Népújság, 1985. december (36. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-17 / 295. szám

4*

NÉPÚJSÁG, 1985. december 17., kedd

Csehov emlékezete

Bad Waldseetől Freiburgig

VI 2.

Bad Waldseeben sajnos nem álldogál sokáig a vonat, de amíg a pályaudvarát a városka határától eléri, majd innen tovahalad, legalább az ablakon át csodálhatjuk a hajdan (1806-ig) Ausztria fennhatósága alá tartozó gyógyhelyet. Szállodák, szanatóriumok sorakoznak, aztán az óváros közepén ott magasodik a XV. századi eredetű, később a barokk és a rokokó jegyében átalakított plébánia- templom, s idelátszik a városháza, meg a Waldburg- kastély is, de csak rövid pillanatokra, hogy aztán elmaradjanak szép lassan, a távozó szerelvény mögött. Az elmaradt sétáért kárpótol hamarosan a táj, amely már más arculatú, különösen a Duna völgyében. Az addigi, inkább síkvidéknek mondható, erdőkkel és rétekkel tarkított tájat most hegyek váltják fel, a vonat egyre magasabbra kapaszkodik, s az útvonalat egyre gyakrabban tarkítják hosszabb-rövi- debb alagutak.

Máris megérkeztünk Sig- maringenbe, a Hohenzollern család sváb ágának ősi fészkébe, amely 1534-ben került birtokukba. Ez már úticélunk tartománya : Baden

Württemberg. Hegyek és folyóvölgy, a hegycsúcson ódon várkastély, a völgyben itt még ifjoncként kanyargó folyó, a „vén Ister”, a Duna — kell-e ennél szebb és tarkább elemekből összeálló, emberlakta természeti táj ? ! Maga a város — miként még számos más település a környéken — ugyancsak középkori eredetű, vára már a XI. században állott, városi rangját pedig az 1200- as években kapta. Különös elgondolni, hogy az öreg-torony évszázadok óta néz le a tovasuhanó folyóra, amely Ady óta szimbólummá lett az innen jó néhány száz kilométerre levő Kárpát-medencében, amit mi okkal nevezünk — megint csak jelképesen — Duna-tájnak. VaA Vác Forte csaknem ötven fajta, 12 féle érzékenységű, amatőr és professzionális igényeket kielégítő filmet gyárt. Az idén 1,4 millió négyzetméternyi anyag készül, amelyből a hazai kereskedelem 2 millió tekercset kap. A gyár tőkés exportja 11 millió dollár, a Szovjetunió pedig 6 millió rubel értékben vásárol filmet a Fortétól az év végéig. A képen: csomagolják a népszerű, pocket méretű FR 100-as színes negatívot

(MTl-fotó: Krista Gábor

felvétele — KS)

jön az öreg-torony egykori lakói, századokkal ezelőtt, mit tudtak erről a másik Duna-tájról, s a Duna-táji sorsról, s arról, hogy itt — Ady szavával — „Eredendő bűn, lanyha vétek, / Hideglelés, vergődés, könny, aszály” nyomorította a lelkeket, hogy itt, ez a Dévény és a Vaskapu közötti „Du- na-táj” századokon át „bús villámhárító” volt, „Fél-emberek, fél-nemzetecskék számára készült Szégyen- kaloda”? Választ nem ad sem a torony, sem a tovasiető folyó. Amannak sorsa: hallgatagon nézni az alant nyüzsgő embereket, emez pedig — sietős a dolga — fodrozó habjain hulló faleveleket hajóztat vidáman, az őszi verőfényben.

Utunk most már nem is válik el az öreg folyótól jó ideig, a következő várost, Tuttlingent is átszeli, de még inkább meghatározza Donaueschingen arculatát és atmoszféráját: XVIII. századból származó kastélyának parkjában van a vén Ister forrása, a Donauquelle. Kisdiákkorom emlékei rajzanak fel bennem, amikor földrajzi ismereteink gyarapításaként, egyszer s mindenkorra meg kellett tanulni: Magyar- ország legnagyobb folyója, a Duna, a németországi Fekete-erdőben ered. Nem tudom, miért, bennem akkor mindig a titokzatosság képzetét támasztotta ez a földrajzi név. Különös szörnyekkel és boszorkányokkal teli, manók és tündérek lakta erdőségnek képzeltem a Fekete-erdőt, amelynek sűrűsége olyan, hogy napfény sohasem jut belé, s valószínűleg ezért kapta számomra szokatlanul és furcsán hangzó nevét. Emlékszem: a mesék világa iránti sóvárgással gondoltam mindig a Duna bölcsőhelyére, álmodni sem merve akkor még, hogy egyszer majd mégis eljutok erre a titokzatosnak hitt helyre, amely persze, sokkal szelídebb és gyöngé- debb hangulatú, mint azt a gyermeki képzelet vélte . . .

Noha vonatunk itt hosz- szabban időzik, arra még sincs mód, hogy a Hofbibliothek, az Udvari Könyvtár közel másfél százezres gyűjteményének kincseit megtekintsük. Búcsúzunk hát és elrobogunk a Fekete-erdő vadregényesebb, festői tájai felé.

Dunaueschingen és Titisee-Neustadt között mintegy harminc-negyven kilométernyi a távolság, majd tovább Freiburgig, harminc. Több már harminc óránál, hogy vonaton ülök, fáradtság mégsem ver le. Két év előtti úti élményeimet próbálom felidézni, s ez Titisee-Neustadt után, ahol az országút és a vasút olykor párhuzamosan halad, majd keresztezi egymást, már könnyen megy. Eldönteni persze, most sem tudom: autóval lát-e többet itt az ember, avagy vasúton utazva. Az előbbi a szabad elidőzés lehetőségét kínálta, ám forgalmas út lévén, utazás közben vajmi kevés alkalmat hagyott az erdő, a hegyek szépségében való gyönyörködésre. Most, a vonat ablakából viszont szabadon pásztázhat a tekintet.

Titisee egyébként a Fekete-erdő kedvelt kiránduló- helye, most is jönnek-men- nek a turisták, s gondolom, ugyanilyen mozgalmas lehet itt télen is az élet, hisz — fürdőhely. Kneipp — üdülőhely lévén — a pihenni vágyókat éppúgy vonzza a város és a környék, mint a téli sgortok kedvelőit. Most, az aranyló őszben, amikor a levegőben itt is ökörnyál úszik, s a közeli szőlőtermő helyeken is túl vannak már a szüreten, leginkább a gyalogtúra kedvelői bukkannak fel, s némelykor vadászok — mert hát, ez utóbbiaknak is paradicsom a Schwarzwald. Freiburg közelében, egy sziklaormon, szép agan- csú szarvasbika szobra jelzi: őszidőben, a szarvasnász idején, gyakran dörögnek erre is a vadászfegyverek . ..

Lőkös István

„...Újra ezt kezdeném

ff

Benjámin László hetvenéves

A felszabadulás utáni magyar költészet gazdag színiképében is kitüntetett hely illeti meg Benjámin Lászlót. Közel öt évtizedes költői pályája az emberiség történelmének egyik legbonyolultabb szakaszával esik egylbe, s ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert nála történelem és költészet köz- vetlen kapcsolatban áll egymással. Költészetének szinte kizárólagos témája a lírai és létezési és cselekvési terepének a felmérése a változó történelmi szakaszokban. E téma lírai megragadása azért válhatott Benjáminnál jelentőssé, mert a társadalom fejlődésének a lehetőségeit feltáró, a lehetőségek fcefulladása ellen szót emelő költő. Világosan szólva: szocialista módon politizáló költő. Elkötelezettsége indulása pillanatától töretlen és egyértelmű: „Huszonhárom

éves fejjel ez így fogalmazódott meg bennem: előttem

az emberiség, a haza sorsa, napról napra ez forog kockán. Csak nem írhatok verset a virágos rétek szépségeiről. Akkor jelent meg első versem, amikor Hitler bevonult Ausztriába. Hajlamaimmal, vágyaimmal szembeállítottam a kötelességet, az osztályfegyelmet, s átalakítottam magamat; azt mondtam, hogy csak a leglényegesebb dolgokról szabad írni."

Benjámin László egész költői útjának, jellegadó költői magatartásának méltó összeg, zése a Vérző zászlók alatt című költemény (1962). A 17 strófás mű' a huszadik század középső szakaszát átélő embert állítja a középpontba: a tragikus történelemmel szemibesülőt. A helytállás pátosza épp e nehéz években mutatkozik meg, s ezért logikus, hogy a felidézett két történelmi kor a második világháború és a személyi kultusz ideje. A disszonancia, a feloldhatatlan ellentmondások élménye érzékletes, de fogalmilag is pontos képekben.

korszakjellemzésekben tárul elénk, s időnként visz- szatér az Aragonra utaló refrén : bármilyen nehéz

életút adatott is számomra — „újra ezt kezdeném”.

A vers utolsó harmadában a jelenhez érkezik a költő, summáznia kell egy bonyolult életút tanulságait. A munkásmozgalomban akkor már negyedszázada részt vevő költő átélte a mozgalom hanyatló és felfelé ívelő szakaszait, átélte a teljes kilátástalanság és a jelenné álmodott jövő végleteit, — s mindezt felmérve, mindezt megértve készít számadást. Olcsó, megalapozatlan lelkesedésre többé nem nyílhat ajka. A keserűen tragikus hang szintén hamis lenne. Meg van győződve róla, hogy a megálmodott jövő megvalósítható, de ekkor már bölcsebb: tudja,

hogy a cél nemzedékek munkáját követeli meg. Szükségszerűen lesz így, az alapvetően rapszódikus hangvételű vers lezárása elégikus: harcának eredményét a költő már nem láthatja. Mégsem véletlenül szövi be a versbe az Internacionálé gondolatát — „ez a harc lesz a végső” —, mert épp ez a tudat, tehát a megőrzött történelmi perspektíva tartja meg a szocializmus költőjének.

Az elégikusság Benjámin László költészetének régi .alaphangja. Költői korszakainak határai mindig a magyar történelem fordulópontjaival estek egybe, s hangváltásai is ezekkel pár. huzamosak. így beszélhetünk 1938—1947 közötti elé- gikus-tragikus, majd 1953-ig tartó patetikus-idillikus. 1957-ig tartó tragikus-patetíkus, 1961-ig tartó elégikus ás 1962 utáni elégikus.pate- tikus szakaszáról. S bár a szocialista költők kórusából már indulásakor kivált hangjának erejével, egyetemes érvényűvé csak 1954. után vált költészete. Ekkortól lett igazán dialektikus költő, aki a valóság ellentmondásosságát tudta megragadni.

Benjámin László közérthe. tőségre törekvő költő. Ez a képalkotás puritánságát is jelenti nála. A rend és a világosság igénye egész munkásságát áthatja.

Versbeszéde döntően fogalmi jellegű, s szimbólumait az életút, az etikai tartás tipikus volta, a lírai én lírai hőssé változása emeli valóiban szimbolikus érvényűvé. A fogalmiság a versek me- ditáló-tépelődő gondolati jellegét erősíti, s elősegíti azt. hogy minél pontosabban ragadhassa meg korának lényeges problémáit. Amit szocialista közéleti költő elmondhat az 1938 óta eltelt évtizedekről, azt jelentős részben Benjámin László írta meg kortársai közül. A fausti magatartás egész életútját meghatározza, és ez jogos öntudattal töltheti el:

Megmaradtunk egésznek a kétségbeesésben. egésznek a fölemeltetésben, egésznek a lebukásban, egésznek a hitben: azért vagyunk, hogy

rendet teremtsünk magunkban és a világban.

(Szocialisták)

A kereső ember már a pálya elején megtalálta élet. célját, s ezt a célt a történe. lem viharai elvenni nem tudták tőle, sőt, megerösítet. ték igazának tudatában.

V. G.

Nógrádi Gábor:

Tolvajt

II 2.

— Maga mindig tele van. Tibiké — kuncogott a szép Keményfi Dóra, hogy beleremegtek a mellei a pulóver alatt. — Csak tudnám, mi helyett dolgozik.

— Hogyhogy mi helyett? — gesztikulált az alacsony ember. — Talán ki helyett?

A társaság nevetgélt. Az osztályvezető-helyettes is elmosolyodott. Ez a Fejér! Született bűnbak. Csak Tériké, a hivatalsegéd, meg a gépírónő Klára nem nevettek. Fejér Tibor főelőadó volt.

A vécéajtó kinyílt.

— Tessék szíves lenni .— mondta a vékony hangú Sá- pynak, aki türelmetlenül legyintett a többiek felé.

keresünk

— Egykor értekezletem van — És bement.

A mellékhelyiség sötétjében csak a lilás fény vibrált. Sápy hallgatott. Az őrnagy megkérte, hogy a tenyerével kifelé emelje fel a kezét.

A folyosón Fejér hadonászott.

— Mi ez tulajdonképpen ? Miről van szó? Micsoda nevetséges dolog itt a női vécé előtt... !

De nem vették komolyan.

— Örüljön, hogy ide is bejut egyszer, Tibikém — kacarászott Keményfi Dóra.

— Na! Maga mindig... — cuppantott Fejér. — Maga mindenből viccet csinál,

A titkárnő ‘sietett el mel. lettük. Nem nézett senkire.

— Ilike! — állította meg Fejér. — Nem értem ezt. Most mi ez? Az embernek annyi munkája van.

A titkárnő izgatottan suttogott.

— Maga is tudja, Tibor, hogy loptak. Hónapok óta. Kisebb nagyobb összegek ... A Sápy kollégának például nyolcszáz forintja....

— Na és? Megvan a tolvaj?

— Most keresik — intett a vécé felé a titkárnő, és elsietett.

— Most? — bámult utána Fejér. — De mi közöm nekem ehhez?

— Tibiké! Most már ne menjen el! Gyanús lesz — fogta meg a férfi karját Keményfi Dóra. — Egyébként is semmi az egész, csak levetkőzik pucérra, és már jöhet is ki.

A nevetés végighullámzott a folyosón. Dalányi Károly harsogva röhögött. A gépírónő is elkaccantóttá magát.

Sápy kijött a vécéből, és fogta az ajtót, amíg az osztályvezető-helyettes be nem ment. Aztán csak legyintett a többiek felé. ;

— Ránk világítanak — mondta. — Egy speciális lila lámpával. Ennyi az egész.

— Azt ismerem — harsogta Keményfi Dóra. — Ilyesmik vannak a diszkóban.

A halványlila fényben az őrnagy megnézte Dalányi kezét és pénztárcáját.

— Köszönöm — mondta a rendőr. — Viszontlátásra!

Dalányi megfordult.

— Hoppá! — A vékony, hangú beharapta a száját. A férfi tarkóján aranyló foltok villantak fel ■ a lila lámpafényben.

— Egy pillanat — az őrnagy felemelte a lámpát. Dalányi visszanézett. — Ha megfordulna ... — És a két rendőr közelebbről vizsgál- gatta az inggalér alá nyúló ujjnyomokat.

— Mi az? — kérdezte az osztályvezető-helyettes — Valami baj van?

— Valaki... — mormogta az őrnagy. — Emlékszik-e valakire ma, aki az ön tar.

kójára tette a kezét? Antal kapcsolja fel a villanyt!

— Hogyan? — húzta mosolyra a száját Dalányi. — Kinek a keze? — A tarkójához nyúlt, és elnevette magát. — Nemigen.

Az őrnagy hallgatott, a lámpát babrálta. A vékonyhangú érdeklődéssel figyelte Dalányi t.

— Hogyhogy a tarkómhoz? — dadogta a hivatalnok, és elkomorodott. — Ügy értik, hogy véletlenül?

— Lehetett véletlen is — bólintott az őrnagy.

Az osztályvezető-helyettes riadtan nézett a lámpára, mintha az lenne mindennek az oka.

— Csak arra szeretnénk kérni — mondta halkan a nyomozó —, hogy javasoljon valakit a beosztottak közül, akit be kellene hívni.

Dalányi homlokán apró verítékcseppek jelentek meg. A vécé kicsi légtere hamar felmelegedett a lámpától.

— A gépirónőt — suttogta, és megpróbált mosolyogni. Aztán elővett egy zsebkendőt, és megtörölte a tarkóját.

— Nem látszik. — mondta az őrnagy.

A gépírónő nem tagadhatott. A pénzt ugyan nem találták meg nála, a büfében hagyta, de a keze tele volt árulkodó aranyfoltokkal.

— Nekem rendesen kellett öltözködnöm — sírta ei magát. A két rendőr beeső, magolta a lámpát, és elköszöntek a diadalittas titkárnőtől. A résnyire nyitott párnázott ajtó mögül Dalányi kiabálása hallatszott.

— Csak annyit kértem magától, Dóra, hogy tartsa a határidőt. Olyan nehezére esne egyszer?

A lépcsőházban a vékony- hangú elnevette magát.

— Vajon tudják, hogy a főnökük meg a gépírónő ...?

— Fogja két kézzel a lámpát, és ne beszéljen annyit. Ez nem a mi dolgunk. Nekünk csak a tolvajt kellett megtalálni.

(Vége)