Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-30 / 281. szám
«• a NÉPÚJSÁG, 1985. november 30., szómból MINDENNAPI NYELVÜNK Többet: többé Mindennapjaink nyelv- használatában gyakran jutnak közlő, kifejező szerephez azok a határozószavak, amelyek között találhatjuk a címül idézett szópárt is: többször, többfelé, többnyire, többet, többé stb. A szóvégződésekben, a ragokban való eltérések határozzák -meg a szóalakok megfelelő használati értékét és értelmezésüknek módjait. A felsorakoztatott határozószók értelmezésében bizonyos fokú bizonytalanság is tapasztalható. Különösen áll ez a többet és többé nyelvi formákra. Erről tanúskodik az is, hogy egyik olvasónk megkérdezte: melyik a helyes szóalak ebben a szövegrészletben : Már többet nem jöhetek hozzátok — többé már nem jöhetek hozzátok. A többet: többé határozószópár használatát tekintve valójában a nyelvművelő szakirodalomnak az a véleménye, hogy mindkét szóalak használata helyes, elsősorban bizonyos tagadó szerkezetekben: nem várok többet rád — nem várok többé rátok; nem mernek oda többet — többé nem megyek oda, stb. Mind a szóbeli, mind az írásos közleményeinkben a soha szóval is nyomósíthat- juk a többet és a többé ha- tároaószókat: Soha többet nem írok neki — soha többé nem köszönök neki. Tiltásaink megfogalmazásában is szerepet kap a két szóalak: Ne k&rülj többet a szeme elé — ne lássalak többé! Azt is meg kell azonban említenünk, hogy nem véletlenül bizonytalanodnak el egyesek a többet és a többé használatában, és vetik fel a helyesség kérdését is. Bár a tagadó szerkezetekben mind a kettő helyes, de stílusminősítésüket tekintve van közöttük árnyalati különbség. A többet inkább a bizalmas és népies beszéd- helyzetekben jelentkezik a leggyakrabban, a többé már választékosabb stílusértékű és az irodalmi nyelv megszokottabb határozószava. Ady Endre e versmondata is ezt példázza: „Nem látom többé már soha” (Ady: Egyedül a tengerrel). Kölcsey nagy versében sem véletlenül jutott versbeli kulcsszerephez a „többé nincs jelen” szövegrészlet. Ha napjaink sajtójának, folyóiratainak nyelvhasználatát tekintjük, azt állapíthatjuk meg, hogy szélesebb körű használatához jut a tobbé határozószó, legfeljebb egy-egy riportban találkozhatunk a többet szóalakkal. Hogy milyen beszédhelyzetekben és szövegösszefüggésekben jelentkezik a többé, arról e két példánk is bizonykodik: „Ennek a sportágnak a nevét sem írom le többé” (Magyar Nemzet, 1985. nov. 11.). — „Mikor unokaöccse Amerikába látogatva, tőle elbúcsúzott, ő szomorú volt. Talán már többé nem látják egymást” (Élet és Irodalom, 1985. nov. 8.). Természetesen az értekező prózai művekben és a hivatalos nyelvhasználatban is a többé az „elevenebb” szó- használati forma, annál is inkább, mert a többször határozószó jelentésárnyalatát is magára vállalja: Ez a hiba többé nem fordulhat elő stb. Dr. Bakos József — Kettes szint! — kiáltotta a matróz, kezében a mérőónnal, s Clemens, a révkalauz bólintott. Tovább vezette a hajót a hatalmas folyamon a kikötő felé, ami korántsem volt egyszerű, mert a Mississippi néhol sok kilométerre terült szét, itt-ott épp ezért zátonyossá is vált. A „kettes vízszint” még lehetővé tette a nyugodt navigálást — a másfél száz év előtti fiatal gőzhajók nem merültek ilyen mélyre, csaknem négy méterre. A pilóta (kalauz? kormányos?) fiatal ember volt, ámde máris nagy tapasztalatokkal. Gyermekkorában nyomdászinasként kezdte, később egy kicsit katonáskodott g nem valami rokonszenves déli hadseregben, aztán aranyásónak ment, hanem hát kincs helyett ott is csak kincset érő tapasztalatokra tett szert. Már írogatott, de azért évekre „kikötött” a hajózásnál, úgy annyira, hogy amikor végképp íróvá lett, ezt a biztonságos hajózást ígérő „kettes vízszintet” választotta írói álnevéül. így lett Mark Twain; nevében a Mark nem Márkus — tehát nem keresztnév —, hanem a „szint” szó megfelelője. írói szintje nemcsak biztonságos volt, hanem máig is: fennmaradó. A féktelen fantázia és páratlan költői- ség óriása, Poo után, és a polgári demokratizmus első modern, expresszionista költője, Whitman mellett ő a világirodalmi rangú amerikai irodalom megteremtője, s napjainkig élő mestere. Legjobb műveiben a gyerekek, kiskamaszok szemével nézi az alakuló, kapitalizálódó amerikai világot; rakonszenwel azokat, akiknek természetes igazságérzésük, sőt közösségi hajlamuk érvényesül, a gyerekeket éppúgy, mint a négereket vagy más szegényembereket; mind növekvő ellenszenvvel a begyöpösödötteket vagy ügyeskedőket, s a kettő határán lavírozó képmutatókat, akikről kegyetlenebből tán még nagy francia elődje, Voltaire sem írt. Akinek egyházellenességét, ész-filozófiáját, emberségét, forradalmiságát viszi tovább, s alkalmazza a bonyolult, forrongó amerikai viszonyokra, amelyeknek később sem támadt igazabb kritikusa. Kell-e külön ideírni, hogy a Tom Sawyerről és Huckleberry Finnről van szó, a halhatatlan ikerregényről, amely egyszerre vadromantikus kaland — és szinte raaturalisztikus ragaszkodás a tárgyi-társadalmi jelenségvilághoz és a lélektanhoz, egyszóval a valósághoz. És e kettő: valóság és fantázia kettősségéből születik meg a regénypár, azon kevés világirodalmi remek egyike, amelyet minden osztály, korosztály, minden műveltségi szintű olvasó egyaránt élvez, la kisdiáktól a legigényesebb „vájtfülű” értelmiségi olvasóig! A két kezünkön meg tudjuk számolni a modern világirodalom ilyen remekeit. Századunkban tán Brecht, Greene és Hasek sorolható ide. Vagy a Forró mezők Móricz Zsig- mondja. És még nem is esett szó Mark Twain páratlan, de korántsem pártatlan humoráról, amely megint haladó világnézetének szolgálatában áll. Igen, a nevetségesség öl — és ő igyekezett letaglózni a korlátoltságot éppúgy, mint a hatalmaskodást, a pénzrabszolgaságot éppúgy, mint a valódi rabszolgatartást, a sznobizmust éppúgy, mint a babonaságot. A ló- vátett város kacagtató panoptikumának pénzéhes, sunyi kárvallottjai ugyanúgy megkapják a magúkét, mint az áldemokrácia erőszakos törtetői, vagy a kegyeskedés képmutatói, a fajüldözők vagy az áltudósok. Idővel a melegszívű gyermekbarát, a nagy humorista és szatirikus író mind keserűbbé válik. Egy korszerű szedőgép-konstrukcióba fekteti népszerű írásaival keresett egész vagyonát, ám belebukik. Túl a hatvanon, fárasztó felolvasó körutakkal kell adósságát törlesztgetnie. Családi tragédiák is keserítik. De talán leginkább az, hogy demokratikus fejlődés helyett az imperializmus kibontakozásának lesz a tanúja. Legkedvesebb, de a szó legszorosabb értelmében „halálosan” komoly könyvében az egyéni példa és áldozatvállalás legnagyobb nőalakjához fordul, a népiség, nemzetiség és polgárosodás ős-hősnőjéhez: az Orleans-i Szűkhöz, Jeanne d’Arc-hoz. Az ő életrajzát írja egy tőle idegenül áhítatos, ha nem is szenteskedő stílusban. Ezzel búcsúzik a szépirodalomtól. Százötven éve született, nem egészen hetvenöt esztendőt élt, tehát pár hónapja volt halálának hetvenötö- d-ik évfordulója is. Kristó Nagy István A. PORTER: líorai kázauAg, Behívattak az iskolába. — Megint mit csináltál? — kérdeztem fiamat. — Ne gondolj semmi különösre. Csak megnősültem. — Tessék? ! — Megnősültem. — Hogyhogy megnősültél? — valami megpattant bennem, de sikerült egy pillanat alatt lehiggadnom. — Kit vettél el? — Tánya Murzinát, az osztálytársnőmet — felelt a fiam, és mintha mi sem történt volna, a kopott tankönyvét az iskolatáskájába dugta. — Állj meg, Jurik, állj meg, itt valamit nem értek, légy szíves magyarázd meg, mit jelent ez az egész? — Mit kell itt magyarázni? Egyedül nehéz, tehát megnősültem. — Mi az hogy egyedül nehéz? Miféle nehézségekről fecsegsz? — A szokásos nehézségekről. Tudod, milyen nehéz most tanulni? Ez nem olyan, mint amikor ti tanultatok a mamával. Nektek az egész fizika az Ohm-törvényével befejeződött. És tudod, hogy utána még mennyi fölfedezést tettek? — N-n-nem tudom. — Na látod. Te nem tudod, de nekem tudnom kell! A relativitás egyik elmélete szerint mire végzel az iskolával, a tudásod már csak az egynegyedét éri. — De Jurik, mégiscsak... — szóltam a lehető leglágyabb hangon — hogy jön a tanuláshoz ez az egész. .. a te... hát hogy is mondjam? ... — Még ha csak a tanulás lenne — legyintett a fiam —, azt még egyedül is lehetne viselni. De az úttörőolimpiára el kell menni? El kell! Az önképzőbe kell járni? Kell! Múzeumba kell? Kell! Fémet gyűjteni kell? Kell! Papírt gyűjteni kell? Kell! Hát végezd el ezt mind egyedül. Amikor a fakultatív <tárgyakat is kiöt- lötték, mi Tányával egészen becsavarodtunk. 0 ritmikus tornára fut, én meg megpróbálom ez alatt a számtanleckét megcsinálni. Hogyan lehetne ezt mind egyedül? — No, azt értem, hogy segíteni kell egymásnak. De nem elég az, ha csak barátok vagytok? Feltétlenül szükség van erre a.. . — Ne-e-em! A barátság szóba sem jöhet. Ismerjük mi az ilyen barátságokat! Először barátság, azután mindenféle szerelem, cédulácskák, és végül semmire sem marad idő. Itt mindennek olyan komolynak kell lennie, mint nálatok a mamával, hogy mindenkinek meglegyen a maga feladata. — No-no... — dünnyög- tem, keresve a szavakat. — Tehát érdekházasságot kötöttél? Ha jól értettem? — Miféle érdekházasság. Szanyka Puzirjov, az tényleg érdekházasságot kötött Tudod, mik az ő Nyinkájá- nak a szülei? A papácska — kémiaprofesszor, a mamács- ka — általános tanulmányi felügyelő. Tudod, hogy segítenek nekik? És ha látnád, az a Nyinka milyen szeplős — a fiam kissé elgondolkodott —, igaz, Tány- kával nekem is szerencsém van. Nekem épp megfelel. A múlt negyedévben, amíg én az integrálszámításokat végeztem, helyettem ő ment el a kerületi versenyre, tudod, oda, ahol a gránátokat kellett hajigálni. Tányka nagyon derék lány! Én már teljesen megzavarodtam, azt sem tudtam, hogy mit mondjak, mit kérdezzek. — És mégis, hogy gondoljátok a továbbiakban? — szóltam automatikusan. — Természetesen befejezzük az iskolát. Aztán a gyereket is a lábára kell állítani. — Milyen gyereket, Jurik? Most miről... — a nyelvem odaragadt a szájpadlásomhoz. — Vovkáról a harmadik B-böl. Tánykával magunkhoz vettünk egy kisdobost. — Aha. . . De mi szükségetek van erre a Vovkára? — De furcsa vagy papa! Hogyhogy mi szükségünk van rá? Azt hiszed, olyan könnyű ezzel a gyerekkel? De Tánykával úgy döntöttünk, hogy patronáljuk. Meg meg is kéne házasítani. De hát hogyan, az ő korában? . . . No, jól van papa — nézett az órájára a fiam —, mennem kell. Még el kell juttatnom az orosz leckét Tánykának, egész este helyettem énekelt az énekkarban. Gyorsan a táskába haji- gálta a könyveit, és elrohant. — Csak egyet nem értek — fordult vissza az ajtóból —, miért nősülnek meg a felnőttek? Nektek nincs órátok, nincs iskolán kívüli tevékenységetek, még csak hulladékot sem gyűjtőtök. . . Mintha csak futkosnátok a hokikorongot kergetve. (Fordította: Migray Ernőd) Amiről a kötetek mesélnek J. S. Bach ellenfelének könyvei Egerben Az 1985-ös Bach-év kapcsán megnőtt az érdeklődés nemcsak a nagy zeneszerző művei, hanem életútjának adatai, eseményei iránt is. Az a sorozat is ezt bizonyítja, melyet a televízió nemrégiben közvetített. J. S. Bach lipcsei éveit bemutató részében lépett színre Johann August Ernesti, a Tamás-iskola igazgatója. Vele kapcsolatos Bach életének talán legnagyobb személyes összeütközése, emberi konfliktusa. Ernesti alakja — bár közvetett módon — Eger művelődéstörténetében is jelen van. Ernesti 1734-ben huszonhét évesen foglalja el Lipcsében a Tamás-iskola igazgatói állását. Bach ekkor, közel az ötvenhez már több mint tíz éve szolgál itt, s nehezen bár, de kénytelen elfogadni fiatal, ügybuzgó felettesét. Viszonyuk eleinte harmonikusnak mondható: Bach üdvözlő kantátát mutat be diákjaival az új igazgató tiszteletére, Ernesti pedig keresztapai tisztet vállal a zeneszerző két utolsó fiúgyermeke születésekor. Nemsokára azonban a lipcsei Tamás-iskola történetében talán páratlan viszálykodás kezdődött kettejük között. Ernesti modernizálni szerette volna az intézetet, féltette az iskola tudományos színvonalát, s ezért nem volt kedvére az, hogy diákjai oly sok időt pazarolnak el utcai énekléssel, temetéseken, eskövőkön való szerepléssel. Ha belebotlott egy zenét gyakorló fiatalba, nem mulasztotta el a gúnyos megjegyzést — Szóval kocsmai énekes akarsz lenni!... Bármely muzsikusnak nehezére esett volna együttdolgozni egy ennyire türelmetlen és ambiciózus felettessel; Bach számára pedig teljességgel lehetetlen volt. így aztán a súrlódások egymást követték, végül iszonyatos méreteket öltő ellentét robbant ki kettejük között, melynek hátterében a kántort munkájában helyettesítő végzős diák, a zenei prefektus kijelölési joga állt. A Bach által kiválasztott személy magára vonta az igazgató haragját, s ezért el kellett hagynia az iskolát. Ezután Ernesti egy olyan fiút tett a vezető helyre, akit Bach a feladat ellátására alkalmatlannak ítélt. Mindennek következtében botrányos jelenetek játszódtak le az istentiszteletek alatt. Amikor a zeneszerző meglátta, hogy a gyűlölt prefektus állt munkába „nagy ordítozás és lármázás” közepette kergette le a kórusról. Erre Ernesti azonnal visszaküldte, és súlyos büntetésekkel fenyegette meg az énekeseket, ha más vezénylete alatt merészelnek szerepelni. Ilyenformán teljes zűrzavar lett úrrá a Tamás-iskolában. Bach viszont, ha törik-sza- kad, akkor is ragaszkodott jogai helyreállításához. A két ellenfél részéről jelentések és fellebbezések áradata öntötte el a hivatalokat. A hivatalos fórumok, ahová a panaszos iratok beérkeztek, hallgattak és vártak. Várták, hogy az ügy magától megoldódik, az ellentétek elsimulnak. Nem így történt. Ernesti hivatalából eredő fennsőbbség tudata és Bach jogait védő önérzete állottak egymással szemben, igazságos döntést az ügyben nemigen lehetett hozni. A szembenállás két évnél hosszabb ideig tartott, miközben a két ellenségnek egymás közvetlen szomszédságában, ugyanabm ban az épületben kellett élnie. Ha ez az ellentét később némileg enyhült is, Bach haláláig tartott, melynek következtében lassan iskolai munkája háttérbe szorult, alkotóerejének nagy noLvno » E V A N I T A T i: PHILOSOPH ANTI VM INTERPRETATIONS 1.18RORV.U < OR AT1VNC V LIS SCHO L A THOMA NA « A 8 e » O r fi RF.CTOR k IO. AVGVSTO ERNESTI ursoi ÎA oí r: üst. ■«<! stl V» * Ernesti egyik nyomtatásban megjelent iskolai előadásának címlapja. Lipcse, 1759 részét egyre inkább a komponálással kötötte le. Ernesti, Bach halálát követően még kilenc évig állt a lipcsei Tamás-iskola élén. majd mint tekintélyes teológus az egyetemen kapott állást, melyet élete végéig betöltött. 1781-ben hal meg. s ekkor Bach már több mint harminc éve nincs az élők sorában... „Habent sua fata libelli" (A könyveknek is megvan a maguk sorsa — tartották a régiek: maradandó és múló érték kérdésében az idő dönt. A mondás azonban másképpen is igaz. A gazdát cserélő könyvek kézről- kézre járva a kultúra egymástól egészen távoleső vidékeit kapcsolhatják össze, meglepő összefüggéseket teremtve. Ernesti halálakor már áll Egerben az egyetemnek szánt hatalmas épület, a Líceum. Eszterházy Károly püspök nagy lendülettel lát hozzá a könyvtár kialakításához. Éppen Ernesti halálának évében, 1781-ben indulnak meg a külföldi beszerzések. A püspök első könyvtárosa, Büky József irányításával egymás után érkeznek hajón Pestre a szállítmányok. Alig több mint három év alatt hetven nagyobb küldeményt kapnak. Egy részüket Európa nagy városaiban rendelik, de Eszterházy megbízottai ott vannak a nevezetes ritkaságok árverésein is. Ekkor a püspök által a kötetekért kifizetett összeg már mintegy húszezer aranyforintra tehető. Árverésen vásárolják meg Bach egykori nagy ellenfelének, az, akkor már Európa-szerte híres protestáns teológusnak, Ernesti- nek írásait is. Eszterházy felvilágosult szellemét dicséri, hogy protestáns hittudományi munkákat juttatott az egri könyvtárba. Ernesti, a hajdani lipcsei rektor, a korabeli híres teológus nevét ma talán még a szakemberek sem emlegetnék, ha sorsa nem fonódott volna össze minden idők legnagyobb zenei lángelméjének, Johann Sebastian Bachnak életével. A zeneszerző egykori nagy ellenfelének írásai az egri bibliotéka polcain pihennek, a nagy viták, szópárbajok zaja elült, Bach muzsikája pedig szól szerte a világon Dr. Ocskay György i SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT Mark Twain
