Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-19 / 271. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. november 19., kedd A Népszínház Gyöngyösön Paróka nélkül Százhatvan éve született Zalár József Heves vármegye „aranytollú alispánja” Bevallom, volt időszak, amikor nem lelkesedtem a Népszínházért. Ebből az következik, hogy most már: igen ? Bizonyára Annak idején, ugyanúgy, mint most: pontosan tudtam, hogy ez a társulat nagyon fontos kulturális feladatot vállalt magára. Színházat játszik ott, ahol nincs színház. Legalábbis jó részt ezt teszi. Nagyon nagy vállalkozás ez, gondoljuk csak végig. Bennem mégis mocorgott a kis ördög ezzel kapcsolatban, mert állandóan azt méricskéltem, elég-e csupán a vállalkozás? A Népszínház megérdemli-e önmagában azért a fejhajtást, mert elmegy az ország legkülönbözőbb részébe, a hajdan volt vándorszínészek viszontagságos életét is feltételezve, éjszakázni és fagyoskodni, semmire sem jó úgynevezett kultúrházi öltözők helyiségeiben szorongani és lehetetlenülni, csak azért, mert ők a „kultúra fáklyáját" viszik magukkal? Azt mondtam mély meggyőződéssel, hogy csupán csak ezért, semmiféle elismerést nem érdemelnek. Profán hasonlattal élve: nem hatódom meg attól, hogy a bádogos sok tízméter magasságokban végzi a munkáját. ö erre tette az életét. Senki sem könyörgött neki azért, hogy ezt csinálja. A lelke rajta, ha vállalta. Mindez azért jutott az eszembe, mert voltak évek, amikor a Népszínház úgy tett, hogy a „jelenlétével" már elismerést akart magának. A játéka pedig... ? Néhány évvel ezelőtt azonban történt valami. A Népszínház kezdett adni magára, kezdett törődni azzal, hogy mit hogyan csinál. Színház lett. Igényes műsorral, technikával, színészekkel és rendezőkkel. Ma már nemcsak annyi az esemény, hogy játszik, hanem az, hogy igényesen játszik. Sikert akar. Mint most is, Gyöngyösön, amikor a Mátra Művelődési Központban előadták Szako- nyi Hongkongi paróka című kétrészes komédiáját. Erről a műről sok mindent el lehetne mondani. Egy feltétlenül biztos: nagyon mai témát dolgoz fel, nagyon igaz tükröt tart a néző elé, ha szerkezeti építkezési módja nem is mindig könnyen követhető, ha játékos ötletsziporkái nem is vethetők össze jószerivel a valósággal hiánytalanul. De — jó színpadi mű. A közönség végül is mindent ért és követi a szerzőt Érti és szereti azt. amit lát. Ehhez nagyon ráhangolt színpadi játékosokra lelt a Népszínház művészeiben a szerző. De a közönség is. Bevallom, azoik a „zűrös" jelenetek, amelyekben egyszerre legalább ketten beszéltek anélkül, hogy a másikra figyeltek volna, engem zavartak. Nagyon élet- szerűek ezek a részek, hiszen amikor két ember veszekszik, aligha ügyel arra. amit a másik kiabál a fülébe. Kérdés: mennyit bír el ebből a színpad és a közönség? Nagyon jókat perlekedett együtt Tóth Titusz és Mihók Éva, ahogy Illyés Mária hasonló mértékben idomult hozzájuk szerepe szerint. Egyetlen megjegyzést és ez már inkább a rendezőnek szól: a veszekedés nem csupán ordítozásból áll. Olykor a suttogás még „veszedelmesebb" fegyver a másikkal szemben. Fanyar józansága miatt nagyon tetszett Szakái Zoltán és társa a „melóban": Holl János. Ügyes díszleteket tervezett Székely László, a jelmezek Rimanóczy Yvone ízlését dicsérik. Mint máskor is: minden jónak és minden nem egészen jónak a részese a rendező: Meczner János. Annyi bizonyos, hogy a gyöngyösi közönség kifogástalan parnernak bizonyult, és nem fukarkodott az elismeréssel sem. G. Molnár Ferenc Zalár József (eredeti nevén Hizli József) Gyöngyösön született 1825-ben. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után Egerbe került, ahol. bölcseletet és teológiát tanult, majd 1844-ben jogász lett. 1848-ban beállt a megyei önkéntesek közé, és részt vett a temerini csatában, ahonnan súlyos betegként tért vissza. Fölépülése után Debrecenbe ment az éppen oda költözött kormány új helyére. Az ott szerveződő zászlóaljba akart belépni, miközben tábori historikusokat kerestek. Neki ugyan eszébe sem jutott jelentkez ni, de barátai — Vachott Sándor, aki Kossuth titkára volt és Sárosy Gyula — elvitték a- szervezést intéző Jósika Miklóshoz, aki Damjanich mellé osztotta be. Erre így emlékezik halála előtt néhány évvel, 1909-ben „Legelőször is meg kell jegyeznem, hogy a főbb tábornokok mellé kiküldött his- toriografok nem jannyira tör- ténetjegyzőkül küldettek ki. mint inkább hadi (poétákul Kitűnik ez onnan is, hogy midőn Buda visszafoglalása után a kormány, s a magyar világ visszatért Pestre, Jókai a lapjában a tábori historiog- rafokról írt czikkében nem történetíróknak nevezte őket, hanem hadi poétáknak, s mint ilyeneket interpellálta őket: hogy mit csinálnak? S midőn az épen akkor megjelent „Szabadság dalok” czímü versfüzetemmel számoltam be neki, melyben a honvédekről és Damjanicsról is volt szó, hirtelen átlapozva azt — gratulált nekem. Egyébiránt mindjárt kine- veztetésemkor maga Sárosy Gyula is ilyen értelemben informált engemet s alkalmasint ily értelmű levelet írt Damjanicsnak is, mint jó barátjának, mert a mint átadtam a tábornoknak Sárosy levelét megérkezésemkor, az a levél áttekintése után kezet fogva velem mindjárt így aposztrofált: „no poéta pajtás, megverjük a németet!” A hadi poétáknak nem volt ugyan tiszti rangjok, mert a kormány nem akarta, hogy a magasb- rangú tisztekkel szemben fe- szélylyel járjon infer iont á- suk, de D. kezdettől fogva úgy viselkedett irányomban, mint törzskara tisztjeivel szemben s mindjárt meghitt vendégül asztalához egyszer smindenkorra; Ascher- mann őrnagy hadsegéde pedig azzal kedveskedett nekem, hogy a hadtest legvitézebb zászlóaljából rendelt ki egy honvédet szolgálatomra — természetesen D. jóváhagyásával. Midőn Komáromban az a szerencsétlenség történt Damjaníccsal, hogy kiugorván a lovak által elragadt kocsiból, kitörte lábát s én látogatóba mentem a már akkor a felesége által gondozott beteghez, a Komáromi Lapnak aznap megjelent számát, egy hozzáírt versemet hozta első oldalán, tartotta kezében s a mint betegágyához léptem kezet fogott velem, de egyben keményen meg is támadott, hogy merem őt magasztalni az ő beleegyezése nélkül? — de e közben oly erősen szorongatta kezemet, hogy szinte összeragadtak ujjaim. Szóval, D. nemcsak hős volt s diadalmas hadvezér, hanem mint ember is a legszeretetreméltóbbak egyike, mint polgár pedig ép oly nagy híve , a szabadságnak, mint a hadak Istenének. De én ezeket egészen bizalmasan mondom s tán még több hasonló mozzanatot is fogok mondani — ha még egyszer tavasz lesz a világon .. . —" Zalát első verses kötete még 1849-ben jelent meg: a Damjanich tábornok mellett eltöltött időszak alatt keletkezett költeményeit tartalmazza A szabadságharc bukása után Vörösmarty Mihállyal. Bajza Józseffel és Vachott Sándorral együtt bújdosott Szatmárban, majd Gömörbe került. Ezt követően az Al- mássyak gyöngyöshalászi kastélyában nevelősködötl Innen Pestre ment, ahol sokat dolgozott a Szelestey László által szerkesztett Szépirodalmi Közlönybe Közben 1857-ben újabb kötete jelent meg. Jegyzővé 1860-ban választották a megyében, majd megbízták az 1849 óta történt események emlékiratának elkészítésével. Ez olyan jól sikerült, hogy tiszteletbeli főjegyzővé kiáltották ki. Amikor azonban egy évvel később Földváry János főispánhelyettes hozzáfogott a megye újjászervezéséhez, másokkal együtt visz- szavonult. Kenderesen élt néhány éven keresztül, versei jelentek meg a különböző lapokban, és aktívan részt vett a vármegye irodalmi életében. Állását csak az 1867-es kiegyezés után foglalta el újra. Bár Deáknak ezt a lépését élete végéig hibásnak tartotta, emellett tisztelte is a haza bölcsét Egyik későbbi vármegyegyü- lésen így foglalt állási : „ ... 1867-ben -ha tévedés volt is kiindulási pontja, s ha csalódott is föltevésében: nem kell-e mégis, még akkor is Kossuthtal bámulni és csodáim őt?” A honved- egylet 1868-ban őt kérte fel. hogy a kápolnai csatatér emlékoszlopára készítsen verset. Az általa írt két változat közül az alábbit fogadták el: , „Példátokon föllelkesedve. Kik hős halált itt haltatok. Rohant a honvéd győzelemre . Örök dicsőség rajtatok!" E sorok hirdetik ma is a kápolnai csata hőseinek dicsőségét. Amikor 1869 végén a megye visszanyerte önkormányzati jogát, főjegyzővé választották. Ezt követően ott volt a helyi társadalmi élet majd minden megmozdulásán: többnyire ő volt az ünnepi szónok Aranytollal ajándékozta meg 1886-ban a vármegye Felirata ez volt: „HEVESMEGYE TISZTIKARA Erre az alkalomra Párvy Sándor írt számára köszöntő verset. Hat évvel később egyhangúan a vármegye alispánjává választották meg Még fél évtizeden át szolgálta megyéjét odaadón és áldozatkészen. Végül 1897-ben lemondott, és újra az irodalommal foglalkozott. Hozzáfogott verseinek rendezgetéséhez: következő évben ismét jelentetett is meg belőlük. Összegyűjtött verse: 1902-ben jelentek meg három kötetben. Műveit a kritika meglehetősen hidegen fogadta. Visszavonultan élt, de távolból figyelemmel kísérte a közélet és az irodalom berkeit. Utoljára 1909-ben égj olyan kötettel jelentkezett, amelyben az alkotások többnyire Heves megyét idézték 1914-ben halt meg. A vármegye saját halottjaként az egri Hatvani temetőben helyeztette el örök nyugalomra. Egyik korabeli méltatója így emlékezett meg róla „Republikánus verseit mi. hallgatói, túlzottnak, nem 'korszerűnek tartottuk, de az öreg úr nem engedett a 48- ból, illetve a negyvenkilencből" Jól bizonyítja ezt az a vers, amellyel Kossuth Lajostól búcsúzott annak halála előtt egy nappal : 1894. márcz. 19. Ne kérjetek most tőlem verseket. Törött e lant, s most húrja is beteg Tegyétek félre ti is a kobozi. Némán szabad csak imádkozni most: A nagy haldokló álmát megzavarna A legszebb ének is, ha föld tapadna rá . . Tán épp most olvad földi dicsősége A dicsődalt zengő menny örök üdvébe Kiss Péter Azzal a kéréssel fordulunk <- sorok olvasóihoz, hogy akik tudnak valamit Zalár József aranytolla, e becses helytörténeti ereklye 1944 utáni sorsáról, azok jelentkezzenek Írásban vagy szóban a lap szerkesztőségében. Art Buchwald: DCidúbni lehetetlen A nukleáris hulladék nem az egyetlen dolog, amitől az Egyesült Államokban lehetetlenség megszabadulni. — Szeretnék venni egy 67 centi átmérőjű tévét. — Akkor jó helyre jött. Nálunk kötheti 'a legkedvezőbb boltot az egész városban. — És mit csináljak a használt készülékkel? — Amit akar. Mi nem szólunk bele, mit kezdenek vásárlóink a tévéikkel. — Beszámítja esetleg tfz új árába? — Maga tréfál. Tudja, hányat hajítanak ki az USA- ban mindennap? — Elszállítja legalább, ha veszek egy újat? — Nem őrültem meg Emberek ezreinél és ezreinél zsúfolódnak fel a régi készülékek. Nem tudják eladni, sőt még kidobni sem — hiszen a szemeteseknek sem kell. — Hát akkor mit csinálnak vele? — Ugyanazt, amit az atomhulladékkal : keresnek egy mély üreget Dél-Karolinában, és eltemetik. — De én meg sem tudom emelni a régi készülékemet. — Akkor itassa át benzinnel, és gyújtsa fel. — A nappaliban? — Ha magának jobb érzés, akkor tegye a konyhában. Nézze, uram, van valami. amit meg kell, hogy értsen. Amerikában a legnagyszerűbb dolog, hogy megveheti a legkorszerűbb terméket — a legrosszabb pedig, hogy nem tud túladni az előzőkön. Ha van egy hűtőszekrénye, mosógépe vagy tévéje, élete végéig sem szabadul meg tőle. Ezért láthat annyit kitéve a hátsó udvarokban. — Akkor úgy gondolom, megjavíttatom inkább a rér git. Az mennyi lenne? — 550 dollár. — Hisz még nem is látta. — Minden tévészerelés 550 dollárba kerül. —• Annyiért akár egy újat is vehetek. — Tudom. Épp azért számítok fel a javításért is 550 dollárt. — Talán felajánlhatnám a tévém egy nyugdíjasotthonnak vagy egy árvaháznak. — Én meg sem próbálnám a maga helyében, nem fogadnak el használt darabokat. Miért nem viszi lel a padlásszobába, és felejtkezik el róla, ahogy mindenki más teszi ? — Nincs már elég helyünk, ott van a régi kályha, meg az előző mosogató! — Nézze, nem érek rá — vásárol tévét vagy nem vásárol ? — Vennék, ha egy halvány ötletet kínálna, hova vihetném el a régit. — Ha csak elképzelésem lenne is. legalább kétszer annvi új készüléket adhatnékél. (Fordította: Szegő Gábor) Ritka éremkincsielet Kunhegyesen a Kossuth utcában egy régi épület bontása közben nagy értékű écemkincset találtak. Az 1349 darab — 1606 és 1565-ös évekből származó — ezüstpénzre egy kály haszemben találtak rá az építők és azt beszolgáltatták a Damjanich Múzeumnak. A képünkön: a Kunhegyesen talált 1349 darabból álló éremkincs. (MTI-fotó: Csikós Ferenc)
