Népújság, 1985. november (36. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-21 / 273. szám

Művészet és közérthetőség

Napjainkban egyre-másra tapasztaljuk, hogy egy-egy művészi alkotás nyomán fellángolnak a viták. Nem egy köztéri szobor felállítása után állást foglaltak az ott lakók, a város vezetői, a különböző kulturális intézmények munkatársai, a művészeti élet képviselői. S volt, aki körömszakadtáig védte, mások pedig ugyanilyen szenvedélyesen támadták. De nincs ez másként a színházi előadások vagy filmek esetében sem. Eljutottunk tehát a demokratizmusnak arra a fokára, hogy az emberek egyre szélesebb rétege érzi: a művészeti élet, a művészeti alkotások életünk részévé váltak, s éppen ezért be' leszólási jogot is követelnek.

Midőn a művészet demokratizmusa szóba kerül, legott idézni szokták Petőfi híres és szállóigévé vált kijelentését: ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék. De gondoljuk át, mi történik akkor, amikor a nép uralkodik a politikában! Vajon magától értetődik-e, hogy a költészetben is uralkodjék? Mint a tapasztalatok bizonyítják, ilyen közvetlen ösz- szefüggés, konfliktusmentes kapcsolat művészet és politika között nincs. Petőfi szavai igazak ugyan, de ugyanilyen hiteles a József Attila által idézett népdal is: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, ott kell annak megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”. Hogyan igaz a kettő egyszerre? Ezt a kérdést akarjuk megvilágítani.

Mind Petőfi, mind József Attila ma már érthető költők. De nem voltak azok a maguk idején (még Petőfi sem!), sőt nemegyszer a teljes értetlenséggel találkoztak. Nem szólván Adyról. De hasonlót mondhatunk el Bartók zenéjéről, Derkovits és Dési Huber festészetéről. Pedig ma teljes joggal tekintjük őket demokratikus, közérthető alkotóknak. S vajon lehetséges-e ma azt vallani, hogy a demokrácia a politikában szükségképpen egy mindenki számára való közérthetőséget teremt a művészetben? Más szóval, a szocializmus feltételei között a műalkotások vagy mindenki számára érthetők, és akkor jók, ellenkező esetben rosszak. Meg kell mondanunk, ilyen lehetőség nincs. Megtagadnánk a művészet történetéről, az esztétikum sajátosságairól vallott elveinket,. ha a közérthetőség közvetlen formáját eszményítenénk.

Ezt annál inkább hangsúlyozni kell, mert napjainkban a polgári művészet és esztétika jó része az úgynevezett pop-art jegyében, egy ilyenfajta közvetlen köz- érthetőség mellett tör lándzsát. S tegyük hozzá, a tömegkommunikációs eszközök, elsősorban a televízió, a műsoridő jó részét ilyen — hol ízléses, hol kevésbé ízléses — filmekkel, játékokkal tölti ki. S nemrégiben olvashattunk a képregényen felnőtt nemzedék igencsak ijesztő kulturális színvonaláról. A közönség immár belefáradt a különböző avantgárd irányzatok versenyébe, az abszurdba, s most ismét a közvetlen közérthető~ séget igényli. Ez nagyon is megvesztegető jelenségnek tűnik, hiszen — hogy úgy mondjam — az életet adja. Azt az életet, amit mindenki él, azokat a konfliktusokat, melyekben mindenkinek része lehet, akár a főnökével, akár a családjával, szerelmével kapcsolatban. Ezen nem kell gondolkodni, legfeljebb fel lehet kiáltani: nekem is gondjaim vannak a munkahelyemen, engem sem ért meg a fiam, a feleségem stb. S mindezek a konfliktusok valóban létező jelenségek. „A papírok mondják meg, hogy ki vagy, s azt, hogy mennyit érsz...” — mondja a népszerű dal. S ezt hallva, az ember eszébe jutnak József Attila sorai: „Számon tarthatják, mit telefonoztam, s mikor, miért, kinek. Aktába írják, miről

álmodoztam, s azt is, ki érti meg”. A kettő közötti gondolati különbség, azt hiszem, világos.

Azzal a tendenciával szemben tehát, mely valamiféle pluralizmus alapján a művészetben megengedi a gon- dolattalanságot, a művészi- etlenséget, a jelenségszintet, fenn kell tartanunk hűségünket ahhoz a művészi örökséghez, mely soha nem volt és nem lehetett az osztálytársadalom körülményei között közvetlenül érthető mindenki számára.

A művészetben szembekerül egymással a statisztikai átlag és a tipikus. Az előző az életszagú, a közérthető, s éppen ezért átlagszürke, a tipikus viszont extrém, kiélezett, lényeges mozgástendenciákat hordozó, s megértéséhez komoly gondolati munka szükséges. Az igazi művészet számára csak a tipikus érdekes. Mindebből következik, hogy a művészet demokratizmusának kérdésében sem az a döntő, hogy statisztikailag hány ember van mellette és hány ellene, hanem valami egészen más.

Mert az érthetetlennek és homályosnak csúfolt Ady elmondhatta, hogy „Ifjú szívekben élek, s mindig tovább”, a filozófián nevelkedett József Attila joggal mondta: „Engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között”. S éppen itt van a lényeg. A művészet demokratizmusát nem, legfeljebb áldemokratizmusát, álnépszerűségét, behízelgő voltát lehet a közvetlen megértésen mérni, azon, hogy a „merev mozdulatok” idején is érthető legyen a művészet. A két merev mozdulat közötti szünetben érthető az igazi, demokratikus művészet.

Tehát úgy vélem, hogy a művészet közvetlen érthetőségével szemben a művészet elvi megérthetőségét, tehát azt kell a művészet demokratizmusa kritériumává tenni: a művészet nem lehet közvetlenül érthető mindenki számára, a művészet megértése szellemi munka, melyhez fel kell oldódnia a mozdulatok, a reflexek, a gondolatok merevségének, s mely azután, s csak azután ragadja magával az embert Akkor nem futnak el szeme előtt a képek, nem szaladnak el a sorok, nem andalítanak a hangok, hanem megráznak és számvetésre késztetnek. Ibsen sokat idézett gondolata („költeni any- nyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”) átírható: művészetet élvezni any- nyi, mint ítéletet alkotni önmagunkról, valóságunkról.

Ez a gondolat csak akkor érthető meg igazán, ha komolyan mérlegeljük Marx egyik megjegyzését, amely szerint csak a zene hallgatása teszi érzékennyé a fület a zenére, csak a képző- művészeti alkotások látása tesz érzékennyé a festészet, a szobrászat alkotásai iránt. Az érzékeknek, a gondolatoknak iskolája van, és iskolázottság nélkül legfeljebb valamiféle áldemokratizmushoz lehet eljutni. A demokrácia nemcsak a jog asztalánál való helyfoglalás egyenlőségében áll, hanem legalább annyira abban is, hogy a szellem napvilága ragyogjon be minden ház ablakán. A szellem napvilága nélkül, az érzékek kifejlődése, finomodása nélkül nem lehet demokratikus művészetről beszélni, csak valami álnépiességről, valami közvetlen és duruzsoló, a jelenségeket szolgalelkűen másoló ipari szórakoztatásról.

. Ebből következik, hogy a művész útja, még akkor is, ha a politikai, gazdasági hatalom a népé — rögös út. Ki kell küzdenie magának a megértést. Az igazi művészet nem a közvetlen köz- érthetőségre, hanem a még ismeretlen meghódítására és ismertté tételére törekszik. Más szóval, csak a művész és a közönség kölcsönös erőfeszítése révén lehet elérni, hogy a politikában uralkodó nép meghódíthassa a művészetet. H. I.

esti egri előadáson. Az arisztokráciát, az előkelőséget majmoló díszes társaságot inkább a helyzet-, mintsem a jellemkomikumra törekvés indíttatta, olykor manirok- kal, túl harsány színekkel. Néhol egyszerűen nem vették komolyan a játékot, előfordult, hogy a bakik miatt agyoncsapták a szituációt. No, és a zenei hangzás! Nemcsak a vájtfülűek vették észre a disszonanciát, volt, hogy egész hangokat csúsztak. Ám amikor a „csinnadrattára” került a sor, a közönség felvillanyozódott

mezek egy része — Szabó Ágnes tervezése — meglehetősen előnytelen volt, a második felvonásban egyenesen cirkuszi csillogásba csapott.

Minden bizonnyal „nem volt formában” a társulat az

Pixi és MIxi, a raccsoló grófok

Primadonna, Debrecenből

Immár évtizedek óta tart a vita: hogyan kell operettet játszani. Merthogy a közönség szereti és igényli e műfajt, az ma is tény — bizonyíték erre a sok telt házas előadás. Azt hiszem, azok járnak a legközelebb az igazsághoz, akik azt vallják: az operett mindenekelőtt legyen vidám, legyen játék, amely szórakoztat, felüdít. Mert jaj akkor, ha giccsbe, érzelgősségbe csap át a teátrum; ki hiszi ma már „a holdat nyalogató” szerelmi kettősöket?!

A Mágnás Máskát a debreceni Csokonai Színiház előadásában láthatta az egri közönség, s tegyük hozzá, igen hálásan fogadta. Talán há- lásábban is a kelleténél... Nem volt könnyű dolga Beke Sándornak, a rendezőnek, amikor színre vitte a darabot. Hiszen mindannyiunkban elevenen él a régi film, parádés szereposztásával. Él bennünk a „nagyok” alakítása, akik közül sajnos, többen már nincsenek az élők sorában. Nem is szakadt el túlzottan a rendező a nagy sikerű filmtől: olyannyira nem, hogy a színészek játékában visszaköszöntek az eszközök, a megoldások, kevésbé jó „kiadásban”.

Nehezen indult be az előadás. Az első felvonásban kisebb-nagy óbb zökkenőkkel tarkított játékot láthattunk, míg a második már pergőbbé vált. Az utolsó rész sem nélkülözte a vidámságot, s ez a táncoskomikus — szubrett kettősnek volt köszönhető. A primadonna és a bonviván jelenetei nem váltak hasznára a' produkciónak: leginkább ekkor érezhettük az érzelgősséget, a festett világ hamisságát. Kasztner Péter díszletei néhol egészen bántóak voltak. A kivetített háttérmegoldás csak aláhúzta az idejétmúlt eszközöket, s az énekkettősöknél az örökösen ismétlődő tompított világítás zavaróan hatott, a jelVégül is, láttunk jó alakításokat. Pixi szerepében Vokó János, Mixi gróf alakjában Vizi György ötletes, jó sodrású játékot nyújtott. A Nagymama „bőrében” Hegedűs Erzsébet még tolószékben ülve is többet mozgott, s jobban előbbre vitte a cselekményt, mint némely társa. C. Szabó István mint Miska akár a legendás Rátkai Márton örökébe is léphetne. néhol viszont külső- séges eszközökhöz folyamodott. Pallos Gyöngyi és Bő' rány Pál László már kevésbé voltak meggyőzőek, a primadonna és a bonviván kettősében, egyikőjük sem nyújtott igazi figurát. Akit viszont egyértelműen dicsérhetünk: Kállay Bori. Tűzrőlpattant Marcsája egyszerre kedves és lehengerlő, hangja, játéka betölti a színpadot. Igazából ő képviselte a tehetséget

Mikes Márta

A nagymama mindent rendbehoz

(Fotó: Kőhidi Imre)

Peter Gregor:

A gyilkos

Borovicka felügyelő a holttest fölé hajolt.

— Szívinfarktus — állapította meg az orvos. — Különben közönséges infarktus.

A felügyelő a fejét csóválta. Közönséges infarktus lett volna, ha már nem az ötödik ilyen eset ugyanazon a helyen, az áruház bőráruosztályán. Az ötödik rejtélyes haláleset, és senkit sem lehet gyanúsítani, nincs tanú, nincs indok a gyilkosságra.

— Maga szolgálta ki ezt a vevőt? — kérdezte a felügyelő a csinos fiatal el- adónőtől, akinek a szemében dermedt rémület ült.

— Igen, én.

— Hogyan történt?

— Magam sem tudom. A vevő bejött, én hozzáfogtam, hogy kiszolgáljam . .. egy pillanatra elfordultam, azután pedig ... azután ... odanéztem. ő pedig már a földön hevert.

— Csak úgy, ukmukfukk? — a felügyelő összehunyorította a szemét. — A maga jelenlétében már az ötödik ember roskad össze holtan, és mindennek nincs semmi oka?

—Én ... én ... magam sem értem — szipogott a lány.

Boroviőka felügyelőnek nem volt oka arra, hogy ne higgyen az eladónőnek; fogalma sem volt arról, mitévő legyen ezután. Két álló

hétig töprengett a helyzeten, de mindegyik változat, amely eszébe jutott, csapnivaló volt. A nyomozás egy helyben topogott, és csak egyetlen lehetőség maradt. A felügyelő. bár tisztában volt vele. mennyire kockázatos ez a lépés — álbajuszt ragasztott. sötét szemüveget vett fel. és közönséges vevőnek tetetve magát .elment a bőráruosztályra.

— Jó napot — üdvözölte a lány olyan angyali hangon, hogy Boroviőka, aki ebben a pillanatban éppen megtapogatta az álbajuszát, hogy erősen tapad-e, kishíján leszakította férfiúi ékességét.

—Mit kíván a kedves vevő? — fuvolázta a lány, és hangjában csengettyűk csilingeltek.

— Kesztyűt — dünnyögte a meghökkent felügyelő.

— De milyet parancsol? Szarvasbőr-, velúr- vagy glaszékesztyűt?

— Velúr legyen.

— De milyen színűt parancsol? Drappot, barnát,

sötétet? Gombbal legyen vagy gomb nélkül?

— Hatujjú kézre — dör- mögte Borovicka.

— Ó, bocsánat! Attól félek. ma nem teljesíthetem a . kedves vevő kívánságát. De ha holnap szíveskedne újra befáradni hozzánk, akkor a segítségére lehetnék.

— Nekem ma kell a kesztyű.

— Ebben az esetben arra kérem, várjon egy pillanatig, átszaladok a raktárba és utánanézek. Ünnepi vagy hétköznapi használatra való kesztyűt óhajt? ...

A lány kisietett a pul,t mögül, a felügyelő pedig már mindenre rájött. Reszkető kézzel előszedett egy Nitro- glicerin tablettát, és lenyelte. Bizony, ha a szíve valamivel gyengébb, és nem akad történetesen tabletta a zsebében, akkor ő lehetett volna a hatodik áldozat.

(Fordította: Gellért György)

A MÁGNÁS MISKA EGERBEN

dutámféros, festett világ,.

4.

NÉPÚJSÁG, 1985. november 21., csütörtök