkal büszkélkedhetnek. Vitkovics az élvonalba tartozott. Szerb származású létére — ez rit­ka tehetségével magyaráz­ható — a magyar líra mes­terévé nőtt. Felfedezte nép­dalainak kincsesbányáját. Ezek az értékek annyira megbabonázták, hogy fordu­lataikat. szerkesztésmódju­kat, gondolatritmusukat, verselési technikájukat át­mentette saját költészetének világába. íme a bizonyíték: „Pirongatol édesanyám. Mért néznek a legények rám: Azért néznek, mert szemük van. Szép a legény, ha csintalan Pirongatol, édesanyám, A kedvesem mért jár hozzám : Azért jár, mert szeret engem. Szeret, véle ha enyelgem. Pirongatol, édesanyám. Mért csókol engem a rózsám : Azért csókol, mert kívánja, Hogy én legyek a mátkája. Pirongatol, édesanyám, Miért ölel engem rózsám : Azért biz azt, édesanyám Mert kenddel is úgy tett apám. (Pirongatol, Édesanyám) Ha valaki mégis avíttnak minősítené munkásságát, ol­vassa el az alábbi ma is ak­tuális epigrammákat. „Mért volt több kritikus mindég, mint könyveket író? Gondolom: a készhez min. denki ülni szeret. (Sók a kritikus, kevés az író) „Könyvtárodba szorult fé­reg sok könyved összerágta, de meg vannak héjai: né­ked elég." (A rest olvasóhoz) „Minden óhajtásod, már­tírrá lenned. Igazság Mon­dó légy, s meglásd, hogy be lesz ütve fejed." (Egy ájtatóshoz) „Oskolamester vagy, s nem tudnak gyermekid ÁB-ét: Ennek okát tudod-e? — Néked is oskola kell” (Egy mesterhez) Végül egy fricska a zsur­nalisztáknak: „Titeket a maradék egye­dül fog tartani becsben, Majd ha hazugságtok régi igaznak avul.” (Az újságírókhoz) Pécsi István Emlékezés Gárdonyi Gézára Életem hetvenegyedül evében, de még mindig élénk, hű és friss emlékezettel vetem papírra Gárdonyi Gézával való találkozásom élményét. Az a nagy teremtő géniusz, akit az irodalmi tu dal sohasem láthat másnak, mint a nagy törté­nelmi regények örökéletű alkotójának, egykor le­hajolt egy 11 éves kisfiúhoz, hogy megismerje a benne megnyilvánuló zsenge alkotó hajlamot; ez a kisfiú én voltam. Legyen ez az emlék maradan dó mások számára is. akik Írásomat olvassák. Az előzményekhez tarto­zik, hogy 10 éves koromban elkezdtem verseket írni. Megénekeltem az összes év­szakokat, Magyarország szo­morú sorsát, a tanulás ke­serveit, mindent. Verseimet egy tanári noteszbe írtam úgy, amint jöttek, amúgy kapásból, csiszolatlanul áll­tak a notesz üres utolsó ol­dalain. Szokásunk volt ugyanis nekünk, diákoknak, hogy az órákon osztályoz­tuk egymást. Egy alkalom­mal írásbeli dolgozatot ír­tunk, noteszem akkor is ott volt valahol a kezem ügyé­ben. A reverendás tanár úr arra ment a sorok között a nagy csendben ahol én ül­tem, meglátta és felemelte noteszemet. Belelapozott. Láttam, hogy végére hajtja a lapokat és nagyon moso­lyog. Ekkor már megnyu­godtam, hogy ebből nem lesz baj, ami pedig lehetett vol­na, mert az órák közti osz­tályozás nem volt megenged­ve. A tanár úr ekkor rémü­letemre reverendája zsebé­be süllyesztette drága note­szemet. Ebből mégis valami baj lesz, gondoltam meg­szeppenve. A dolognak csak­ugyan folytatása lett, de egészen másirányú, mint én gondoltam. A tanárok ugyan­is a ciszterci gimnázium ta­nári ebédlőjében kézről kéz­re adták noteszemet, és nem kevés derültséggel olvasták a verseket. Egyikük jól is­merte Gárdonyi Gézát. az egri remetét, aki írói és emberi elvonultságában csak a város néhány polgárával, irodalmárával, oedagógusá- val érintkezett. így kerültek verseim kezébe, aki elolvas­ta azokat és azt üzente, hogy ezt a kisfiút szeretné megis­merni. Egy vasárnap délután, 1919-ben megtudtam, hogy Gárdonyi, minden egri diák bálványa, vár engem. Mér­hetetlen büszkeség fogott el, egyúttal hatalmas lámpaláz' Mi lesz, ha kikérdez müvei­ből? Akkor már ismertem az Egri csillagokat, de alig egyebet. Ilyen vegyes érzel­mek között indultam el édes­apámmal és nővéremmel a vár felé. Megérkezve a ház kertkapujához, ott egy szép. arcú és kedves néni fogadott, aki már tudott jövetelünk­ről. A ház oldalából nyíló kis ajtó felé irányított, és együtt léptünk be az ajtón. Különös szobába jutottam, amilyet még sose láttam. Világítása felülről jött, könyv és könyv, amerre néz­tem. Néhány szavas üdvözlés után leült a bal oldali fo­telbe, és engem magához vont. Elmondta, hogy olvas­ta . verseimet. Elővette a no­teszt, és sorra vette a „mű­veket”. Az egyikben kiemelt egy sort: „az ágak csupa­szon nyújtották karjukat”, erre azt mondta: „Látod ez szép!” Aztán becsukta a fü­zetet, és arról beszélt, hogy nékem sokat kell a nagy költőket olvasnom, keresnem és szeretnem azokat a nagy érzéseket, amik azokban megnyilvánulnak. írjak tovább, mindig csak ezt az igazat, amit önmagámban találok. És ha majd megint írok verseket az ő útbaiga­zítása szerint, ismét eljöhe­tek s akkor a versesköny­vembe majd beleír valami szépet. Valóságos áhítattal hall­gattam mindezt, s talán ezért van. hogy azt az ars poeti­cát. amelyet akkor tőle kap­tam, elfelejtettem, vagy ta Ián meg sem tudtam magam­nak jegyezni. Olyan izga­lomban voltam, amelyet az­óta is átérzek. Pedig Gár­donyi oly közvetlen és egy­szerű volt, mint tanító korá­ban, ismerte a gyermeki lé­lek mélyeit. Mondandójából mégis csak az a kevés ma­radt meg nekem, amit előbb leírtam. Elfogultságom akkor enge­dett fel, amikor megkérdez­te, szeretem-e a muzsikát Boldogan feleltém, hogy ép­pen most írtam zongorára egy toborzót. Hallani akarta Átvezetett egy másik nagy és világos szobába, mely a dolgozószoba jobb sarkából nyílott. Itt a bejárat mellett jobbra állt egy pianínó, és a falon üveg alatt hegedű Leültem és derekasan elját­szottam toborzómat. Gárdo­nyi ott állt, hallgatott, gon­dolkodott s aztán a pipája mellől ezt mondta: „No fi­am, maradj Te csak a zon­goránál. Mert a muzsikából mindig megélsz, a költészet bői soha!" Szó szerint jegyez­tem meg a szavait, szó sze­rint jegyzem ide. Hamarosan elbúcsúztunk. Nagy. izgalmas idők voltak ekkoriban. For­radalmi változások a nagyok életében, nagyszerű izgalmak a Kacsapart diákjai számá­ra. Versírásról elfelejtkeztem Akkor ütött csak szíven a fájdalom és a mulasztás immár helyrehozhatatlan tudata, amikor híre járt, hogy Gárdonyi meghalt. Nem mentem hát még egyszer el hozzá, hogy újabb írásaimat megmutassam, pedig ígére­tét még a búcsúzáskor is megismételte, mert tudta, hogy az írás készsége min­denkit kötelez, s annak kény­szere alól én sem fogom ki­vonhatni magamat. Életem hosszú folyamán mindig vissza-visszatértem a tollhoz, mert az önkifeje­zés vágya az írásra készte tett. Mégsem lett író-ember belőlem, csakugyan muzsi­kus lettem. művész-tanár. zeneszerző. De amikor csak. a tollat kezembe vettem, mindig visszatért az ihlető régi emlék. Aki ír, az csak azt a szépet és igazat írja le, amit önmagában talál. Hatvan év telt el, amikor Egerben járva, felkerestem Gárdonyi házát. Ezúttal a középbejáraton lépterh be s a vendégkönyvbe beírtam, hogy hatvan év után jövök el ide ismét. Nem hiszem, hogy van még ilyen bejegy­zés a vendégkönyvben. Jobb­ra belépve mindent úgy ta­láltam, mint hat évtizeddel előbbi látogatásunkkor. Meg­simogattam a bal oldali bőr­fotelt, aztán kerestem azt a bejáratot, melyen keresz­tül a másik szobába léptünk A bejáratot nem találtam. Elfalazták? Vagy én emlék­szem rosszul? Nem tudom. De a főbejárottól balra eső hálószobában ahol legjobb emlékezetem szerint nem jártam akkor, most megta­láltam a pianínót. Megérin­tettem a billentyűket, ami­ken valaha játszottam. Meg- illetődés fogott el. Megérez- tem azt az igazságot, mely­re egész életemben fogékony voltam, talán művészi adott­ságaimnál fogva, hogy az emlék hatalmas és élő erő, de fájdalom, csak addig tart. amíg van aki magában hor­dozza. Pápai Vratarics György aranydiplomás zenetanár

Next

/
Oldalképek
Tartalom