Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-30 / 281. szám

4

NÉPÚJSÁG, 1985. november 30., szombat

Varga Feri

A közelmúltban felelevenített sorozatunkban úgy búcsúzott Marosvölgyi Lajos nyugdíjas szentendrei tanácselnök, hogy legközelebb ,-Varga Feriről” az Óbuda Mezőgazdasági Termelőszövetkezet szintén Heves megyei származású elnökéről olvasna szívesen. Kérése minden bizonnyal mások kívánsága is, hiszen az említett tsz-vezető meglehetősen széles körben népszerű ember. Aligha véletlen, hogy az is becézve ejti ki utónevét, aki egyébként talán még soha nem találkozott vele személyesen.

— Milyen érzés így élni, dolgozni... — kérdem tőle a főváros peremén elterülő „birodalma” központjában.

— Tagadhatatlan, hogy örömmel tölt el — mondja — de egyszersmind az átlagosnál nagyobb felelősségre, fegyelemre is kötelez ez az ismeretség, érdeklődés. Itteni és egyéb munkámban egyaránt úgy kell tennem, mindenütt úgy illik viselkednem, hogy lehetőleg senkinek se okozzak csalódást. A legkevésbé pedig azoknak, akik még mindenféle legendákkal is próbálnak körül

venni. Legendákról egyébként szó sem lehet. Tény. hogy eléggé sikeres ember vagyok, de vallom: nagyon is köznapi. S valójában segítőtársak, kollektívák nélkül sok mindent soha el nem érek. Nem titka, hanem egyszerű magyarázata az eredményeimnek, hogy mindig a cselekvés éltetett. Nyughatatlan természetű vagyok, mióta csak az eszemet tudom fűtött a tettvágy. Terveket forgattam a fejemben, s arra törekedtem, hogy meg is valósítsam ezeket. Vágytam a hatalomra és nem titkolom: szeretem is. Az előkelő pozíciót azonban mindig inkább arra éreztem lehetőségnek, hogy nagyobb dolgokat is véghez vihessek és sokakat gyarapítsák, boldogítsak vele. Jelentéktelen beosztásokban, posztokon ugyanis — sajnos — nem sokra viheti az ember ...

A szülőfalujában, Nagyré- dén volt ifjúsági szervezeti és párttitkár, sportegyesületi, majd szövetkezeti elnök, jelentős tisztségeket viselt a közéletben a község határain túl — járási, megyei apparátusokban — is. Megválasztották Gyöngyös.

Eger tanácselnökévé, ország- gyűlési pótképviselö lett. tevékenykedett országos

népfront- és TOT-testület- ben. Ma is tagja — többi között — az Országos Szövetkezeti Tanácsnak, elnöke a Magyar Ökölvívó Szövetségnek. Osztályt vezetett a Közlekedési- és Postaügyi Minisztériumban, több számottevő közös vállalkozás, közöttük például a MONDE ciprusi—magyar vállalat irányítására kapott bizalmat.

— Mi jelentette a legnagyobb élményt?

— A maga idején minden

feladat izgalmas volt számomra. Roppant élveztem például az első „export” megszervezését odahaza a falumban, illetve a környékén. A háborút követő jóvátétel egy részét ugyanis szőlőoltványban kérték, s ennek teljesítésénél az állam elsősorban ránk számított. A három község így évi 8—10 milliót adott a szaporítóanyagból, szálanként három deci borért. Óriási lehetőséget jelentett ez a talpraállásban, s a vidék további előrelépésében ! Sok-sok kedves emlék fűz Gyöngyöshöz és Egerhez is. amelyek fejlődését jó néhány létesítménnyel, vagy elképzelésemmel — úgy érzem — sikerült meg- pezsdítenem. Feledhetetlen marad számomra rédei tsz- elnökségem, amit közvetlenül a szomszédos városi tanácselnökséggel cseréltem fel a hívó szóra akkor, amikor amott a törekvéseinket — túlzás nélkül — már országos figyelem kísérte. Meglepett, s még inkább bizonyításra serkentett, amikor ugyanabban az időben két termelőszövetkezetnek is választott elnöke voltam. Valami kimondhatatlan örömet jelentett, amikor — miközben Nagyrédén a kis hegyipatakot tóvá duzzasztottuk. öntözésre fogtuk, borainknak korszerű, nagy pincét építettünk, a 3-as út mellett megnyitottuk az ország első szövetkezeti vendéglőjét — egy év alatt Domoszlón 17,10-ről ötven forintra tudtuk növelni a munkaegység értékét. Aztán roppant boldog voltam, amikor csapatunk.

a Honvéd Zalka SE ökölvívói nemcsak hogy bejutottak az NB I-be. hanem egyenesen bajnokságot nyertek!

— S ami Heves megye után következett?

— Természetesen az ..Óbudában'' eltöltött évek is roppant kedvesek számomra. S ha ezekhez valamivel talán több emlék is köt már feltétlenül a leghosszabb szolgalatból adódik. Egy híján immár húsz éve vagyok ennek a termelőszövetkezetnek az elnöke, s ha valahol lehetett valamit csinálnom, hát itt igen. Jól érzékelteti ezt két adat is: amikor ide kerültem a 265-ös létszám mellett mindössze 12 millió forintos volt a termelés, jelenleg pedig — igaz. egyesülések után, Óbudán. Buda- kalászon, Csobánkán, Pomá- zon, Szentendrén — ötezernél több, köztük legalább ötszáz Heves megyei ember 1,7 milliárdos értéket állít elő. Közös igyekezetünkkel a régi római romok felett valósággal egy „kis paradicsom ' született. A korábbi hagyományos bolgárkertészetet a nagyüzemi dísznövénytermesztés váltotta fel. s ebben a profilban rendszergazdák is vagyunk. Százhúszezer négyzetméteres üvegházunkban — dicsekvés nélkül állíthatom— nemzetközi színvonalon dolgozunk, szegfű szaporítóanyagunkkal gazdaságunk a világon a harmadik legnagyobb. Két-háromezres szarvasmarha-állomanyunk

— főként tejelő teheneinkkel — fontos szerepet játszik a fővárosi ellátásban, s nem különben számít Budapesten kívül a Dunakanyar lakossága is szőlőnkre, gyümölcsösünkre, valamint száznál több különféle üzletünkre. Hat önálló főágazatunkból azonban mégis az ipari jelenti a legtöbbet. Évi háromszáz órás kapacitású autószervizünkben a mindennapi javítások mellett — évi hétszázezer dolláros importmegtakarítással — vállalkozunk például a „gumi- futózásra”, sőt, utánfutók gyártására is. Ugyanakkor, hogy négyszáz vagonos ba- romfi-vágóhídunk van.

— Az autóüzem — mesélik

— úgy született, hogy először a tsz csupán az országba érkező tehergépkocsik tárolására vállalkozott egy semmi másra nem használható parlagon, pilótát biztosított az „ideszállításhoz". elvégezte a járművek „O - szervizét. Cipruson az üvegházat szükségtelenné tevő mediterrán éghajlat és az olcsó munkaerő kézenfekvő lehetőségének felismerése volt a „bolt". A szövetkezel ipari üzemeiben ma a csepeliek számára készülő egyedi darabok mellett egy sor- apró cikket gyártanak. Gyöngyösön és Egerben is találkozhatunk például a tsz exportcsomagoló dolgozóival. Nem rendkívüli ötletek . . .

— Hát persze, hogy nem azok! Eszembe sem jutott soha, hogy különlegeseknek tartsam őket. Viszont tény, hogy sokan véletlenül sem gondolnának ilyenekre, félnek minden újtól, szokatlantól. húzódoznak a kockázal- tól. Jómagam szerencsére mindig bátrabb voltam, szerettem próbálkozni, s megelégedéssel töltött el, ha az elképzeléseimből legalább hatvan százalék bejött. S most hatvanhárom esztendősen is merek tervezni ! Legújabban például négyféle típusban — üveg helyett műanyag lemezből — kisebb növényházak gyártásával kísérletezünk együttműködés alapján, harmadik piacon történő értékesítésre, hogy csupán egyet említsek

Ki nem állhatom, a félénk, kényelmes embereket! Vannak. akik túlságosan is nagy- ratörőnek tartanak, s nyugod- tabbak lennének, ha valaki visszatartana. Nem hinném, hogy félni kell tőlem, s aggályoskodni az álmaim, a munkáim miatt. Hiszen úgy találom: az élet eddig többnyire engem igazolt egy sor- kérdésben. Semmi szükség hát, hogy fékezzenek.

— Elégedett ember?

— Ha azt tekintem, hogy

parasztgyerekből lettem

diplomás mezőgazdász, arra gondolok, ami körülvesz — siker, egy sor kitüntetés, kiterjedt ismerettség. népszerűség — kétségtelenül tetszik. Nagy-nagy örömmel sőt büszkeséggel tölt el, hogy két gyermekemet tisztességgel felneveltem — a leányom repülőmérnök, a fiam jogtanácsos — s odahaza úgyszólván egész Heves megyében még mindig szeretettel. ide~ valósiként fogadnak, amerre csak megfordulok. Teljesen elégedett azonban — úgy ér zem — sohasem leszek. Bármennyi energia, kedv van is még bennem, mindössze a töredékét érhetem el annak, amire igazából vágynék

— Sorozatunkban ..Varga Feri" kiről olvasna legszi vesebben?

— A Külügyminisztérium párttitkáráról. — egykori iraki nagykövetünkről —, Gon- da Lajosról . . .

Gyóni Gyula

(Fotó: Szabó Sándor)

Lakik egy Idős parasztember Egerszóláton. A háza nem különös. Ennek az épületnek a gazdája a múlt század végén született, jövőre tölti be életének kilencvenedik esztendejét. Sorsa nem sokban tért el a többiek sorsától. Valamit mégis tud, amit környezetében aligha valaki, vagy csak kevesen. Ma is elénekli orosz nyelven az Internacionálét. Ugyanolyan átéléssel, lelkesen, mint 1921 augusztusában a szibériai Csita városának vasútállomásán, amikor a vöröskatonák elbúcsúztak kemény harcaik színterétől.

Ének a csitai állomáson

Mire emlékszik Bánáti József?

Bánáti József egy a százezer magyarból, akik Oroszország hadifogoly-lágereiben fegyvert ragadtak a nagy október győzelméért. Soraikból, amelyeket a későbbi megpróbáltatások és a múló évtizedek kegyetlenül ritkára apasztottak, már csak néhányan szólalhatnak meg.

Vörös szalag a sapkán

Családja a Bodrogközből költözött Egerszólátra 1910- ben. Apjáék vásároltak néhány hold földet a Simo- nyi-birtokból, dohányt termesztettek. Tizennyolc évesen érte az első világháború:

— 1915-ben Miskolcon soroztak be. Kihajtottak a harctérre. Ez háromszor ismétlődött, s háromszor sebesültem meg. Tizenhat októberében ott estünk fogságba, BrezsánnáI» ahol egykor Rákóczi fejedelem igazságos cél érdekében gyűjtötte a seregét.

Elindultak a hadifoglyok is. Keletre, a végeláthatatlan tájakra. A Bajkál-tó mellett, ahol a Szelenga folyó ered. a mongol határ közelében állapodtak meg, a berezovkai táborban.

— Egy év is eltelt, amikor Csita városa felől hatalmas, nagy vonat közeledett, a mozdony elején vörös zászlóval, rá volt írva: „Pro- letáriji szesztrá szerjezsá- teszl” Vagyis, világ proletárjai, egyesüljetek! Tódultunk a 6-os barakkhoz, hogy jelentkezzünk vöröskatonának. Másnap magamra öltöttem az új mundért, a sapkánkon akkor még nem vörös csillag, hanem a karimán körbefutó vörös szalag díszelgett.

Nyizsnyendinszk közelében találkoztak össze a tizenötezer , főnyit számláló fehér cseh légiósokkal, Sok

jót nem várhatott a háromezres vörös csapat, inkább a visszavonulást választották.

— Hátráltunk, egészen az Amur folyó menti Blagoves- csenszkig, ahol elfogtak bennünket Jugyenicsék és Ungern báróék. Három hosszú hónapig ültünk a tyurmá- ban, ahogyan arrafelé a börtönt nevezték.

Őrség az Angara hídján

Üjra fegyverhez jutottak, egyéb híján a betolakodó japánoktól zsákmányolt puskához, felszereléshez. Meneteltek a forradalmi erőkkel az elveszített városok visszafoglalására. Segítség érkezett az Uraiból, oroszok, internacionalisták együtt űzték, hajtották az ellenséget:

— Szolgáltam a páncélvonaton is, az egri Kiss Lajosnak, a később Lenin-rend- del kitüntetett komisszárnak az osztagában. Nyolcvanan tartoztunk a sínen manőverező, több nyelvű, egyszívű brigádba. A Bajkál-tó partján állomásoztunk, amikor Kiss Lajos elgondolását valóra váltva, megsemmisítettük a fehér csehek páncél- vonatát. Néhány elhasznált, vagonba jó rakás dinamitot hord tunk be, a kis mozdony erőteljesen megtolta, lendületbe hozta ezeket a kocsikat. Mire a mozdony visz- szatért, a vagonok már telibe is találták az ellenséges szerelvényt, akkora robbanással, hogy még a föld i& remegett a környéken.

Irkutszkban verődtek össze a szétszórt fehércsapatok maradványai. Oda is bevonultak a vörösök:

— Őrséget álltunk az Angara hídján, nehogy a levegőbe repítsék. A szemem előtt kísérték el a női ruhába bújt, szökés közben fü- löncsípett Kolcsákot, fő embereivel együtt. Súlyos áldozatok árán szilárdult meg Szibériában a szovjethatalom. Rátermett, tehetséges parancsokaink közül a legendás hírű, szakállas Ka- randás Vilire, Müller Arman Obranovicsra. Lavrovra, Mo- rozovra, a magyarokból Szvötöcz Kálmánra, Lányi Imrére emlékszem vissza.

A harcok elcsitulásával a vörös magyarok köréből hazatértek az idősek, betegek Bánáti József még maradt egy ideig. Aktivistának képezték ki Csita városában, a háromhónapos pártiskolán.

Nem úgy a csendőrök

Moszkvában Kun Bélának adták át irataikat, fényképeiket, jelvényeiket. Tovább utaztak Pétervárra, hajóra szálltak a Néva folyón:

— Négy napig haladtunk a Barti-tengeren. A svéd határnál őrhajó közelített hozzánk, néhány barátságos katona kapaszkodott fel a kötélhágcsón. Egyikük fényképet mutatott, az öccsét ábrázolta, aki 1919-ben önkéntes vöröskatona volt Magyarországon. Izgatottan érdeklődött, nem ismertük-e. Tagadó válaszunk ellenére annyi csokoládéval halmozott el bennünket, hogy még haza is hoztam belőle.

Befutottak a németországi Sweinemündébe. Füröd- tek, pihentek, aztán Bécsig vonaton, Győrig hajón utaztak. Éjjel, holtfáradtan gyalogoltak be Csóton a gyűj- tőtáborba :

— Régebben orosz hadifoglyokat őriztek a barátságtalan barakkokban. Megúsztam a kihallgatást kínzá- sók és verés nélkül, pedig Csótot nem alaptalanul nevezték „nyúzótábornak”. Írtam a szüleimnek, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. Meg is történt. Sírt a két öreg, akárcsak az elválásunkkor, de most én is könnyeztem. Hírül vették a falubeliek, hogy előkerült egy elveszettnek hitt katona, tapogattak, ölelgettek.

Nem úgy a csendőrök. Behívatták a kisbíróval az őrszobára kétszer is, mint gúnyosan mondták, egy kis vendéglátásra:

— Kaptam tőlük olyan ütlegeket, hogy egyik faltól a másikig zuhantam, érzem még most is. Hónapokig nem bírtam dolgozni.

A második világháború idejére már önállóan gazdálkodtak:

— Hát nem elvitték megint a lovunkat meg a jószágainkat? Amikor a nyilasok hajtották kifelé az istállóból, megkérdeztem: „mivel fogok szántani?” ,,Halgass. a vén szentségedet — förmedt rám az egyik —. mert keresztül lőlek. Majd jövünk érted is!” Még sem ők kerestek meg, hanem a sasos behívó Százunkat, akik ötvenévesen öregnek számítottunk. Budapestre, a Domonkos utcai hadikórházba rendeltek, a voronyezsi csatából érkező sebesültek ápolására. Megbetegedtem, három hónap múlva leszereltek.

Érdemes volt harcolni

Ugyanott vonultak be a szovjet csapatok Egerszólátra, mint 1919-ben a vöröskatonák. Sokan gyűltek ösz- sze a fogadásukra:

— Tőlük távolabbra még ropogtak a fegyverek, mi már a pártot szerveztük. Feleségem az MNDSZ vezetője lett, mert kommunistává neveltem. Mint a nemzeti bizottság elnöke, közreműködtem a földosztásban, aztán párttitkárnak, később bírónak választottak meg. Létrehoztuk a termelőcsoportot, ötvennégy évesen a legöregebb tagja voltam.

Az 1956-os ellenforradalom

idején a saját házában tör1 rá négy elvadult ember. Elszánta magát, hogy szembeszáll velük, ha mindjárt bele is pusztul. ,.Miért harcoltam én annyit az ellenforradalmárok ellen?” — villant a gondolatába. A túlerő akkor életveszélyesen elbánt vele, de azóta már a bíróság — és a történelem is — igazságot szolgáltatót.:

— Dolgoztam tovább a termelőszövetkezetben. brigád vezető voltam, még tíz évvel aztuán is, hogy túlhalad tam a nyugdíjkorhatárt Sok számomra emlékezetes dátumot említhetnék, 1967 november 18-a azonban közülük is kiemelkedik Akkor kaptuk meg ötvenen az egri, új pártházban a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának a kitüntetését. Megjelent a Népújságban a fényképünk, el is tettem azt a számot De hol van már az? Az emberek is hol vannak már ’ Szólátról hatan harcoltunk Szovjetoroszországban. Monon Sándorral, Verebéig Fábiánnal, Felföldi Jánossal együtt Szibériában, Vakter Márton és Fekete István pé dig Orenburgnál, az európai területen. Magam maradtam.

Április elején a párttitkar meghívta a felszabadulási ünnepségre a művelődési házba. Az elnökségbe, ültették:

— Megkaptam a negyvenéves párttagságot tanúsító emléklapot, amelyet pártunk főtitkára írt alá. Mindnya jan tapsoltak. Megköszöntem, és csak annyit tudtam kimondani, hogy hűség a néphez, hűség a párthoz, ez a kettő fontos. Énekeltük az Internacionálét, és közben eszembe jutott a csitai pályaudvar, a vigyázzban álló tömeg, a sok lelkes katona. Arra gondoltam, hogy érdemes volt harcolni...

Tuza István