Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-26 / 277. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. november 26., kedd „ÚGY ÉRZEM, SZERETNEK AZ EMBEREK" Interjú Kellér Dezsővel Nem tudom. Kellér Dezső szeret-e írni. De azt tudom, hogy nem rajong azért, hogy róla írjanak. Ebben nemcsak szemérmesség, visszahúzódás, de némi önzés is rejlik. „Tőlem biztosan jó poénokat vár — mondta. — Kitalálhatnék, de akkor inkább megírom saját magam.” Nagy László 40. kiállítása Ihorez-tárlat Tegnap, hétfőn délután Vi- sontán a Thorez Bányaüzem tanácstermében Nagy László fafaragó művész alkotásaiból nyílt kiállítás. A megyénk határain túl is ismert fiatal fafaragó Rózsaszent- márton szülötte, bányász- családból származik. A Hatvani Bajza József Gimnáziumban érettségizett 1966- ban. Már akkoriban is sokat rajzolgatott, intarziákat készített. A tatai katonaévek alatt kezdett kisméretű fafaragásokat alkotni, s ezt a tevékenységét töretlenül tovább folytatta. Munkáival, melyek híven kifejezik a fának a természetadta tulajdonságait, joggal vívta ki a szakma és a közönség elismerését. Műveit láthatták az érdeklődők többek között Salgótarjánban, Jászberényben, Gyöngyösön. Bemutatta faszobrait, kompozícióit a Hatvani Galériában. A Thorez Bányaüzemben rendezett tárlata, mondhatni jubileumi, mert ez a negyvenedik. A kiállított anyagok között látható a közönség elismerését kiváltó összetartozás című kompozíciója, melynek témája a család. A Madárlátta kenyér, Neptun elnevezésű alkotása, A Halál markában névre hallgató táblaképe. A művész még befejezetlen alkotását, a Táncoló cigányok címűt is meg lehet tekinteni. A Nagy László alkotásaiból rendezett kiállítást december 4-ig lehet megnézni Visontán. a Thorez Bányaüzemben. Skanzen Székesfehérvárott Megkezdték az épületek felmérését, a helyreállítási munkák előkészítését a Székesfehérvár szabadtéri múzeumának kijelölt területén, a leendő rácvárosi skanzenben. A település múltjának értékes és jellegzetes népi építészettörténeti emlékei — 10—12 még felújítható, másfél évszázados porta — található ezen a helyen. A város nagyüzemeinek, intézményeinek dolgozói elvállalták, hogy az évek óta lakatlanul álló, leromlott épületeket eredeti állapotuknak megfelelően helyreállítják, majd folyamatosan karbantartják. A szabadtéri múzeumot igyekeznek bekapcsolni a város életébe, és az öreg házakban kisiparos műhelyeket, szakköri szobákat,’ KISZ-klubokat, hangulatos vendéglátóhelyeket, múzeumot rendeznek be. (MTI) Nézem az arcát. Viccel? Komolyan gondolja? Ezt akkor sem tudtam pontosan, amikor a Vidám Színpadon hallottam konferálni, húszhuszonöt évvel ezelőtt. Alit a függöny előtt, megszívlelendő, találó, okos — vagy merésznek tűnő — gondolatokat, igazságokat mondott. A közönség néha nem tudta, hogy felháborodjon, szomor- kodjon vagy nevessen-e, amikor az öregségről, a munkahelyi lógásokról, a szerencsejátékokról, az eladók és vásárlók közötti ellentétekről beszélt, vagy netán arról, hol szorít a (futball) cipő. A kabaré akkoriban számomra — számunkra — egyet jelentett Kellér Dezsővel. — Hogyan lett konferanszié, milyen út vezetett a színház világába? — kérdeztem tőle. — Először festő akartam lenni, a gimnázium nyolcadik osztályával egyidejűleg az Oroszlán utcai Felső Ipar- rajziskola est; tanfolyamát is elvégeztem. Az érettségi után a Ma Este című lapnak rajzoltam az újságíráshoz. A lap eLküldött, hogy egy interjúhoz portrét rajzoljak, de az újságíró késett. Mivel én már kész voltam a munkámmal, megcsináltam az interjút is. A rajzért két-két pengőt, a szövegért nyolcat fizettek. Bár a matematika sosem volt erős oldalam, kiszámítottam, jobban járok, ha riportírásra adom a fejem. Hogy könnyen startolhattam ezen a pályán, abban nagy segítségemre volt Andor bátyám, aki már 18 éves korában Az Űjság belső munkatársaként dolgozott. Öt kis Kellérnek becézték, engem, az öccsét már nem hívhattak így, ezért a pici Kellér lettem. 28 éves voltam — hogy a fenti kérdésre végre feleljek —, amikor először konferáltam; a Teréz körúti Színpadon léptem fel először, 1933-ban. Utána csak alkalmilag konferáltam, főként írással kerestem meg a lóversenyre és kártyára valót. Tréfákat, kuplékat, dalszövegeket írtam, ezek közül sok vált népszerűvé, ma is örökzöld slágerként hangzanak el. Mondok egy-két példát: a Papiak mellett lakik a Katica, a Jaj, de jó a habos sütemény, az A«2- szonyom, önt keresem. írtam magyarnótákat is: a Szeretem a kertet, a Nem tudom az életemet hol rontottam én el. Több operett librettóját átdolgoztam — többnyire Békeffy István társaságában —, ezek a Luxemburg grófja, a Csárdás királynő, a Gerolsteini nagyhercegnő (amit egyébként ebben az évadban újít fel a Fővárosi Operettszínház), s ne felejtkezzen el egyik kedvenc darabomról, a Három tavaszról sem, melynek Lajtai Lajos szerezte a zenéjét, és Honthy Hanna vitt sikerre. — Úgy tudom, 1945 után vált főfoglalkozásává a kon- ferálás. — Igen. 1945-ben a Pódium Kabaréhoz kerültem, ezután 1950-ben a Kamara Varietében konferáltam, s 1951-ben amikor megnyílta Vidám Színpad, én is alapító tagja lettem. Tizenkét éven át dolgoztam a Révay utcai színházban, amely megalakulásának 15. évfordulóján örökös tagjává választott. A hatvanas évek derekán a Thália Színházban állítottam össze és konferáltam két kabarét, majd jöttek a nyugdíjas évek .. — ön most ünnepli nyolcvanadik születésnapját. Nyolcvan év . . . nagy idő. Együtt járta a vidéket Törzs Jenővel, tréfákat írt Herceg Jenőnek, Komlós Vilmosnak, Salamon Bélának, interjút készített Karinthy Frigyessel, együtt kártyázott Szép Ernővel, Ráday Imrével, dolgozott Huszka Jenővel, Ábrahám Pállal, Lajtai Lajossal . . . Szép névsor. — Néha úgy érzem magam, mint az az 1848-as honvédveterán, akit mi — csikágói srácok — körülültünk a Ligetben, hallgattuk, s közben egymásra hunyorogtunk, egyetlen szavát sem hittük el. Ha ma arról mesélnék a fiataloknak, kikel ismertem, kikkel dolgoztam együtt, lehet, hogy ők is összekacsintanánaik, hiszen ezekből ma utcanevek, szobrok lettek. — ön viszont ma is dolgozik: : a televízióban nyolcvanperces (portréfilmet készítenek Kellér Dezsőről, a Szépirodalmi Kiadónál hamarosan megjelenik új kötete, a Fogom a függönyt Hogyan őrizte meg a kondícióját? — Van egy elméletem, de nem hiszi el senki: a levegő és a mozgás árt nekem. Füstös kávéházakban dolgoztam, cigarettáztam, hajnalig is fent maradtam, de úgy látszik, ez használt. — Elégedett embernek érzi Imagát? — Igen. Sosem voltak nagy igényeim, s ezeket ki tudtam elégíteni. Azt a munkát végeztem, amit szerettem, bejártam a világot, felléptem Amerikában, Kanadában, és másutt. Ma is szeretek utazni, s most, hogy nyugdíjas villamosbérlettel rendelkezem, számomra megszűnt a távolság is. De komolyra fordítva a szót: elégedett vagyok, mert megbecsülték a munkámat, érdemes majd kiváló művész lettem, elégedett vagyok, mert úgy érzem, szeretnek az emberek, s talán ez a legnagyobb, a legszebb kitüntetés . . Kárpáti György Dániel, te csodás! Dániellel, ezzel a mindig mosolygó szőke óriással, egy mosogató lefolyóba való műanyag cső hozott össze az emberélet útjának felén. Vagy kétharmadán? Háromnegyedén? Hiszen ki tudja, meddig élünk ezen a földön, ahol folyik a békeharc meg a mosogatólefolyó, és infarktust lehet kapni, de egy kétforintos műanyag csövet nem. Igen, a cső hozott össze Dániellel. — Nyugodj meg! —■ ölelt át barátom, Béla, amikor látta, hogy könnyezve állok a műanyagáruház kirakata előtt. — Nem érdemes kínlódni öregem! Elváltok, és kész. — Most nem erről van szó! — ragadtam meg a kezét. — Egy'cső! Egy cső hiányzik! —’ Es elmeséltem neki, hogy kifolyik a lefolyó, mert valami elrepedt, valami bagatell, a jövőnk, az életünk: egy cső. Igaz, hogy már húsz napja lakom a hétszázezer forintos új lakásban, és örökké semmi se tart, de ezt az alattam lakó nem érti. Folyton a Sors-szimfóniát kopogja fel a seprűnyéllel. — Semmi baj! — fogta át a váltam Béla sóhajaim után. — Majd Dániel segít. Ha barátom azt mondja, hogy Szézám, tárulj! — és a Metróból feljön egy szellem, hogy megmondja a jövő heti lottószámokat, akkor sem döbbentem volna meg jobban, mint Dániel lakásába lépve. Polcok padlótól a mennyezetig, és a polcokon széles fejű hatos facsavartól, hatvan centiméteres lila cipőfűzőig és fenyőzöld xyladekortól alumínium függönykarnisig millió apró hiánycikk vibrált a szemem előtt. — Honnan? — dadogtam Dánielre, amikor fellocsolt. — Honnan ez a kincsesbánya? A mosolygó szőke óriás leültetett. — Jegyezd meg, barátom — mondá —, a hiánygazdálkodás sem tökéletes. Valahol valami mindig van. És ne akkor vásárolj valamit, amikor kell, hanem amikor van. Mert ami van, az egyszer kell, de ami kell, az egyszer sincs. Ez a hosszú élet titka. — Ezzel kezembe nyomta a műanyag csövet, mert neki az is volt, és utamra bocsátott. Mint Béla barátomtól megtudtam, Dániel húsz évvel ezelőtt nyolc darab tízfilléres rajzlappal alapozta meg a gyűjteményét, és ma már a környező országokból turistacsoportok indulnak a Kakas utca hat bébe, hogy a belépődíj ellenében megnézzék, milyen lesz a jövő. Néhány hete azonban rossz híreket hozott Béla. Dánielt szörnyű csalódás érte. Kiderült, hogy a mennyasszonya csupán érdekházasságot akart kötni vele, hogy egy gumikarikát szerezhessen az autosiphon jába. — Menjünk! — mondtam balsejtelmektől gyötörten Bélának. — Vigasztaljuk meg szegény barátunkat! Félelmem jogos volt. Mire odaértünk, Dániel ajta- j ját éppen felfeszítették a rendőrök. Berohantunk, és az utolsó pillanatban sikerült levágni a vékony zsinóron függő szőke óriást. A földre fektettük, alig lélegzett, de élt. — Gyorsan! Mesterséges légzést! — kiáltotta Béla, de a megérkező orvos lába a földbe gyökerezett, úgy bámulta szegény barátunk nyakát. — Uramisten! — dadogta. — Tudják maguk, mióta keresek ilyen műanyag madzagot? Ki volt az a barbár, aki levágta? Nógrádi Gábor Mi lesz veled művelődési ház? II kazán kelepcéje Az egyik irodában vidáman lobog az olajkályhában a tűz, a másikban hősugárzó ontja a meleget. A hangulat azonban a Hevesi Móricz Zsigmond Művelődési Központban október óta a fagypont alatt van. Nem csoda, hiszen hatalmas reményekkel néztek az itt dolgozók a szezon elébe. ma azonban jószerivel csak a zárt ajtók mögött fütyül a szél. Tudnivaló, hogy az intézményben esztendők óta gondot jelentett, hogy el avult a fűtési rendszer, s a látogatók rendre nagykabátban vacogták végig a téli rendezvényeket. Mint lapunkban is megírtuk, e nyáron aztán hozzákezdtek a berendezések korszerűsítéséhez, s úgy tűnt, véget ér e hosz szúra nyúlt, s rossz álom, nem jelentkeznek többé föl háborodott szülők, megfázott gyerekeik miatt. . . A népművelők a meleg termekben bizakodva az eddi gieknél jóval bátrabban terveztek. Színházi bérletsoro zatot akartak például indítani o „fiatal" és kulturális eseményekben biony szűkölködő városban, több kiscso portot szerveztek, egyszóval meg akarták újítani tévé kenységüket. A Kecskeméten gyártott Karbó Robot nevű kazán ele in te beváltani látszott a vásárlásakor hozzá fűzött rémé nyékét. Nemcsak kiváló referenciákat kapott arról hogy mennyire gazdaságos és jó hatásfokú az olcsósága mellett. de egy-két próba során igazolta is ezeket. A radiátorok azonban ma éppen, hogy csak langyosak ,,Robi” ugyanis csak egy speciális szénfajtát szeret az úgynevezett dudari barna darát, amelyet Veszprém környékén termelnek ki. Elég messzire ahhoz hogy a Tüzé- peknek ne érje meg Hevesbe szállitani akkor, amikor különösebben nem is igénylik ezt a minőségűt ezen a vidéken. Maguk kopogtathatnának vevőként a bányánál, ám úgy többszörös az ár a fuvarköltségeket nem is említve. Az olcsóból drága lehet. Ez a kazán kelepcéje. A hevesiek ez idáig négyfajta egyébbel próbálták helyettesíteni az előírtat,, csekély eredménnyel. Jelenleg feketeszenet rostálnak megfelelő méretűre s tehetetlenül nézik, hogy az automata félig égetten löki ki a számára túl jót . . . Elmaradtak a Népszínház előadásai, nem indították a filmklubot lemondták az ifjúsági mozibérletet... Na és persze az erkölcsi veszteség. Telexek jönnek mennek. telefonhívások sokszorozódnak, a kérdésre azon ban ma még nincs válasz.- mi lesz veled művelődési ház? Németi Zsuzsa A múlt héten nyitották meg és harmincadikáig tartják nyitva a Rudnay-terem- ben Tóbiás Klára tűzzománc alkotásainak kiállítását. A tűzzománc technikával való foglalkozás csak az utóbbi időben vált népszerűvé, amikor is a hetvenes években ifj. Kátai Mihály egy egész alkotói gárda számára szolgáló műhely lehetőséget teremtett Kecskeméten a helyi erőkkel összefogva. Azóta ez a műfaj művészeti ággá terebélyesedett. Olyan ábrázolási mód ez, amellyel a Tigris és Eufrá- tesz vidékén élő-alkotó népek gazdagították egykor kultúrájukat, fejezték ki önmagukat. Ezt a technikát, ezt az érett és mindig is továbbérlelhető alkotási módot éli át, teszi magáévá Tóbiás Klára. Az sem véletlen, hogy a Szegedi Tanárképző Főiskola műhelyében fedezte fel „hogyan lehet színtelen szilikátból égetéssel csodálatos tűzzománcot létrehozni”. A tárlat anyagához külön eligazítás nem szükséges, az egyes darabok önmagukért beszélnek. Tóbiás Klára visszanyúl az elmúlt évezredek művészi kifejezési motívumaihoz, hiedelmeihez; finom női kézzel varázsolja elénk letűnt népek lelkének szörnyeit, amelyek stilizál- tan, szí nezve-egy beforgatva már nem is olyan rettenetesek. A biblikus témák is jelzik, hogy a realitások, az anyagi világ mögött vagy inkább felett érzi és tudja azt a másikat, amely benépesíti tudatunkat. Még akkor is, ha netán olykor erővel el akarjuk hessenteni a lélek jelenségeit. És mégis azt érezzük munkáit szemlélve-ízlel- getve, hogy ez a kitűnő művész elsősorban az alkotás szigorú fegyelmével, tudatosságával lep meg minket (farkas)
