Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-30 / 281. szám
Szerencse fel „lm, hol a föld alá megyünk aknák, tárnákon át. A napfényt felvált ja ott lenn a gyenge mécsvilág.” Felvételeink az egercsehi szénbá nyában készültek a Bíró István IV. csapatvezető által irányított Ap rilis 4. brigádról, a 49-es számú frontfejtésen. Perl Márton képriportja Eútyül a szél a Hortobágyon, kócolja a ■ nádat az útszélen, tépi az árván maradt gólyafészket a gémeskút tetején. Vergődünk a csúszós utakon, érzem a sebesség- váltásnál, hogy forognak alattam a kerekek, de nem halad, csak sinkózik a kocsi. Keresztbefordulunk egy szélátfutásnál, körülbelül azon a tájon, ahol nyáron a kacsa- és libatelepeket fényképezik a külföldi turisták, meg a rackajulhokat a botjára támaszkodó juhásszal, amint a puli éppen a lábánál nyelvel... Csak türelem! Közel már a kilenclyukú híd ... Átvergődünk a fúváson, aztán szerencsénkre egy darabig megint olyan az aszfalt, mintha lesöpörte volna előttünk a havat egy láthatatlan utcaseprő, de a jeges bordák itt-ott azért óvatosságra intenek. A hegyek között a tél is más! Ott van szélárnyék, kiugró sziklák alatt biztos védelem, a völgyek átmeneti nyugalmat adnak a vándornak, miközben fenn a tetőn, fortisszimót játszik a vihar a szélorgonán. Itt a pusztán nincs menekvés, nincs búvóhely, csak a sirályok zuhanórepülése jelzi, hogy közelben halastó van vagy csatorna, a feketegyászos varjúsereg inkább két' ségbeesést nyújt az utasnak, mint biztatást. A Hortobágyról csak nyári emlékeim vannak és a gyermekkori Petőfi-versek délibábos, szöcskenyájas strófái jutnak eszembe a fagyos, viharos rónaságon. Megkönnyebbülést nyújt végre a hortobágyi csárda, ahonnan kihallatszik a cigányzene. Havat csap utánunk a szél, majdnem kitépi kezünkből az ajtót, de a fény. a csontokat átjáró meleg, megnyugtatja az idegeket, feledteti a cudar ítéletidőt. A falra akasztott suba, a hatalmas ökörszarv, a kulacs, a csobolyó, a cifra hímzések csak addig ütik el a figyelmet, amíg meg nem érkezik a forró gulyásleves. — Együnk nyugodtan! Hadd csillapodjon a szél! Közel ülök a cimbalmoshoz, a prímás két asztaltársaságot is kiszemel magának, rájuk kacsint, messziről is nekik húzza, miközben angolos, fekete bajuszát huncutká- san megpöcköli a vonó végével. — Édesanyám, te jó asszony... A túlsó sorban az asztal mellett egy juhász borozgat egyedül. Alla alá szjjazott kalapja nagy idők tanúja, rézvégű kampós botja — mint felkiáltójel — mellette vigyáz a sarokban. Hallom a bor csobogását, amint a literes üvegből tölt magának, nyelve csattanásábóí bizonyosnak tűnik, hogy ízlik az ital Váratlan mozgolódás támad, három pincér is tüsténtkedik, helyet keresnek az új vendégnek, de csak a juhász hatszemélyes asztala mutat némi reményt. — Sajnáljuk, de — tárja szét karját mentegetve magát a főnök és a külön termet ajánlja. Két férfi az új vendég! A juhász végigmustrálja őket a tekintetével — magafajta korú mindkettő —, aztán kisegíti zavarából a főnököt: — Ha megjelel a társaságom, üljenek le az urak! A főnök mindinkább zavarba jön, csokornyakkendője fel alá járkál az ádámcsutkáján, de az egyik vendég feloldja a feszültséget : — Köszönettel vesszük! Eszünk valamennyien, az ablakot megzörgeti kintről a szél, a kitömött b‘rkafej meredt üvegszemmel les ránk a falról. A juhász felhajtja a bort és asztaltársaira köszönti: — Éltessen az Isten mindnyájunkat! — Viszont kívánjuk. Az éhes ember nem szeret beszélni. a szomjas meg nem is tud. Ezért csak harapófogóval lehet belőle kihúzni valamit, hanem azután, amikor kibékül a világgal, tele a gyomor, nedves a garat, könnyen áll a szó minden valamire való magyar embernél. — Nem eszi meg a kutya a telet! — mondja a juhász és két ujjával a magasba mutat. Poharakat hozat a vendégeknek! A főnök leinti a pineérlegényt, de aztán, hogy a vendégek nem tiltakoznak már a tálcán táncol a két üres pohár. A főnök ideges! Ám, a telt csárdában ma mégis nyugalom van, senki sem siet. örül, hogy menekvést talált a hóvihar elől. A juhász tölt, de az egyik vendég szabadkozik: — Én tonikot iszom és egy jó forró kávét! Ebből már tudja, hogy egy főnököt és a pilótáját kergette be ide az idő. A vendég megcsodálja a juhász kalapját, elkéri a sarokba állított pásztorbotot Nézegeti, forgatja, a rézkampós fogantyú csillog a villanyfényben. — Ha egyszer mesélni tudna ez a juhászbot ... A juhász meggondolja magát, ránt a szíjon az álla alatt és a szék alá dugja a kalapját, majd tölt a pohárba. Szép nótát, öreg nótát kezd el a prímás, érzéssel dolgozik a cimbalmos is a húrokon. A főnök látja a helyzetet, rágja a szája szélét, magában pokolba kívánja a juhászt, akit ugyan tisztel, régi törzsvendég, de hogy diskurálnj merjen a miniszterrel, arra azért mégsem gondolt. Rászánja magát és az asztalhoz lép: — Miniszter elvtárs! Ne hozassam rendbe mégis a különtermet? A vendég a fejével int nemet és az üresen maradt pohárba a főnöknek is önt: — Ugye, megengedi hogy megkínáljuk a főnököt? A juhász hallgat, a főnök is, aztán maga veszi fel a minisztertől a rendelést: — Egy liter jó vörösbort! A juhász visszaállítja a botot a helyére, ujjaival végigsimogatja a kampóját: — A bot huszonnégy esztendős! Annyi mint a nagyobbik fiam. A kampóját meg a nagyapámtól, ia2 öreg bacsótól örököltem. Én kérem, miniszter elvtárs, számadó juhász vagyok a hortobágyi állami gazdaságban, azelőtt pedig egy tsz-ben voltam bojtár. Az igazat megvallva, restellem magam egy kicsit, hogy „leuraztam” az előbb, de a magamfajta azért mégiscsak járatlanabb az efféle dolgokban. Itt a'csárdában esténként, nyugati vadászok — bárók, grófok, nagy uraságok — között gyakrabban forgolódok, talán azért is vitt rá a nyelvem ... — Mostanában nekem sem volt szerencsém számadó juhásszal borozgatni! De ha már így, egy asztalhoz ültetett bennünket a sors, csak Imegkérdezem. Miért csökkent a ,bárányexport? A juhász fenékig issza a poharát: — Mostoha idők párnak a juhászaira kérem! Ha kevés az anyajuh, kevesebb a bárány is. Ha mines bárány, akkor üzlet sincs és csak vadkacsázni, meg libázni jön a Hortobágyra az olasz. A miniszter le sem veszi a szemét a csillogó kampósbotról. — Ráfizetünk a birkára! — nekem így mondják. Mosolyog a juhász, megvakarja a fejét, pödör egyet a bajuszán, látszik rajta, hogy — hej! — de mondana most valamit, ha nem ülne szembe vele a miniszter. Később körültekint, mintha keresne valakit, aztán bizalmasan közelébb hajol: — Amióta számadó vagyok, nem emelték a gyapjú árát! Amikor az olasz fitymálni kezdte ia birkahúst, beijedtünk. Nem kell a birka! — Nincs szakember! — Minek lenne a pásztor, ha odavan a nyáj? — Nincs piaca a báránynak! — És a marhának, a sertésnek van? De kivárjuk, hogy legyen! Nem égetjük fel magunk mögött a nádast... Ég az arca a juhásznak, tüzel a szeme, amikor egészen maga alá1 rántja a széket: — Csipkedjék meg egy kicsit a kereskedők talpát, mert, a gyenge bárányt nemcsak az olaszok szeretik... Ott legyen juhászat, Iahol hagyománya van! A felföldi, meg az talföldi haszontalan legelőkön. A többit meg a juhászokra kell bízni... Estére elcsitul a vihar, lepkényi hópely- ^ hek billegnek a szélvédő üvege előtt és amikor a Tiszához érünk már egészen elviselhető lesz az utazás. Akár emlékezni is érdemes rá egy ideig ... Szalay István QlíulZ&l utakon
